Megjegyzés: Köszönöm Nününek a korábban adott ötleteit!

Ahogy Dumbledore ígérte, az Átváltoztatástan felkészítőkre új tanárt szerzett, Sylvia Joss személyében. A nő, ahogy a diákok szavaiból kivettem, jó tanár volt, de meglehetősen szigorú. Nagyobb volt jóval a követelménye a tanulóktól, mint nekem. Ez elgondolkozatott, hogy vajon nem én vagyok-e túl elnéző velük… De ezt a kérdést szépen kivertem a fejemből, ahogy végiggondoltam a saját tanítási módszereimet.

Eltelt egy újabb hét. Péntek este volt, és éppen a Nagyteremben vacsoráztunk. Ahogy Marie növekedett, egyre többet ettem. Különös érzés volt, akárcsak akkor, mikor Daviddel voltam állapotos. Mintha két ember helyet ettem volna… ami tulajdonképpen igaz is volt.  

- Ha így folytatom, nagyon elhízok… - morogtam magam elé, majd újabb krumplit tűztem a villámra.

- Ugyanmár! Marie-nak is ennie kell valamit – mosolygott Remus. – Mellesleg, én százötven kilósan is ugyanúgy szeretni foglak… 

Vetettem rá egy sötétnek szánt pillantást, de hamar átment mosolygásba. 

- Hát, nem én mondtam, kedves John… - dünnyögtem.

- John? Hm…

- Mi a baj? – érdeklődtem derűsen.

- Utoljára ötévesen hívtak Johnnak – mondta, és újfent elmosolyodott.

- Hát akkor itt volt már épp az ideje – nevettem halkan. 

Alighogy visszafordultam a vacsorámhoz, egy bagoly érkezése keltette fel a figyelmem. A madarak általában reggelente jönnek, ezért volt számomra különös, hogy a bagoly ilyenkor érkezett. Sötét, hatalmas állat volt, lábához boríték erősítve. Kíváncsian figyeltem, hova száll le.

A bagoly elszállt egészen a tanári asztalig, és Piton előtt landolt. A professzor néhány másodpercnyi habozás után elvette tőle a levelet.

Mielőtt olvasni kezdte, körülnézett, nem nézi-e valaki. Természetesen a fél iskola abbahagyta az étkezést, és őt figyelte. De amint Piton szigorúan körbenézett rajtuk - és rajtunk, tanárokon is -, visszafordultak vacsorájukhoz.

Nem telt bele egy perc, és Piton – egyáltalán nem hangtalanul – felpattant helyéről. Újra rászegeződött a sok kíváncsi tekintet, és végigkísérte a láthatóan felzaklatott bájitaltanárt egészen a kijáratig.

Nem tudtam mire vélni Piton viselkedését, de azt sejtettem, hogy annak a levélnek köze van mindehhez.

Lassan mindenki magához tért a döbbenetből – legalábbis az egyre hangosabb pusmogások és beszélgetések erre engedtek következtetni.

A vacsorának ellenben nem volt még vége.

Remushoz fordultam. Láttam, hogy szintén tanácstalanul áll a történtek felett.

Újra visszatértem a vacsorámhoz, de ekkor kinyílt a tanári asztal melletti ajtó. Felnéztem; egy fiatalember állt ott. Abban biztos voltam, hogy még nem láttam, mégis, nagyon is ismerősnek tűnt. A tekintete, fekete haja, az arcvonásai…  

- Ki ez? – kérdeztem halkan, a fiút fürkészve.

- Nem tudom… 

Nem sok diák vette észre a fiút, úgyhogy ezúttal nem lett néma csend a Nagyteremben. Az idegen a tanárokat megkerülve sietett egyenesen Dumbledore-hoz. Láttam, hogy lehajolt és súgott valamit az igazgató fülébe. Dumbledore bólintott, és felkelt.

Nagyon kíváncsi voltam, ki az a fiú, és hogy mit akar Dumbledore-tól. De nem akartam túlságosan feltűnően bámulni őket.

Nem nyúltam többet a vacsorámhoz. Egyszer-kétszer megbökdöstem a villámmal az előttem heverő húst, de enni nem ettem belőle.

Hiába figyeltem Dumbledore és az idegen fiú beszélgetésére, nem értettem belőle semmit. Végül lehangoltam sóhajtottam, és már-már feladtam a hallgatózást, mikor végre elcsíptem pár mondatot beszélgetésükből. 

-… Jól van, Eugene, nyugodj meg… Apád természetesen szabadságot kap, amíg csak kéri… De kérlek, erről ne szólj Stella Lupinnak!

- Igen, igazgató úr. És köszönöm! 

A nevem említése újra felkeltette az érdeklődésem. Sajnos csak a végét hallottam kettejük párbeszédének, a fiú nemsokára elköszönt Dumbledore-tól, és távozott.

* * *

- Nem bírom kiverni ezt a fiút a fejemből – sóhajtottam fáradtan. 

Vacsora után visszatértünk a szobánkba. Míg távol voltunk, valaki /minden valószínűség szerint egy bagoly/ levelet hozott nekem. Nem lepett meg túlságosan, hogy a Szent Mungóból jött; a szokásos rutinvizsgálatra kellett bemenjek másnap délelőtt. 

- Nem lehet, hogy Piton fia? – kérdezte Remus elgondolkozva.

- Nem tudom…  

Ez volt nekem is az első gondolatom, nemcsak, mert annyira hasonlítottak egymásra, de Dumbledore szavai is erre engedtek következtetni. 

- Akkor benne lett volna valamilyen módon Rowling regényében… nem?

- Talán ő sem tudott róla – mondta Remus, halvány mosoly kíséretében.

- Lehetséges – hagytam rá. 

Másnap szombat volt, de reggel korán kellett kelnünk, mert aznap délelőtt mentünk a Szent Mungóba. Kisétáltunk a Roxfort birtokon túlra, és hoppanáltunk a Foltozott Üstbe. Onnan gyalog jutottunk el az Ispotályig.

Ez alkalommal nem vártak olyan sokan, mint a múltkor, hamar sorra kerültem. A gyógyító ezúttal is megnyugtatott, hogy minden rendben a babával, és azt mondta, legközelebb három hét múlva kell megjelennem. Éppen mentünk lefelé a lépcsőn, és elmeséltem Remusnak, mit mondott az orvos, mikor ismerős hangok ütötték meg a fülem.  

- Mikor engednek már be hozzájuk? – kérdezte izgatottan az a fiú, aki előző nap este beszélt Dumbledore-ral.

- Ne türelmetlenkedj… - ez utóbbi hang tulajdonosában felismertem Pitont.  

Megálltam a lépcsőfordulóban. Azt reméltem, nem vesznek észre minket, de reményem hamar tovaszállt… 

- Lupin! Mit kerestek ti itt? – förmedt ránk Piton idegesen.

- Stelle-t hívták be vizsgálatra - felelte Remus. 

Piton összeszűkült szemmel fürkészett egy rövid ideig, majd kurtán bólintott. Ekkor kinyílt a hozzánk legközelebb lévő, fehér ajtó, és egy kicsi, fiatal nő lépett ki rajta.  

- Önök Meloé Piton hozzátartozói? – fordult Pitonhoz és a fiúhoz.

- Igen – felelte Piton. – Mondja, mi történt vele?

- Oh, semmi baj – nyugtatta őket a nővérke. – Ön kije a hölgynek? 

Piton nem válaszolt azonnal. Egy pillanatra felénk fordult, talán zavarta a jelenlétünk. Végül mégiscsak válaszolt; döbbenten néztem rá, ahogy kimondja a szót: 

- Férje.

- Értem, Mr. Piton – a nővér megfordult és kinyitotta az ajtót. – Úgy tűnik, nemsokára apa lesz, uram, gratulálok – azzal bement, mi pedig egy ideig nem tudtunk megszólalni döbbenetünkből