Megkövülten hallgattam végig a férfit. Igaz, azokat a napokat, amikor David után kutattunk Remusszal, soha nem tudtam elfelejteni, mégis, régen beszéltünk már a fiunk elrablásáról.

- Menjenek a pokolba! - mordult rá Hostin idegesen a Minisztérium embereire.

- Ne ellenkezzen, azzal csak ront a helyzetén - szólt higgadtan az idegen.

- Szia, Stelle - huppant le mellém Remus.

- Figyelj… - suttogtam kissé remegő hangon. 

Hiába füleltem, nem tudtam mást kivenni, csak Hostin német nyelvű ordítozását. 

- Mi a baj? - kérdezte Remus.

- Hostint le akarják tartóztatni - dőltem hátra a székben. 

Remusra néztem, arcáról tisztán leolvasható volt a döbbenet.

Hirtelen kicsapódott az ajtó, és a vámpír rontott ki rajta. Arcán dühöt vettem ki - és félelmet. Ahogy csak tudott, rohanni kezdett a Nagyterem kijárata felé. 

- Álljon meg! - kiáltotta utána az idegen, és utána rohant. 

Hostin azonban gyorsabb volt nála, és hamar eltűnt a szemünk elől, nyomában a Minisztérium embereivel.

Döbbenten néztük végig a jelenetet. Remusra pillantottam, de nem tudtam szólni. Alsó ajkamba haraptam, és elfordítottam tekintetem. 

- Mocskos… gyáva… szemét… - motyogtam magam elé dühösen.

- Stelle, kérlek, nyugodj meg - szólt Remus.

- Bár nem ért túl nagy meglepetésként… - húztam el a számat. 

Kezemben a villa remegni kezdett, ahogy szorosan markoltam. Remus ökölbe szorított kezemre tette a sajátját. Nem szólt.

Sóhajtottam, és nyugalmat erőltettem magamra.  

- Milyen nap van ma? - kérdeztem, gyorsan témát váltva.

- Hétfő… miért?

- Lenne egy-két szavam ahhoz, aki ezt a testcserét kitalálta… - morogtam, ebédemben rosszkedvűen turkálva villámmal. - Méghogy három nap…

- Igen… - sóhajtott Remus.

- Tudom, hogy haragszol rám - meredtem a tányéromba. - De hidd el, csak segíteni akartam…

- Nem haragszom… - Remus vigasztalón átölelt.

- Szegény te – hunyorogtam rá, halvány mosollyal. - Egy női testbe kell legyél bezárva…

- Szeretek benned lenni - vágta rá gyorsan Remus, végig sem gondolva, mit mond.

- Én is szeretem, ha bennem vagy… - mosolyom egyre szélesebb lett. 

Remus lassan megértette, mire gondolok, és ő is elmosolyodott.  

- Nem is te lennél… - csóválta a fejét.

- Tudom - mondtam derűsen. 

Ebéd után ismét különváltunk. Remusnak csak egy órája volt még aznap, ellentétben velem, akinek három. Késő délutánra végeztem, fáradtan ballagtam vissza a szobánkba.

* * *

Eltelt a testcserénk óta egy hét, de még mindig nem ért véget a varázslat. Sokat töprengtem, hol ronthattam el a dolgot. A könyv, amiből néztem a varázslatot, nem írt semmit arról, hogy mi a teendő, ha nem változik vissza a két fél három napon belül.

Péntek délután volt, a szobánkban feküdtem az ágyon. Utolsó Sötét varázslatok kivédése órámról mentem fel a szobába, korgó gyomorral.

A mennyezetet bámultam. Fejemben esetleges megoldás után kutattam. Többször is felmerült már bennem a gondolat, mi lenne, ha más, tapasztaltabb varázslóhoz fordulnék, mondjuk Dumbledore-hoz, de eddig mindig elvetettem az ötletet. Ezek után jönnének a kérdezősködések, a nem épp elismerő vélemények…

Fáradtan sóhajtottam, és behunytam a szemem. Végtelenül kimerültnek éreztem magam, semmi másra nem vágytam, mint egy kis pihenésre. Észre sem vettem, mikor elaludtam.

Felébredtem, kinyitottam a szemem. Az első dolog, amit érzékeltem, Remus egyenletes szuszogása; mellettem aludt.

Óvatosan kimásztam az ágyból, és fáradtan kitámolyogtam a fürdőszobába, rendbe szedni magam. Remus még akkor is aludt, mikor leültem az íróasztalhoz, és magam elé húztam a könyvtári könyvet. Halkan lapozgatni kezdtem, és homlokráncolva néztem meg minden varázslatot, amiben megtalálhatom végre a megoldást.

Nem tudom, mennyi idő telt el így, könyv nézegetéssel. Mikor láttam, hogy Remus kezd ébredezni, becsuktam a könyvet. Sóhajtottam, és nyugalmat erőltettem magamra. 

- Jó reggelt - köszöntem mosolyogva.

- Neked is… 

Megvártam, míg Remus is összekészül, és együtt mentünk le reggelizni a Nagyterembe.

Nem volt étvágyam, csak turkáltam a reggelimben. Remus figyelő tekintetét éreztem magamon. Nem kérdezte, mi bajom. Tudta.

Halk sóhaj tört fel belőle. 

- Tennünk kell valamit… - motyogtam.

- Reggeli után utánajárunk ennek az egész varázslatnak - mondta Remus.

- Mi van, ha nem… ha nem sikerül…

- Ne félj, sikerülni fog! - tudtam, Remus nyugtatásnak szánta szavait, nemcsak nekem, de magának is. 

Bizonytalanul bólintottam. A baglyok ezen a reggelen is pontosan érkeztek, kisebb csomag vagy levél volt majdnem mindnek a lábához kötözve.

Ezen a reggelen Rudi is ott volt. Pont Remus előtt landolt, majdnem felborítva az asztalon heverő müzlistálat.

Lábára sárgás boríték volt erősítve.

Remus leoldozta róla, Rudi felröppent, és elszállt. 

- Stella Lupin - olvasta fel Remus a címzést. - Neked jött - nyújtotta át mosolyogva.

- Minden valószínűség szerint… - vettem át. Kibontottam és elolvastam a rövid levelet.

- Ha eddig nem lett volna sürgős a dolog… hát most az lett - mondtam, miközben letettem a levelet az asztalra.

- Kitől jött? - kérdezte Remus.

- A Szent Mungóból írták - feleltem. - Rutin vizsgálatra hívtak be… - tekintetem Remus dudorodó pocakjára vándorolt. - Marie-val.

- Oh…

- Azt hiszem, szólnunk kellene valakinek erről a testcseréről – jelentettem ki.  

Remus bólintott.

Tekintetem lassan az igazgatóra vándorolt, aki a tanári asztal közepén foglalt helyet, és épp Bimba professzorral beszélgetett. 

- Dumbledore-nak - mondtam végül. - Ő tudni fogja a megoldást.

- Lehet… - mondta Remus. 

Megvártuk, míg Dumbledore befejezi a reggelit, és felkel az asztaltól. Utána siettünk, a Nagyterem ajtaja előtt be is értük. 

- Jó reggelt, igazgató úr…

- Önöknek is - felelte Dumbledore, udvariasan mosolyogva, kérdő tekintettel.

- Öhm… - kezdtem szorongva. - Valamit szeretnénk elmondani önnek…

- Nocsak - élénkült fel.  

Közben talárja zsebébe csúsztatta kezét, és egy pergament vett elő. Mielőtt folytathattam volna, Dumbledore Remushoz fordult. 

- Megkérhetném, hogy a közeljövőben függessze ezt ki a Griffendél klubhelyiségbe… Remus? - kérdezte kedvesen.

- Persze… - Remus a papírért nyúlt, de keze megállt a levegőben.

- Maga tudott róla…? - bukott ki belőlem döbbenten a kérdés.

- Tudtam - Dumbledore csak mosolygott arckifejezésünkön. - És azt is sejtem, miért kerestek most fel… 

Nem tudtam magyarázatot adni magamnak, Dumbledore honnan szerzett a testcserénkről tudomást. Siriuson és Daviden kívül nem tudott róla senki…  

- Jöjjenek fel az irodámba - folytatta az igazgató.

Bólintottunk, és követtük Dumbledore-t.

* * *

- Jó érzés újra a saját testünkben lenni - mosolyogtam.

- Szerintem is… - mondta Remus.

- Sejtettem ám, hogy Dumbledore tudja a feloldó varázslatot… bizony… - nevettem vidáman.

- Hát persze… - mosolygott Remus. 

Kezét lassan dudorodó hasamra tette, és finoman simogatta. 

- Furcsa… de hiányzik - mondta szórakozottan.

- Négy hónap, és megszületik - túrtam bele Remus őszülő barna hajába.

- Nagyon várom… áh, megrúgott - nevetett fel vidáman.

- Előfordul - vigyorogtam, és én is hasamra tettem a kezem. 

Remus kezét az enyémre tette. Közelebb húzódtam Remushoz. Átöleltem, és finoman megcsókoltam. Aznap este egymás karjaiban ért minket az álom.

Másnap reggel korán keltünk mindketten. Ahogy készülődtem, egyre jobban eluralkodott bennem a szorongás. Nem igazán fűztek jó emlékek egy nőgyógyászhoz sem… 

- Ne félj - nyugtatott Remus, mikor már a parkban jártunk. - Nem lesz semmi baj…

- Tudom… de te sem rajonganál érte, ha… khm… turkálnának benned… - morogtam.

- Csak megnézi, hogy van Marie - mosolygott Remus halványan. 

Időközben elértük a Roxfort határát, ahonnan hoppanáltunk a Szent Mungóba.

Felmentünk az első emeletre, és megkerestük a „szülészet/nőgyógyászatot”. Többen várakoztak előttünk, így várnunk kellett. Leültünk az orvosi szoba elé kitett padok egyikére. 

- Igaz, bejössz velem? - kérdeztem reménykedve.

- Tudod, hogy nem szabad… - Remus sóhajtott, és megfogta a kezem. - Idekint megvárlak… és ne félj! - bíztatott.

- Hm… majd csak túléljük, nem igaz…? - mosolyogtam halványan

- Hát persze! Öhm… hozzak neked valamit inni? - kérdezte Remus.

- Habos kakaót! - nevettem.

- Sejthettem volna… - kelt fel mosolyogva. - Sietek vissza - mondta Remus, és elment.  

Sóhajtottam, és nekidőltem a falnak. Körülnéztem. Mindenütt emberek várakoztak, különböző vizsgálatokra. Tőlem nem messze egy fiatal nő ült, szomorú arccal nézett maga elé. Körübelül az ötödik-hatodik hónapban járhatott ő is.

Magam sem tudom, miért, de felkeltem, és odasétáltam hozzá. Leültem mellé a padra. 

- Jó napot - köszöntem neki. 

A sötéthajú nő felkapta tekintetét a földről, és furcsán nézett rám. 

- Magának is - felelte végül.

- Van kedve beszélgetni? - kérdeztem kedvesen. 

Nem tudom, miért akartam mindenáron beszédbe elegyedni vele. Talán csak az izgalmamat akartam levezetni valahogy…  

- Nem bánom… - dőlt hátra a nő.

- Hányadik hónapban van?

- Hatodikban. És maga?

- Az ötödikben - feleltem halványan mosolyogva.

- Első gyerek? - kérdezte a nő.

- Oh, nem… második.

- Akkor már van gyakorlata… - sóhajtott.

- Hát… van egy kicsi… 

Bólintott, majd újra a semmibe nézett, tekintetéből kisebb lehangoltságot vettem ki. Nem akartam rákérdezni, mi bántja… mégis, valami azt súgta, beszélgetnem kellene vele. 

- Öhm… egyébként Stella vagyok… - mutatkoztam be. - Stella Lupin. 

A nőre néztem, és vártam. Mikor végre megszólalt, még mindig a padlót nézte.