- David… kérlek, ne mondd el ezt senkinek – mosolyogtam.

- Oké…

- Jó éjt!

- Nektek is – a fiunk halványan elmosolyodott, majd csendben bezárta maga mögött az ajtót. 

Fáradtan dőltem az asztal lapjára, fejemet karomra hajtottam. 

- Stelle, biztos vagy benne, hogy nem lesz semmi baj? – kérdezte aggodalmasan.

- Nem tudom – sóhajtottam. – De, még ha akarnám, sem tudnám visszacsinálni a dolgot. 

Másnap mindketten korán keltünk. Ahogy közeledett a holdtölte, egyre jobban eluralkodott rajtam a félelem. Próbáltam nyugodt maradni, és nem mutatni aggályom.  

- Maradj itt – mondta Remus, ahogy pakolta össze az Átváltoztatástan könyveimet, jegyzeteimet. – Megkérünk valakit, hogy helyettesítsen…

- Hogyne, szabadítsam a diákokra Pitont? Inkább bemegyek én… - morogtam.

- Hát…

- Ne félj, tudok eleget a sötét varázslatokról.

- És a kivédésükről? – mosolygott halványan Remus.

- Úgy kivédem mindet, hogy győzzék figyelni! – nevettem el magam. 

Remus mosolyogva csóválta meg a fejét.

Mint arra később rájöttem, nem is olyan egyszerű Sötét varázslatok kivédését tanítani. Főleg annak, aki fél éve az Átváltoztatástanra „szakosodott”. Szerencsére nem volt Remus órarendje túlzsúfolva. Kora délután, az utolsó óra után fáradtan visszaballagtam a szobánkba.

Visszatérve letettem az S. V. K. könyveket az íróasztalra. Kényelmesen hátradőltem az ágyban, és szinte azonnal el is aludtam.

* * *

- Stelle, ébredj!

- Mi van már megint? – nyavalyogtam morcosan.

- Ne haragudj, de fel kell kelned – csak pár perc elteltével tudatosult bennem, hogy valaki gyengéden rázza a vállamat.

- Oh – pislogtam kábán a fölém hajló Remusra. – Sajnálom…

- Semmi baj – mosolygott halványan. – Gyere, kelj fel.

- Hát, megpróbálhatok… 

Nehezen, de sikerült felülnöm. Furcsán éreztem magam. Nem fájt az égvilágon semmim, mégis különös bizsergést éreztem minden végtagomban. Ahogy kezemre néztem, megdöbbenve állapítottam meg, erősen remeg.

Remus bátorítóan megszorította a kezem.  

- Mikor lesz…?

- Nemsokára – felelt a befejezetlen kérdésre.

- Akkor jobb, ha megyek – sóhajtottam, és felkeltem.

- Nagyon vigyázz magadra – ölelt át Remus.

- Te is… - mosolyodtam el halványan. 

Teljesen normálisan éreztem magamat, mindaddig, amíg el nem értem a Fúriafűzt. A fától tisztes távolságban álltam, mikor a már jól ismert fejfájás újra rámtört. Ám ezúttal, ha lehet, még erősebben, mint azelőtt. Kezem halántékomra szorítottam, és ösztönösen a fa felé intettem. A Fúriafűz azonban továbbra is hevesen csapkodott, és próbált elérni.

Értetlenül álltam a dolog előtt, míg rá nem jöttem, miért nem sikerül a kézzel varázslás. „Mert nem a saját testemben vagyok…”

Nem volt sok időm, gyorsan ki kellett valamit találjak, hogy dermesszem meg a fát. Rövid gondolkodás után eszembe jutott a megoldás. 

- Hát persze! A görcs… 

Gyorsan kerestem egy hosszú botot, és kisebb ügyetlenkedés után sikerült megérintenem a fa dermesztő görcsét. A Fúriafűz mozdulatlanságát kihasználva kerestem meg a titkos bejáratot, és végigrohantam rajta. Mikor elértem a Szellemszállást, kimásztam az alagútból, és felmentem a viharvert épület emeletére.

Szorongva ültem le a rozoga ágyra, és vártam a teliholdra.

Jóformán időm sem volt elgondolkozni rajta, mennyire lesz fájdalmas az átalakulás.

Ami addig volt fejfájásom, és rosszullétem, mind eltörpült amellett, amit akkor éreztem. Földhöz vágtam magam kínomban, ordítottam, ahogy a torkomon kifért, és vonaglottam a fájdalomtól.

Tudatom egyre tompult, ahogy percekig tartó keserves szenvedés után vérfarkassá változtam.

Bár még mindig éreztem fájdalmat, az gyengén hatott csupán. Mozdulatlanul feküdtem a padlón, nem tudtam – „vagy talán nem akartam?” – megmozdulni. 

- Jól vagy? – kaptam fel fejem a morgásszerű hangra.

- S… Sirius? – préseltem ki magamból fájdalmasan. 

Egy éjfekete szőrű, hatalmas kutyával találtam szembe magam. 

- Hogy kerülsz ide? – kérdeztem meglepetten.

- Nemrég jöttem – mondta, és közelebb jött hozzám. – Elkerültük egymást, szerintem. Alig indultál el, mikor találkoztam Stelle-vel. Ő mondta, hogy itt vagy, gondoltam, meglátogatlak – hangjában kis derűt éreztem.

- Kedves tőled – nyöszörögtem, és megpróbáltam felkelni. 

Botladozva, és Sirius kis segítségével sikerült is lábra állnom.

Tudtam, milyen érzés állat testében lenni, de vérfarkas bőrben teljesen más volt. Ha kutyává alakultam, akkor normális állat voltam, átlagos kutyaképességekkel, vérfarkasként viszont egy hatalmas, és erős varázslény.  

- Mi baj, Holdsáp? – kérdezte Sirius. – Olyan furcsán festesz… úgy értem, még a szokottnál is furcsábban.

- Csak elgondolkoztam… - kezdtem, majd elmosolyodtam. – Nem is olyan rossz dolog vérfarkasnak lenni.

- Remus, biztos, hogy jól vagy? – Sirius hangja már egyenesen döbbentnek hallatszódott.

- Remus bizonyára – feleltem. – Azon kívül, hogy néha hányingere lehet Marie miatt…

- Miről beszélsz?

- Semmi különös, csak két napja testet cseréltünk. 

Nem vártam el, hogy Sirius azonnal elhiggye, amit mondtam, pláne, hogy vérfarkasként még kevésbé látszott tekintetünkön a változás.  

- Ezt próbáltuk annak idején, de nem sikerült – rázta a fejét.

- Majd megtudod… elméletileg holnap délben letelik az idő, és visszamegyünk egymásba. Úgyértem, lelkileg…

- És persze máshogy is, nem igaz? – nevetett Sirius.

- Azt már nem fogjuk az orrod alá kötni.  

Örültem, hogy Sirius meglátogatott, és itt maradt velem egész éjjel. Régen volt ennyi időnk beszélgetni egymással, mint akkor éjszaka.

Az egyetlen zavaró tényező, hogy Sirius nem tudta felfogni: nem Remus vagyok. 

- Stelle hogy van?

- Jól… Marie néha belerúg, de eddig bírja – derültem.

- Eleven kislány lesz – jegyezte meg vidáman Sirius.

- Remélem. Egyébként… hogyhogy ilyen hirtelen meglátogattál minket?

- Úgy, hogy nem titeket látogattalak meg – mosolygott Sirius.

- És szabad tudnom, kit?

- Nem, ez szigorúan titkos – mondta komolyan, majd szélesen elmosolyodott. – Jaj, Holdsáp, hogyne tudhatnád! A menyasszonyomhoz jöttem.

- Tessék? – kérdeztem őszinte döbbenettel.

- Azt hittem, már említettem – mosolygott.

- Nem, ezt elfelejtetted mondani… És ki az a szerencsétlen pára? – kérdeztem nevetve.

- Nagyon vicces…

- Várj csak! – szóltam, mielőtt Sirius elárulta volna kedvese nevét. – Azt hiszem, tudom, ki az…

- Kötve hiszem…

- Avendy Catus? – kérdeztem rá, diadalmas mosollyal nézve a döbbent Siriusra.

- Hogy találtad ki?

- Egyszer beszélgettünk, és véletlenül említett téged is.

- Stella tud róla, hogy más nőkkel is szóba állsz? – vigyorgott.

- Tud, persze – mosolyogtam. – Miért, talán nem szabad?

- De, de… - bólogatott.

- Mesélj inkább róla – kértem. 

Siriusnak nem kellett kétszer mondani, innentől kezdve csak úgy áradozott a nőről! Elmondta, hogy találkoztak, hogy sétáltak az Abszol úton… Sirius csak mesélt, én pedig érdeklődve, és boldogan hallgattam vidám, szenvedélyes hangját, ahogy magukról beszélt.  

- Gratulálok! – mondtam mosolyogva. – Majd az esküvőre hívjatok meg.

- Ti lesztek a díszvendégek – vigyorgott. 

Vidáman nevettem, eszembe sem jutott, hány óra. A Szellemszállás sötét hely volt, fény alig szűrődött be bedeszkázott ablakain. Nem vettem észre a közeledő reggelt.

Testem egyik pillanatban megremegett, és szédületes gyorsasággal áradt szét bennem a kínzó fájdalom. Néhány perc volt csak az egész visszaváltozás, mégis, nekem óráknak tűnt.

Kimerülten hevertem a padlón, és ziháltam. Sirius karon fogott, és segített feltápászkodni.  

- Szegény férjem… - motyogtam. – Nem jó ez így!

- Persze, hogy nem – vágta rá helyeslően Sirius.

- Olyan sokat szenved minden hónapban – folytattam gyengén. – Tenni kellene valamit!  

Sirius bólogatott, de nem szólt semmit. Összeszedtem magam, és felkeltem.  

- Menjünk vissza a kastélyba!