A hétvége a megszokott módon telt, leszámítva egy eseményt.

Piton találmányát valóban jelölték a mágusok közötti legmagasabb kitüntetésre, az Arany Merlin díjra, amit meg is kapott. A bájital, a Sono sincero, ugyan hasonlított a már ismert Veritaserumra, mégis sok alap dologban volt, amiben eltért.

A bankett este nyolc órakor kezdődött a Minisztériumban, amire minket is meghívtak. 

- Szerinted, így hogy nézek ki? - kérdeztem Remustól, még a Roxfortban készülődve. 

A hétköznapi taláromat ezúttal egy királykék, bő ruhára cseréltem. Kitártam a karom, és megpördültem, hogy Remus szemügyre vehessen. 

- Gyönyörű vagy - mosolygott Remus, ahogy csillogó szemmel végigmért.

- Kösz - vigyorogtam. 

A Minisztériumba kivételesen nem hoppanálva akartunk eljutni, hanem zsupszkulccsal. Dumbledore a délutáni értekezleten hívta fel a figyelmünket, hogy legkésőbb fél nyolcra legyen mindenki a Nagyteremben. 

- Remus…

- Tessék, drágám.

- Van mínusz két percünk, hogy lent legyünk - közöltem higgadtan, órámra pillantva. 

Próbáltunk sietni, ahogy csak tudtunk, le a Nagyterembe. Remus még úgy-ahogy tudott is futni, de én a cipőm miatt csak jóval lassabban haladtam. 

- Elnézést… a késésért… - ziháltuk felváltva, ahogy betoppantunk.  

Ám amint felnéztünk, ijedten állapítottuk meg, hogy a Nagyterem kong az ürességtől. Csak a házak asztalai voltak megterítve, a nemsokára kezdődő vacsorára. Ám sem a tanárokat, sem az igazgatót nem láttuk sehol. 

- A pokolba - morogtam. 

A tanári asztalhoz sétáltunk, ahol egy pergamentekercs és egy lyukas zokni várt minket.

Remus a pergamenért nyúlt, felvette azt, és kinyitotta. 

- Ez a zsupszkulcs - magyarázta, miután gyorsan átfutotta benne az írást. - Mindjárt aktiválódik.

- Ez? - fintorogtam.

- Elég, ha csak egy ujjal hozzáérsz - mosolygott Remus, és hosszú ujjaival a levegőbe emelte az „illatos” ruhadarabot. 

Megérintettem én is a zoknit, ám nem történt semmi. 

- Itt valaki elrontott valamit - ráncoltam a homlokom.  

Egyre idegesebb voltam, ahogy teltek a percek. Nem mintha Piton annyira érdekelt volna, csak nem akartam lemaradni az ünnepségről. Elvégre, nem minden nap nézhet az ember végig egy Arany Merlin díj átadást!

Már csak néhány perc volt hátra nyolcig. Az ebédlőbe közben már szállingózni kezdtek a diákok, akik helyet foglaltak asztaluknál. 

- Mindjárt indulunk - motyogta Remus, nyugalmat erőltetve hangjára. 

Bólintottam, mikor valami szöget ütött a fejemben. 

- Remus - kezdtem. - Én terhes vagyok…

- Gratulálok - vigyorgott.

- Úgy értem, így nem tudok menni - mondtam gyenge mosollyal. - A zsupszkulcs akkorát ránt rajtam, hogy megöli Marie-t… 

Elengedtem a koszos zoknit. Ebben a pillanatban Remus eltűnt a szemem előtt. Szomorúan sóhajtottam, és lassan megkerültem a tanári asztalt. Mikor leültem a helyemre, tudatosult csak bennem, hogy rám nem érvényesek a hoppanálás szabályai. Gyorsan órámra pillantottam, és csalódva megállapítottam, hogy az ünnepség egy perce tart. Idegesen alsó ajkamba haraptam, és gondolkoztam, menjek-e Remus után, vagy sem. 

- Stelle - szólított meg egy lágy, női hang.

- Avendy? - döbbentem meg. - Hogyhogy te nem…

- Elkéstem - sóhajtott a nő, és leült mellém, Remus helyére.

- Oh… én is - mondtam végül.

- Pedig szerettem volna menni - jobb kezébe fogta az előtte lévő kanalat, és mélabúsan nézegette.

- Hát, elhiszem - bólintottam.

- Legalább Dumbledore itt lenne - tette le az evőeszközt. - Készítene egy zsupszkulcsot, és irány a Minisztérium! 

Bólintottam. Egy gondolat futott át az agyamon… Felvettem az előttem heverő villát. 

- Mi a baj? - kérdezte Avendy.

- Gyártok én neked zsupszkulcsot, ha kell - mosolyogtam, majd feltartottam, és erősen koncentrálni kezdtem.  

Nehéz varázslat volt tárgyat zsupszkulccsá alakítani, nekem sem ment elsőre. Néhány sikertelen próbálkozás után elégedetten nyújtottam át a döbbent Avendynek a villámat.  

- Ha minden igaz, tíz másodperced van - engedtem el az evőeszközt.

- Köszönöm - hebegte. – De… te nem akartál…?

- Nem mehetek - mosolyogtam, kezemet gyengéden hasamra helyezve.

- Oh, értem… - bólintott mosolyogva, majd eltűnt a szemem előtt. 

"Hát, legalább egyikünk elment" mosolyodtam el keserűen. "De én is el akarok menni!" szólalt meg egy hang a fejemben. "És el is fogok!" Elszántan felkeltem, és a Mágiaügyi Minisztérium előtti telefonfülkére koncentráltam.

Pár pillanat múlva meg is érkeztem. A fagyos, januári szél egy pillanat alatt átjárt, vékony ruhám össze-vissza borzolta. Dideregve léptem be a kék telefonfülkébe, és vártam, hogy levigyen. 

- Köszöntöm önt a Mágiaügyi Minisztériumban - szólt egy női hang. - Kérem, adja meg nevét és látogatása célját.

- Öhm… Stella Lupin vagyok, és Perselus Piton díjátadó ünnepségére jöttem - mondtam.

- Köszönöm - szólalt meg ismét a hang. - Látogató, kérem, vegye el a kitűzőt, és erősítse talárjára.  

Lenéztem, és a telefonkészülék alatti fölös padon egy téglalap alakú, ezüst kis jelvényt vettem észre. Felvettem. 

- Szegény Remus - jegyeztem meg, ahogy megállapítottam, miből készült. A kitűzőn a nevem állt, piros betűkkel. Feltűztem és vártam, hogy vége legyen a liftezésnek. 

Beletelt még jónéhány percbe, mire magában az épületben találtam magam. Egyszer volt alkalmam megcsodálni a Minisztérium gyönyörű díszítését, mégpedig akkor, amikor hivatalosan is angol állampolgár lettem.

Próbáltam megtalálni azt a termet, ahol maga az ünnepség folyt. Végül, a második emeleten kitörő tapsviharra lettem figyelmes. Sietve mentem a hang forrása felé, és meg is érkeztem egy díszesen faragott ajtóhoz. Az félig nyitva volt; nem teljesen, csak annyira, hogy be tudjak rajta surranni. Megvártam, míg újból kitör a taps. Mikor ez megtörtént, gyorsan bementem.

Az elém táruló látvány lélegzetelállító volt. A terem sokkal szebb volt, mint álmomban a Roxfortban. Mindenhol finom, kék selyemszalagok díszítették az asztalokat, ahol az emberek ültek. Ekkor tudatosult bennem, hogy a taps elhallgatott, és mindenki némán néz - engem. 

- Öhm… - hebegtem zavartan. - Elnézést a késésért… 

Az emberek halkan pusmogni kezdtek, közben engem figyeltek. "Hát ez fantasztikus!" mérgelődtem magamban. 

- Stelle - szólt halkan Remus, tőlem nem messze.

- Jaj, de örülök neked - motyogtam, és gyorsan leültem mellé a szabad székre.  

"Vajon miért néz mindenki rám…?" ártatlanul pislogva néztem szét a teremben. 

- Tehát… - szólt az emelvényen álló, sötétkék dísztalárban feszítő férfi. - Mint azt az imént elmondtam…

- Késtem, bocsi - vigyorogtam Remusra, aki szintén alig tudta visszatartani nevetését. 

Az előadás maga hasonlított az álmomban látottakra és hallottakra. A szövege unalmas volt, és annyi köze volt az Arany Merlin díj átadáshoz, mint tyúknak a gereblyézéshez. 

- Jó helyen járunk? - kérdeztem halkan, negyed óra elteltével.

- Erre én is szeretnék rájönni… 

Kérdésemre hamar választ kaptam. 

- Engedjék meg, hölgyeim és uraim, hogy bemutassam a mai este főszereplőjét, Perselus Pitont, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola professzorát, a Sono sincero feltalálóját! 

A férfi lelkes taps kíséretében lelépett a dobogóról, helyét pedig Piton vette át, aki ez alkalomból egy sötétzöld talárt öltött magára.  

- Köszönöm, Mr. Norton - szólalt meg Piton, majd „közönsége” felé fordult. - Köszönetet szeretnék mondani a Nemzetközi Bájitalfigyelő Egyesületnek a díjazásért, valamint Albus Dumbledorenak a támogatásért. Remélem, ezzel a bájitallal megkönnyíthetem az aurorok munkáját. Köszönöm - fejezte be Piton, majd elégedetten mosolyogva, újabb hatalmas taps kíséretében hagyta el az emelvényt.

- Engedjék, meg hogy jó étvágyat kívánjak önöknek - szólalt meg újra a konferáló férfi. - A vacsora után, fél tízkor pedig megkezdjük az átadási ceremóniát.

- Még csak most lesz az ünnepség? - döbbentem meg.

- Úgy látszik… Jó étvágyat - mosolygott Remus.

- Öhm… neked is - mondtam végül. 

Vacsora után az asztalt tisztára varázsolták, és mindenki halkan beszélgetve várta, hogy elkezdődjön végre az átadás. 

- Éjfélkor hazamegyek - jelentettem ki.

- Ne félj, nem fog odáig elhúzódni - nyugtatott Remus mosolyogva.

- Remélem… Egyébként, nagyon tetszik ez az ünnepség - nevettem. - Eltekintve, hogy mikor bejöttem, mindenki hülyének nézett, még élvezem is!

- Láttad volna magad… - nevetett Remus.

- Képzelem… - mosolyogtam.

- Hölgyeim és uraim - szólt újra a kék taláros férfi, mire a teremben lassan csend lett. - Kezdődjék a díjátadás! 

"Miért kell mindig tapsolni, ha valaki megszólal…?"

Kellemes, halk zene hangja töltötte be a termet, és minden szem az emelvényre szegeződött.

Piton lépett fel, büszke tekintettel várva a bájitaláért megérdemelt Arany Merlin díjat. Szerencsére nem sokat kellett várnia; a dobogóra egy csinos, vállig érő fekete hajú nő lépett fel, kezében egy vörös bársonyos dobozkával. 

- Ez nem lehet igaz - suttogtam döbbenten. 

Mostanra sok mindent elfelejtettem az omniózus álomból, de a nőre, aki Pitonnak adta át a díjat, tisztán emlékeztem. Meg kellett állapítanom, hogy az álombeli hölgy, és a terem végén lépkedő nő egy és ugyanaz.

Piton lassan, méltóságteljesen vette át a régóta vágyott Arany Merlin díját, és visszanyújtotta a nőnek. Az átvette, a férfi talárjára tűzte, majd két oldalról puszit nyomott az arcára.

Újra lelkes taps töltötte be a termet, Piton pedig biccentett egyet és büszkén lépkedett le az emelvényről.

Az ünnepség gyakorlatilag véget ért. Bármilyen fáradtak voltunk, meg kellett várnunk a többi roxforti tanárt, hogy együtt térhessünk vissza a kastélyba. 

- Menjünk oda gratulálni mi is? - kérdezte Remus, mosolyogva szemlélve a Piton köré verődött kis társaságot.

- Hagyjuk, úgyis találkozunk még vele… - ásítottam egy nagyot.

- Igaz… 

Jónéhány perccel később is voltak még, akik a bájitaltan tanárnak akartak gratulálni, de Dumbledore, némi udvarias beszélgetés során, végül kiszabadította Pitont az emberek gyűrűjéből. 

- Majd a Roxfortban gratulálhatunk mindnyájan - szólt az igazgató. - De most ideje mennünk - talárja zsebéből előhúzott egy töltőtollat.

"Nem gondolja komolyan, hogy egy darab tollal fogunk tízen hazamenni?" néztem az írószerszámra hitetlenül. 

- Stella, érintsd meg te is - szólt Dumbledore.

- Nem - ráztam a fejem, majd a társaság értetlenkedő arcát látva hozzátettem - Veszélyes lenne a babára nézve…

- Oh… - Dumbledore lassan bólintott. - Gyere utánunk - mosolyodott el, majd néhány másodperc múlva mindnyájan eltűntek. 

Úgy tettem, ahogy az igazgató kérte: dehoppanáltam a Roxfortba. A Nagyterembe érkeztem, ahol a tanárokon kívül senki más nem tartózkodott.  

- Gratulálok, Perselus - hallottam mindenkitől a kedves, elismerő szavakat.

- Köszönöm… - morogta mindegyikre Piton. 

Én is közelebb mentem hozzá. Miután kifejeztem elismerésem a bájitala iránt, hátrébb léptem, majd Remusszal elköszöntünk mindenkitől. Fáradtan ballagtunk fel a szobánkba. Nem telt bele sok idő, és egymás karjaiban szenderültünk el.