- Ez valami vicc? – néztem fel Remusra döbbenten, miután szememmel végigfutottam a cikket.

- Nem – ráncolta a homlokát. – Perselus valóban feltalálta a Sono Sincero-t.

- Akkor elmegyek jósnak…

- Azért még nem biztos, hogy itt lesz a díjátadás – mosolygott Remus. – De ezek után tényleg érdekes lesz a dolog.

- Hát igen… 

Később lementünk vacsorázni. A Nagyterem teljesen normálisan nézett ki, ünnepségnek nyoma sem volt.

Miután visszamentünk a szobánkba, leültem az íróasztal elé, és belekezdtem a dolgozatok javításába. Mivel minden évfolyammal írattam egyet, sajnos még jósnak sem kellett lennem ahhoz, hogy megállapítsam; ezen a hétvégén nem lesz pihenés. Azonban ez a hét annyira kimerített, hogy az ötödik transzformációs dolgozat javítása közben sikerült elaludnom.

Másnap reggel ébredtem csak fel. Mikor kinyitottam a szemem, akkor fogtam csak fel, hogy nem az ágyban aludtam. Nyújtóztam, majd fáradtan ásítottam egyet.  

- Jó reggelt – köszönt Remus, aki éppen akkor jött ki a fürdőszobából.

- Neked is – néztem végig rajta mosolyogva. – Nem fogsz megfázni?

- Majd kiderül… - mosolygott vissza. 

Remus felsőteste még vizes volt, a gyenge, téli napfényben csillogtak rajta a vízcseppek. Derekára csavarta a törülközőjét, és éppen a szekrényben keresett magának inget. 

- Mit nézel annyira? – zökkentett ki derűs hangja.

- Téged.

- Hmm… Ilyen érdekes lennék? – kérdezte mosolyogva Remus.

- Még annál is érdekesebb - vigyorogtam kitartóan.

- Örülök, hogy ennyire boldog vagy – mondta kedvesen.

- Tudod, mi jutott eszembe?

- Micsoda? – kérdezte Remus, közben kivett egy inget.

- Emlékszem, amikor először láttalak így – merengtem el. – Pontosan itt, a szobádban.

- Hmm… azt hiszem, emlékszem rá – mosolygott.

- Akkor még alig ismertelek… úgy értem, élőben – tettem hozzá gyorsan. – De már akkor is nagyon szerettelek – keltem fel a székből, és az ágyhoz sétáltam.

- Valóban? – ült le mellém az ágy szélére.

- Mintha nem tudnád – vigyorogtam.

- Tudom én – ölelt át Remus. – Csak szeretem hallani.

- Gondolom – suttogtam derűsen, fejem vállán pihentetve. 

Miután mindketten elkészültünk, vidáman mentünk le reggelizni. Szombat volt, így nem kellett sietnünk sem, mint máskor. 

- Mit szeretnél ma csinálni? – kérdezte Remus kedvesen, ahogy ballagtunk a harmadik emeletre.

- Sajnos nem az a kérdés, hogy mit szeretnék – mosolyogtam. – Hanem hogy mit kell…

- Semmit nem kell – mondta.

- Leszámítva nyolcszáz dolgozat kijavítását, tényleg nem.

- Majd javítod holnap – puszilt meg gyengéden.

- Is… - mosolyogtam. – Hát… talán ma tényleg nem kellene dolgozni…

- Talán – mosolygott Remus is.

- És te mit gondoltál mára? Van valami konkrét terved? – kérdeztem derűsen.

- Sétálunk – vont vállat szórakozottan. – Egész nap… aztán éjjel is…

- Ó, milyen romantikus – nevettem.

- Tudom – mosolygott Remus. 

Melegen felöltöztünk, és lementünk a parkba. Tél közepén jártunk, ez meg is látszott a természeten: a Tiltott rengeteg fáit, az egész parkot, Hagrid kunyhóját fehér hó terített be. Még akkor is hullott pici pelyhekben, mikor sétáltunk. 

- Szeretem a telet – jegyeztem meg vidáman.

- Én is… kivéve, hogy akkor hideg van.

- Te csak ne panaszkodj, neked van bundád… - nevettem.

- Sokat érek vele, ha csak egyszer van egy hónapban – vont vállat Remus mosolyogva. – Mellesleg, neked is van.

- Tényleg! Mi lenne, ha én most átváltoznék?

- Nem tudnánk beszélgetni.

- Oh, igazad van. Akkor majd te felmelegítesz – bújtam Remushoz.

- Boldogan – mosolygott. 

Kézenfogva, egymáshoz bújva sétáltunk. Lassan megkerültük a kastélyt, és elmélázva néztünk a befagyott tóra és környékére, ahol sok diák és tanár volt. A gyerekek többsége a tavon korcsolyázott, vagy mellette vívtak ádáz hócsatákat, a tanárok pedig felügyeltek rájuk.

Egyik ilyen felügyelő tanár volt Isobel is, aki egy tűzvörös hajú férfivel beszélgetett éppen.  

- Hostin nem akar megfagyni? – kérdeztem enyhe csalódottsággal hangomban.

- Úgy tűnik…

- Mondtam már, hogy utálom?

- Csak néhányszor… – mosolygott Remus. 

Elmélázva nézegettem a vidáman hógolyózó diákokat, akik közt felfedeztem a saját fiamat is. Boldog volt; talán először, azóta… 

- Teljesen át fog ázni – nevetett Remus.

- Nem baj, majd megszárad – vigyorogtam, majd újra Davidéket figyeltem. 

Két csapatra voltak osztva; lehettek vagy tizenöten. Lányok-fiúk vegyesen, de mindegyikük bőven kivette a részét a hógolyódobálásból.  

- Szerinted… - kezdtem, de elharaptam a mondatot.

- Igen? – nézett rám Remus.

- Semmi, csak… gondolkoztam – mondtam gyorsan, és elkaptam tekintetem Remusról.

- Stelle – emelte meg Remus az államat. Éreztem, hogy hideg a keze. – Mi bánt? 

Felnéztem, egyenesen a szemébe. Halvány mosoly suhant át arcomon. „Hát lehet ennek a gyönyörű tekintetnek ellenállni?” 

- Azon gondolkoztam, hogy… beszélnünk kellene Daviddel.

- Vagy úgy – bólintott komolyan Remus.

- Csak hát látod, mennyire vidám – mosolyodtam el, és újra a hógolyózók csapatára néztem.

- Igen – szólt derűsen. 

„Nah, ezt jól megbeszéltük” mosolyodtam el. Messziről figyeltük még egy ideig őket, majd sötétedéskor mi is visszatértünk a kastélyba.

Később lementünk vacsorázni. Mikor Dumbledore aludni küldte a diákokat, mi is felálltunk, és Davidhez siettünk. 

- Sziasztok - köszöntünk.

- David, át tudnál jönni egy kicsit… most? - kérdeztem gyorsan.

- Öhm… igen. 

Felmentünk a szobánkba. 

- Nos - kezdte Remus, és lopva rámpillantott.

- Beszélnünk kell - folytattam. - Csak egy kicsit nehéz… - mosolyodtam el, majd gyorsan komolyságot erőltettem magamra.

- A téli szünetben történtekről - fejezte be Remus.  

David némán nézett hol rám, hol Remusra. 

- Eddig nem erőltettük, mert… nem tudtuk, hogy mennyire viselt meg a dolog - mondta Remus. - De lassan egy hónap eltelt azóta, és úgy gondoltuk…

- Ideje kérdeznünk néhány dolgot.

- Értem - bólintott komolyan David.

- Akkor… először is mondd el, mire emlékszel - Remus bíztatóan elmosolyodott.

- Oké - bólintott Dave.  

Sóhajtott, és hátradőlt az ágyra.  

- El akartam köszönni Andytől - kezdte, a plafont nézve tekintetével. - Kimentünk a parkba, hogy a hóból építsünk egy tszilokot - mosolygott halványan. – Aztán… egy férfi hangját hallottam, és elájultam. 

Ahogy David elmondta, mi történt vele, szinte újra átéltem azt az aggódást, amit akkor is.

Nem mondott igazából semmi lényegeset; legalábbis olyat nem, amiből rá tudtunk volna jönni, ki rabolta el. 

-… utána bezárt abba a hideg barlangba. Mindig hozott nekem enni- és innivalót… de soha nem beszélt.

- Biztos Hostin volt - morogtam.

- Nem biztos…

- Akkor úgy mondom, hogy szerintem Hostin volt - javítottam ki türelmetlenül.

- Inkább folytasd - sóhajtott Remus, és újra Davidre nézett.

- Ennyi. Ettem, ittam, fáztam… és féltem. Így tengettem napjaim, amíg ti nem jöttetek - fejezte be, majd felkelt. 

Néhány percig mindhárman némán ültünk az ágyon. 

- Még soha nem láttalak… átváltozva - mondta David, félénken Remusra pillantva.

- De, egyszer - szólt csendesen Remus, maga elé nézve. - Csak nem emlékszel rá.

- Aha… Öhm, nekem mennem kell - kelt fel lassan.

- Menj csak - mosolyogtam rá bíztatóan.

- Jó éjt!

- Neked is.

- Ez ki is ment a fejemből - jegyeztem meg, miután becsukta az ajtót.

- Úgy tűnik, ő nem felejtette el - sóhajtott Remus.

- Ne félj, előbb-utóbb el fogja… - ölében nyugtatott keze felé nyúltam, és bátorítóan megszorítottam. 

Remus erőtlenül viszonozta a szorítást, majd kézfejemet simogatta.

Nemsokára lefeküdtünk, és álomba merültünk.