Lektor: Khim (khimera_@freemail.hu) és Xwoman (xwoman@freemail.hu)

Megjegyzés: Köszönet Xwomannek és Pitonnak! ^__^

- Nemsokára kicsengetnek, igyekezzetek! – figyelmeztettem az elsősöket. 

Néhányan pusmogni kezdtek, mások letették a pennájukat és a már kész dolgozataik fölé hajoltak, hogy átnézzék. Megkerültem a tanári asztalt, és pakolni kezdtem a könyveimet. Miután megvoltam vele, újra órámra néztem. Épp szólni akartam, hogy lejárt az idejük, mikor megszólalt a csengő.  

- Hozzátok ki a dolgozatot – mondtam. 

Az osztály mozgolódni kezdett; felálltak és beadták a fémtárgyak transzformációjáról szóló dolgozatot. Volt valaki, aki viszont ugyanúgy ült a helyén, mint öt perccel azelőtt. 

- Khim, légy szíves, te is add be! – szóltam rá a hátsó sorban körmölő, szokása szerint csuklyával a fején gubbasztó lányra.

- Muszáj? – kérdezte nyugodtan.

- Igen.

- Miért? Ha beadom, sem kapok rá jobb jegyet.

- Vagy úgy… - felvettem a könyveimet és a többi diák dolgozatát, és Khimhez sétáltam. – Mondd, miért nem készültél?

- Nem volt időm – jött a válasz.

- Hmm – vettem a kezembe Khim szinte érintetlen dolgozatát. – Ugye tudod, hogy erre elégtelent kell, adjak? – néztem rá komolyan.

- Tudom.

- Akkor jó – a pergament a többiekéhez tettem. – Nos, találkozunk a jövő héten. Kellemes hétvégét! 

Ahogy visszatértem a szobánkba, letettem a könyveimet, és fáradtan dőltem végig az ágyon. Egy darabig a plafont bámultam, ám egyre nehezebb feladatnak tűnt nyitva tartani a szemem. Hirtelen nyomott el az álom.

Besötétedett, mire felébredtem. A szobában csend volt, ám a folyosóról tompa hangok szűrődtek be.

Kinyitottam a szemem, és felkeltem. Éhes voltam. Ahogy órámra néztem, azt is megállapítottam, hogy vacsoraidő van. Magamra vettem a köpenyem, és lementem a Nagyterembe.

Ahogy beléptem, döbbenten állapítottam meg, hogy az egész helység teljesen máshogy néz ki, mint általában.  

- Szia Stelle – hallottam Remus hangját, tőlem jobbra.

- Öhm… szia. Mi folyik itt? – kérdeztem döbbenten. 

A Nagyteremben hatalmas tömeg volt, mindenki egy irányba, a tanári asztal felé figyelt. Pontosabban, ahol a tanári asztalnak kellett volna lennie… 

- Figyelj, és megtudod – mondta Remus halk, derűs hangján.

- Jó estét hölgyeim és uraim – hallatszott egy férfi hangja, mintha felerősítette volna egy Sonorusszal. – Mint bizonyára tudják, nagy nap ez a mai. Egy tehetséges varázsló világsikerének, és kitüntetésének lehetünk tanúi, itt, a Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskolában. Rendhagyó módon tartjuk itt az érdemmedál átadását, az iskola igazgatója, Albus Dumbledore kérésének eleget téve. Szeretném megkérni a mai este főszereplőjét, hogy fáradjon ki, és mondja el beszédét! 

Az egész termet betöltötte a taps, és újra halk beszélgetések indultak. 

- Kiről beszélt ez? – értetlenkedtem.

- Figyelj – mosolygott Remus, és újra az emelvény felé nézett.  

Követtem tekintetét, és meglepetten láttam, hogy Piton tűnik fel ott, ahol nemrég a beszélő férfi volt. „Piton? Mit csinált ez…?” 

- Köszönöm – hangja meglepően derűsen csengett, olyan hangon szólt, ahogy még soha nem hallottam őt beszélni. – Mindnyájuknak köszönöm, hogy most itt lehetek. Nem is tudok többet mondani…  

„Ez nem Piton” futott át az agyamon, döbbenten. Nagyon furcsán hatott, ahogy ilyen hangnemben beszélt…

Ismét tapsolt a tömeg.  

- Mire fel ünnepel itt mindenki? – fordultam Remushoz.

- Perselus feltalált egy új bájitalt – magyarázta. – Sono sincero a neve.

- Szóló micsoda?

- Sono sincero, azt jelenti: őszinte vagyok. Az új igazságszérum.

- És ezt ünnepelni kell? – motyogtam magamban.

- Mit mondtál?

- Semmi különös – legyintettem. 

Mindenki a ’színpad’ felé fordult, és némán figyelte az eseményeket.

Egy mélykék ruhás, csinos nő lépkedett Piton felé, kezében tartva valami dobozfélét. Mikor Pitonhoz ért, a férfi büszkén kihúzta magát. A sötét hajú nő felnyitotta a dobozt, és kivett belőle egy aranyszínű, éremhez hasonló valamit, amit a bájitaltantanár nyakába akasztott. Az emberek ismét tapsban mutatták ki lelkesedésüket a dolog iránt. „Ez… ez valami vicc” nevettem magamban. Piton jókedve ezt a gondolatomat csak erősítette. „Piton és a vidámság… két összeférhetetlen dolog” nevettem el magam.  

- Stelle – szólított meg Remus.

- Tessék?

- Stelle… - hangja egyre tompábban hallatszott. 

Az emberek egyre elmosódottabbaknak látszódtak. Utolsó pillantást vetettem Pitonra, aki épp kézenfogta a kék taláros nőt, és táncra perdült vele. 

- Stelle, ébredj!

- Te jó Isten – nevettem, még mindig csukott szemmel.

- Minek örülsz ennyire? – hallottam Remus derűs hangját, immár tisztán. 

Kinyitottam a szemem. A szobánkban voltam, az ágyon feküdtem úgy, ahogy délután elaludtam rajta. Remus mellettem ült az ágy szélén, és mosolyogva nézett rám. 

- Ha tudnád, mit álmodtam…! – derültem, felidézve magamban az álmom utolsó képeit. – Piton volt benne!

- Nocsak – mosolygott kitartóan Remus.

- Igen… képzeld, kitüntették valami… bájitaláért – gondoltam vissza az álomra. – És egy fiatal nő adta neki az érmet, akivel táncra is perdült a végén – nevettem újra az abszurd képen.

- Merlinre – nevetett Remus is. – Milyen élénk a fantáziád…

- Mintha nem tudnád, milyen fantáziám van – mosolyogtam pajkosan.

- Van róla fogalmam – puszilt meg gyengéden.

- Te is szerepeltél – meséltem. – Elég… furcsa voltál.

- Valóban?

- Aha! Először nem akartad elmondani, hogy milyen ünnepség van, mert én nem tudtam.

- Ilyen gonosz voltam? – mosolygott Remus.

- Igen – vigyorogtam.

- Kedves vagy… Egyébként mi volt a bájital neve? – kérdezte viccesen.

- Valami szóló szintséró… - próbáltam felidézni a nevét.

- Sono sincero? – hökkent meg Remus.

- Igen, az! – vágtam rá vigyorogva, de Remus arckifejezésétől lehervadt arcomról a mosoly. – Mi a baj? 

Remus felkelt, és az íróasztalhoz lépett. Egy újságot vett fel, és homlokráncolva nézett bele.  

- Hmm… ez érdekes – jegyezte meg, majd felém nyújtotta.

- Micsoda? – kérdeztem.

- Olvasd el. 

Kezembe vettem az újságot. Leesett az állam, mikor elolvastam a főoldal címét: „Roxforti tanár találta fel az ’új veritaserumot’!”