Nem sok maradt hátra a téli szünetből. Mire kiengedtek a Szent Mungóból, már 2006-ot írtunk. Néhány napot tudtunk csak otthon tölteni, majd menni kellett ismét vissza a Roxfortba.

Remus ez alatt az idő alatt sokszor megkérdezte, honnan tudtam, hogy a kislányunk nem halt meg. Bárhogy szerettem volna, nem tudtam ésszerű magyarázatot adni neki. Egyszerűen megéreztem… mintha Marie a tudomásomra akarta volna hozni: él, ne pusztítsuk el.

A Marie nevet David adta neki, még az ispotályban.  

- Legyen Marianne a neve! - tanácsolta, már a sokadik, általam elvetett név után.

- Hmm… nekem tetszik - mosolyodtam el.

- Szép - jegyezte meg Remus is.

- Akkor legyen Marie - bólintottam. 

Az utolsó nap, amit otthon töltöttünk, a szombat volt. Vacsora után mindannyian hamar lefeküdtünk, mivel másnap korán kellett indulnunk a Roxfort Express-hez. 

- Mindent összepakoltál? - kérdeztem automatikusan Davidet, ahogy vittem a szobájába tiszta talárt.

- Szinte semmit nem hoztam - válaszolt.

- Oh… Ezeket tedd el azért - nyújtottam neki át a talárt és egy pár másik ruhát.

- Köszi - vette el őket. - Mikor indulunk?

- Fél óra múlva. 

Majdnem tizenegy óra volt, mikor kiértünk a pályaudvarra. Remusszal megvártuk, amíg a vonat elindul, és sokáig néztünk utána. 

- Muszáj mennünk? - néztem rá fáradtan.

- Igen - mosolygott. - De még van időnk, ha szeretnéd, szétnézhetünk az Abszol úton.

- Menjünk! 

A varázslók bűvös, rejtett utcáján bóklásztunk egy ideig. Nem teljesen cél nélkül sétáltunk, hiszen a karácsonyi ajándékozás egy az egyben kimaradt az életünkből. David ugyan nem tett érte semmi megjegyzést, de tudtuk, hogy mennyire szereti, ha ajándékot kap.

Késő délutánig mászkáltunk, már kezdett sötétedni. Hoppanáltunk Roxmortsba, majd onnan sétáltunk át a Roxfortba. 

- Szerinted örülni fog neki? - kérdeztem Remust.

- Holnap reggel kiderül - mosolygott. - De szerintem tetszeni fog neki.

- Minden esetre nekem tetszik - jegyeztem meg. 

Elértük a Roxfort külső határát, ahonnan néhány percnyi séta után a kastély bejáratánál voltunk. Ahogy beléptünk, mosolyogva szétnéztem. A falak még mindig kis csengettyűkkel és hópihékkel voltak feldíszítve, a karácsonyra emlékeztetve a belépőket.

A Nagyterem felé vettük az irányt, ahol jónéhány tanár tartózkodott. Mindenki azzal foglalatoskodott, hogy bűbájokkal leszedje az ünnepi díszeket. 

- Stelle! Remus! - köszöntött Dumbledore. - Örülök, hogy ti is megérkeztetek.

- Köszönjük… 

A tanári asztalhoz mentünk, és figyeltük a szorgoskodó embereket.

Bimba és Trelawney professzor az üvegablakokról tüntette el a varázshópihéket, Avendy Catus professzor az asztal felett lebegő kis hóembereket bűvölte le az asztalra.  

- Segítsek? - léptem oda hozzá.

- Megköszönném - mosolygott. 

Elővettem a varázspálcám, és én is a tanári asztalra lebegtettem a miniatűr hóemberkéket.  

- Köszönöm - ült le az asztalra Avendy.

- Nincs mit. Hogy telt a szünet? - érdeklődtem.

- Áh, csak a szokásos - legyintett. - Ajándékok utáni hajsza, otthon pedig fát állítani. Még szerencse, hogy Sirius…

- Sirius? - hökkentem meg. - Mármint Sirius Black?

- Oh - Avendy levette rólam a tekintetét. - Igen, ő.  

Épp szólni akartam, mikor meggondoltam magam. Végül bólintottam. 

- Értem. Hát, legalább nektek volt karácsonyotok…

- Ezt hogy érted? - nézett rám kedves, barna szemével.

- Davidet kerestük egy hétig a téli szünet elejétől kezdve - sóhajtottam. - Utána pedig… 

Nem tudtam folytatni, mert egy éles hang - egy ajtócsapódás szakított félbe. Felkaptam a fejem - ahogy ki tudtam venni, mindenki más ugyanígy tett.

Az ajtóban a Roxfort Hírvivője állt. Hűvös nyugalmat árasztott tekintete, mint mindig. Hostin egyenesen Dumbledore-hoz sietett. Mikor elérte, biccentéssel üdvözölte, majd közönyös képpel előhúzott talárja zsebéből egy pergamentekercset. Dumbledore átvette, és olvasni kezdte.

Hostinról teljesen elfelejtkeztem, amióta utoljára láttam őt. Most azonban újra felidéződött bennem az a bizonyos éjszaka, mikor Davidet védte Remustól. Ahogy akkor, úgy most sem tudtam felfogni, miért tette, miért kockáztatta az épségét a fiamért. 

- Stella, jól vagy? - hallottam magam mellett Avendy hangját.

- Persze - leszálltam az asztalról. - Pillanat, mindjárt jövök.

- Rendben. 

Sietve, de Hostin számára észrevétlenül vettem az irányt a Nagyterem bejárata felé. Kimentem, és a szemközti falnak döntöttem a hátam. Vártam Hostinra, beszélni akartam vele. Hogy miről, azt magam sem tudtam, de éreztem, hogy nem hagyhatom annyiban a dolgot.

A vámpír nemsokára kijött a Nagyteremből.  

- Hostin - szólítottam meg.

- Mit akarsz? - kérdezte mogorván, miközben egy pergament próbált begyömöszölni talárja zsebébe.

- Beszélni veled - mondtam nyugodtan.

- Velem? Te? Ugyan, miről? - érdeklődött kis gúnnyal hangjában.

- Nos, hidd el, nem könnyű kimondanom, de… köszönettel tartozom neked - néztem határozottan hideg, szürke szemébe.

- Menj a pokolba - morogta, majd újra elindult a kijárat felé.

- Most viccen kívül - eléléptem, így állva el az útját. - Mondd meg nekem, miért védted akkor a fiamat?

- Mi a fenéről beszélsz? - Hostin szemében ritkán látott döbbenetet véltem felfedezni.

- Tudod te azt - válaszoltam.

- Nem tudom, de nem is érdekel - morogta ingerülten. - Állj félre, sietős a dolgom. 

Néhány pillanatig nem mozdultam, majd lassan félre álltam. Hostin szó nélkül sietett az ajtó felé. Kitárta, éreztem a bezúduló fagyos levegőt. 

- Csak nem akarsz most kimenni?

- De, képzeld, ez minden vágyam – morogta, majd összehúzta magán a talárját. 

Mielőtt azonban elment volna, utána kiáltottam azt a szót, melyet, azt hiszem, nem gyakran hallhatott eddigi élete során: "Köszönöm"…