Korhatár: 12 év

Megjegyzés: Ok, tudom, hogy eddig elég depis volt az egész, de ennek ezennel vége! ^_-

- Legyen mellette - hallottam a gyógyító suttogó hangját, majd lépteinek zaját a kopogó köveken.  

Kinyitottam a szemem. Nagyot sóhajtottam, majd Remus felé fordítottam tekintetemet. Az ágyam mellett ült, lehajtott fejjel meredt maga elé.

Valamit mondani szerettem volna, de nem jött ki hang a torkomon. Talán nem is volt rá szükség… 

- Anya, anya! - hallottam egyre közelebbről David derűs hangját. 

Összerezzentem, és gyorsan megpróbáltam eltüntetni arcomról a bánatot, hogy legalább őt ne szomorítsam. 

- Nézd… hoztam neked kakaót - lépett közelebb.  

Kezében egy fehér poharat tartott, amelyből illatos gőz száll fel.  

- Nekem hoztad? - mosolyodtam el halványan.

- Igen - ült le David a másik oldalamra. - Idd meg, amíg még forró - nyújtotta felém.

- Inkább várok vele egy kicsit, rendben? - mondtam kedvesen. 

David bólintott, és letette maga mellé az éjjeliszekrényre a forró italt. 

- Mi a baj, anya? - kérdezte komolyabban, és kezével megfogta az enyémet.

- Nem érdekes…  

"Most vesztetted el a kistestvéred" akartam mondani először, de meggondoltam magam. "Ha már eddig nem tudott róla, ne most fájdítsam meg a szívét"

Remusra pillantottam, aki eddig szomorúan, szótlanul figyelt minket.  

- Mondjátok el, légyszi'! - szólalt meg újra David.  

Feszülten fordultam felé, de nem tudtam mit mondani.  

- Mrs. Lupin – szólított meg nem messze tőlem egy nővér. - Készen áll a műtétre? - kérdezte óvatosan.

- Műtétre… - ismételtem magam elé meredve. "Ennyi… Véget ért…"

- David, kérlek, gyere velem - kelt fel Remus. 

Megkerülte az ágyam, és kézen fogta a fiút. Majd bizonytalan mozdulattal felém nyúlt, és bíztatásképpen megszorította a kezem. Felpillantottam rá. Remus arcáról semmit nem tudtam leolvasni. Aki nem ismeri, azt hihetné, nem rázta meg a gyermeke elvesztése. Én azonban tudtam, hogy David miatt rejti el érzelmeit… Hogy ne okozzon neki fájdalmat… 

- Miért? - nézett fel David az apjára. - Mi baja van anyának? És miért nem mondjátok meg?!

- Gyere - mondta szelíden Remus, és gyengéden, mégis határozottan húzta maga után Davidet. 

Ő még sokáig próbált kiszabadulni az apja kezéből, de Remus végül bezárta a kórterem ajtaját.  

- Beviszem a szomszéd szobába - mondta a nővér, miközben pálcája néhány suhintásával az ágyam könnyűvé varázsolta. - Egy második vizsgálatot végzünk el, majd ha meggyőződünk róla, hogy a magzat valóban meghalt, eltávolítjuk. 

Elszorult torokkal, némán hallgattam végig a nő beszédét. Nemsokára elértünk a 'műtőterem' ajtaja elé. A nővér betolt a szobába, ahol néhány gyógyító várakozott, mind fehér talárban. 

- Ne aggódjon - szólt hozzám az egyik férfi. - Néhány perc alatt készen leszünk. Először azonban még egyszer meggyőződünk róla, hogy…

- Kérem - bukott ki belőlem halkan, ám annál fájdalmasabban. „Legalább ne mondják állandóan… Így is eléggé fáj”

- Rendben - bólintott, majd óvatosan felhajtotta a takarót rólam.  

Félig felhúzta a pólóm, és kezét a hasamra tette. "Gyerünk… Mondja azt, hogy mégis él…" gondoltam kétségbeesetten. "Hogy mégsem halt meg… tévedtek!"

Ez nem következett be. A gyógyító néhány percig vizsgált, majd lemondóan megrázta a fejét. „Oda az utolsó esély is…” sóhajtottam szomorúan. Szememben ismét megcsillantak a könnyek. 

- Felkészült? - nézett rám a gyógyító. 

Pár másodpercig nem válaszoltam, majd lassan, bizonytalanul bólintottam.

A férfi is bólintott, talárja zsebéből elővette a varázspálcáját, és a hasamra szegezte.

Ekkor azonban valami olyan dolog történt, amit, míg élek, soha nem fogok elfelejteni. Több volt pusztán anyai ösztönnél, egyszerűen biztos voltam benne… 

- Várjanak! - kiáltottam izgatottan.

* * *

- Anyához akarok menni! - hallottam tompán a terem ajtaja előtt álldogáló David hangját.

- Sajnos várnunk kell - mondta Remus szomorúan.

- Kérlek! Apa, kérlek…

- Amíg nem hívnak, addig nem szabad csak úgy betörnünk - Remus hangja határozottnak hatott, mégis érződött benne az aggodalom. 

A mellettem dolgoskodó nővérre pillantottam. 

- Nem jöhetnének be? - kérdeztem mosolyogva.

- Megkérdezem Dr. Landway-t - sietett el a gyógyító szobája felé. 

Néhány perc múlva visszajött a nő. 

- Tíz percet kaphatnak - jelentette ki.

- Köszönöm - mosolyogtam hálásan. 

A nő biccentett, majd az ajtóhoz ment. Ahogy kinyitotta, Remus és David elhallgattak, és feszülten figyeltek a nővérre. 

- Néhány percük van - közölte, majd utat engedett nekik.

- Anya! - futott rögtön hozzám David. - Jól vagy? Mit csináltak? Miért nem mondtad, hogy kistestvérem lesz? És…

- Egyszerre csak egyet - mosolyogtam derűsen. 

Remus hitetlenkedve, döbbenten nézte, mennyire vidám vagyok. 

- Jól vagy, Stelle? - kérdezte óvatosan.

- Persze - nyugtattam meg. - Semmi bajunk…

- Anya, mit csináltak veled? - vágott közbe David.

- És mit jelentsen az, hogy semmi bajotok? - ült le mellém Remus.

- Csak azt - néztem rá sejtelmesen -, hogy a kislányunk nem halt meg.