Korhatár: 12 év

Lektor: Khim (khimera_@freemail.hu) és Szyszy (fuckypunky@freemail.hu)

Megjegyzés: A cím nem véletlenül lett az, ami… úgyhogy ha jó a hangulatod, ne olvasd el! Egyébként Khimnek további köszönettel tartozom a lektoráláson túl… :)

Mikor magamhoz tértem, az első dolog, amit érzékeltem, az a dermesztő hideg volt. Nem tudtam megmozdulni, nem éreztem átfagyott végtagjaimat.

Sokáig erőlködtem, mire a szemem résnyire ki tudtam nyitni. A sötét égbolton a telihold halványan derengő fénye végre ráébresztett a dolgokra.

Remegve, nyüszítve sikerült feltápászkodnom. Az erdő néma volt, ami kissé nyugtalanított. Körülöttem sötét vér és feldúlt buckák voltak, melyek a Remusszal vívott harcra utaltak.

Összeszedtem minden erőmet, és lassan elindultam. Megpróbáltam figyelni minden apró rezdülésre, minden neszre, ám tompa volt még a hallásom.  "David, sikerült elmenekülnöd?" kérdeztem magamban, majd keserűen elmosolyodtam. "A sors iróniája lenne, ha Remus fia is vérfarkassá válna…"

Hamarosan megpillantottam azt a havas domboldalt, ahol ráakadtunk Davidre. Ahogy közelebb értem, morgásra és emberi beszédre lettem figyelmes. 

- Tűnj már innen! - ezer közül is felismertem volna 'kedvenc' vámpírom jellegzetesen goromba hangját. - Hagyd békén azt a kölyköt! 

Újabb, erősebb morgás volt a válasz, majd - a hangokból ítélve - Remus rátámadt Hostinra, aki ordibálva próbálta őt lerázni magáról.

Megtorpantam. "Hostin… védi Davidet?" Össze voltam zavarodva. Egyszerűen nem tudtam mire vélni a dolgot.  

- Takarodj! – rázta le Hostin dühösen Remust.  

"Nocsak… Remus akár szét is tépheti, de ő nem tágít… Talán nem ártana segíteni neki" futott át az agyamon. Ám amilyen hamar elhatároztam magam, olyan hirtelen tört rám a már jól ismert rosszullét. Megszédültem, és egy hófedte, kiálló szikla felé dőltem. Nagyot kiáltottam - pontosabban nyüszítettem -, amire a két, egymást tépő lény elnémult egy pillanatra. Majd Hostin kiáltását hallottam tompán.  

- Lupin, azonnal állj meg!  

Ez volt az utolsó hang, amit hallottam, mielőtt újra elvesztettem az eszméletem.

* * *

- Stelle! Hallasz minket? Kérlek, térj magadhoz! - hallottam Remus rémülten remegő hangját magam mellett.  

Lassan, kábán nyitottam fel a szemem. 

- Anya! - kiáltott fel David.

- Stelle - éreztem, hogy valaki a tenyere közt tartja a kezem… vagy a mancsom? - Merlinre, végre felébredtél - sóhajtott Remus megkönnyebbülten.

- Már azt hittük… - kezdte David, de nem fejezte be, csak kezét a szeméhez emelte, és megtörölte. - Szeretlek - mondta végül mosolyogva. 

"Én is téged… nagyon" akartam mondani, de csak morgás hagyta el a számat.  

- Nem értem - nevette el magát a fiam.

- Stelle, vissza tudsz változni? - kérdezte Remus. 

Lassan bólintottam, és megpróbáltam visszatérni emberalakomba. Első próbálkozásra nem sikerült ugyan, de nemsokára visszanyertem emberi formám.

Ekkor tudatosult csak bennem, hogy már nem fázok. Amennyire csak tőlem tellett, szétnéztem. Meglepetten ismertem fel a helyet: a Szent Mungóban voltam.  

- Mi történt? - kérdeztem Remust. - Jól vagytok…? És… - pillantottam Davidre összeszorult gyomorral.

- Ne félj, nem bántottam - nyugtatott meg gyorsan Remus.  

Halványan elmosolyodott, majd - amióta felébredtem, először - levette rólam tekintetét, és maga elé nézett. Davidre pillantottam, aki viszont apját nézte. "Mennyire hasonlít a tekintetük" futott át az agyamon. "Ugyanaz a szelídség…"  

- Mindjárt jövök - kelt fel az ágyról David, és gyorsan kisietett a szobából.

- Remus - szólítottam meg erőtlenül. - Mi bánt?

- Majdnem megöltem a saját fiamat - szólalt meg fájdalmas önváddal a hangjában. - És téged is… - nézett rám.

- Ne gyötörd magad - bukott ki belőlem az első gondolatom. - Nem tehetsz róla, te is tudod… Nyugodj meg - szóltam rá határozottan.  

Próbáltam felülni, de ahogy megmozdultam, fájdalom hasított a mellkasomba és a hasamba. Felszisszentem, és visszadőltem a párnára.

Remus aggódva próbált segíteni, de keze remegett, és úgy vettem ki, nem tud magával mit kezdeni.  

- Remus… ne vádold magad. Senkinek nem esett komolyabb baja, szükségtelen aggódni - mosolyogtam derűsen, és bátorítóan megszorítottam Remus kezét.

- Látom, végre magához tért - lépett hozzánk egy fehér köpenyes gyógyító. - Megkérhetném, hogy álljon távolabb, uram? - parancsolt Remusra. 

Remus biccentett, és fölös hátrébb lépett.  

- Ez lehet, hogy egy kicsit fájni fog - fordult felém a férfi. - Legyen erős! 

Akárhogy próbáltam visszatartani fájdalmas kiáltásom, nem sikerült teljesen némán tűrnöm, ahogy a gyógyító kissé megemel, és lefejti rólam a tépett pulóverem.  

- Elnézést - mondta maga elé a férfi, közben a pólómtól is megszabadított. - Elég mélyek a sebei - állapította meg a rövid vizsgálat után. 

Feszengve fordultam Remus felé. Ő a gyógyítót figyelte, de mikor egy pillanatra rámnézett, halvány, bíztató mosoly suhant át arcán. 

- Hmm… Hányadik hétben jár? – kérdezte homlokráncolva a fehér ruhás férfi, miközben tenyerét óvatosan hasamra tette. 

"Te jó Isten! A baba…" Ijedten fordultam Remus felé. Rémült tekintetéből kivettem, szintén arra gondol, amire én.

Gyorsan visszafordultam a gyógyítóhoz. 

- Majdnem a negyedik hónapban – válaszoltam lassan. 

Vártam megnyugtató válaszát. Ahogy azonban gondterhelt arccal vizsgálta a hasam, egyre szaporábban vert a szívem. 

- Mi a baj? - kérdeztem remegő hangon.

- Nos - kezdte a férfi. - Elég súlyos sérülést szerzett, a méhfal is megsérülhetett…

- Mit akar ezzel mondani? - vágtam a szavába.

- Egy ekkora babának már mozognia kellene… De nem éreztem semmit - mondta végül lehajtott fejjel. 

Szavait csak lassan tudtam igazán felfogni. Majd lassan rázni kezdtem a fejem. 

- Az nem lehet - suttogtam megrendülten. Bár a szemébe néztem, nem láttam a férfit. - Az nem lehet! - torkom összeszorult, a sírás kerülgetett. Ebben a pillanatban megszűnt minden fizikai fájdalom. Nem törődtem vele, hogy felültettek, hogy felöltöztettek. Nem éreztem semmit.

Ám belül annál jobban marcangolta szívem a bánat.

Abban a pillanatban megszűnt körülöttem a világ… "Szedd össze magad!" bíztattam magam "Az élet megy tovább… még ha fájdalmasan is…"

Behunytam a szemem. A forró könny pedig kibuggyant a szememből, és végigfolyt az arcomon.