- Emlékszel, amikor először mondta, hogy anya?

- Ez most hogy jutott eszedbe? – csodálkozott Remus.

- Nem tudom – feleltem. – Csak úgy…

- Ne félj, meg fogjuk találni! – bíztatott.

- Remélem – sóhajtottam szomorúan. 

Már jó ideje mentünk újra befelé a Tiltott Rengetegbe. Követtük a hóban hátrahagyott lábnyomainkat. Végül elértük azt a helyet, ahol Hostintól elváltunk, ám a vámpírnak csak hűlt helyét találtuk. 

- Hostin a leggyávább ember… vagyis inkább vámpír, akit ismerek – jegyeztem meg. 

Abból, hogy Hostin nem ugrott elő valamelyik fa mögül, és kezdett gúnyos, metsző hangjával kioktatni, azt bizonyította, hogy nincs a környéken. A sziklától, ahol elváltunk egy órája, lábnyomok vezettek vissza a kastélyba.

* * *

- Már egy hete keressük, és sehol semmi - keseregtem tehetetlen dühömben.

- Ne aggódj, meg fogjuk találni… - kezdte el ismét Remus.

- Mindig csak ezt mondod - vágtam hozzá. - Honnan tudod, hogy egyáltalán él-e még?

- Nem tudom, csak remélem - válaszolt nyugodtan. - És te is lehetnél egy kicsit optimistább. 

"Remus, hogy tudsz ennyire… hogy vagy képes ilyenkor optimizmusról beszélni?"  

- De hogy tűnt el? Hol van? - rúgtam bele mérgesen a hóba.

- Nem tudom… 

Megálltam. "Legyek David mellett! A fiamnál akarok lenni!" Hiába volt meg az adottságom, hogy bárhova tudok hoppanálni, már ezerszer megpróbáltam élni vele – sikertelenül. Nem volt ez másképp most sem. 

- Stelle, gyere – karolt át Remus. - Keressük tovább.

- Rendben - sóhajtottam. 

Gyakorlatilag azt sem tudtam, hol járunk. Egy erdőben, valahol távol Roxforttól.  

- Ha Hostin megint a szemem elé kerül, én esküszöm, nem állok jót magamért - morogtam.

- Az nem megoldás, ha megölöd – rázta a fejét Remus. – Nem tudjuk biztosra, hogy ő tette volna…

- Könyörgöm, legalább tegyél úgy, mint aki gondolkozik – vágtam közbe indulatosan. - Ki más lenne? El tudom róla képzelni!

- Akkor sem szabad egy embert indokolatlanul…

- Igazad van – szóltam közbe. - Egy embert én sem tudnék megölni…

- Na, ugye…

- De ő nem is ember! – folytattam dühösen. 

Csak utólag jöttem rá, Remus mennyire higgadtan viselte az efféle dühkitöréseimet. Talán ezért nem vesztem vele soha össze: tudta, hogy ha visszavág, azzal csak még jobban felhergel. Így viszont egy darabig dühöngtem, utána lassan lenyugodtam. 

- Stelle - torpant meg Remus. - Te is hallod?

- Mit? - néztem rá értetlenül.  

Remus nem válaszolt. Állt mozdulatlanul, és fülelt. Én viszont bármennyire is próbáltam, nem hallottam az égvilágon semmit. A havas, téli erdő néma volt, mint a sír…

Felvettem kutyaalakomat, és úgy próbáltam meg fülelni. Sikerült… 

- Segítség! - egy erőtlen hangot hozott magával a szél. 

Szívem majd' kiugrott helyéről, vad ugatásba kezdtem. 

- Megtaláltuk - suttogta Remus.

- DAVID! - kiabáltam eszeveszetten, amiből Remus az égvilágon semmit nem értett. 

Rohanni kezdtem arra, amerről a hangot hallottam. 

- Stelle! - kiáltott utánam Remus. - Várj! 

"Dehogy várok!" volt a válaszom gondolatban, és folytattam utamat.

Már egy ideje csak futottam egyenesen, a szél süvítette a bundámat. Egyszerre David kiáltása jóval közelebbről hallatszott. 

- Segítség! Itt vagyok! – kiabált gyenge hangon.  

"Talán nem is tud erősebb hangot kiadni magából" gondoltam magamban. A hang irányába futottam, és nemsokára egy kisebb hódombot pillantottam meg. A fiam, pedig a domb mögött lehetett valahol… "vagy benne" - futott át az agyamon.

Ásni kezdtem, ahogy csak bírtam. Ástam, nem érdekelt, hogy majd' megfagy minden tappancsom.  

- Stelle! - hallottam mögöttem Remus hangját. - Mit csinálsz?

- Itt van! - ugattam.  

Nem fogtam fel, hogy Remus nem ért engem, de nem is volt fontos abban a pillanatban.

Remus letérdelt mellém, és ő is elkezdte kezével a havat lapátolni.

Egyszer, ahogy a havat kapartam, az beomlott alattam. Zuhanni kezdtem, majd fájdalmas puffanással értem földet. Nyüszítve keltem fel. Körülnézve egy barlang belsejében találtam magam. 

- Segítség! - a fiam méterekre lehetett tőlem.

- David! - szólítottam meg, miután visszaváltoztam emberré.

- Anya? - kérdezte erőtlenül.

- Hol vagy? - próbáltam körülnézni, hol van David, de teljes sötétség honolt a barlangban. Vagy csak én szoktam túlságosan hozzá a vakító, fehér hó látványához…

- Itt vagyok - jött a válasz. 

Megpróbáltam a hang irányába menni, tapogatóztam a sötétben. Elértem egy falat, és elindultam jobbra. Pár lépés után egy átfagyott kis testet éreztem a kezem alatt.  

- David - suttogtam boldogan, és átöleltem.

- Anya! - omlott a karomba erőtlenül. - Úgy örülök neked… 

Elmosolyodtam, és éreztem, egy könnycsepp hagyja el a szemem. Majd egy másik…  

- Annyira féltem - suttogtam, még mindig szorosan magamhoz ölelve őt. - Féltem, hogy valami bajod esett…

- Jól vagytok? - hallottam Remus kiáltását.

- Apa - kiáltott erőtlenül David.

- Takard el a szemed - suttogtam, majd egyik kezemmel elengedtem. - Lumos - mondtam, és kezemben egy kis fényecske jelent meg. Halvány lánggal égett csak, David mégis felszisszent, és kezét a szeméhez szorította. 

Amint végre végignéztem rajta, csodálkozva állapítottam meg, hogy sérülésnek nincs rajta nyoma. Szinte fehér bőre, és vékony, szakadt talárja utalt csak arra, hogy át van fázva

Hangos dübbenés zaja hallatszódott nem messze tőlünk. 

- Remus, jól vagy? - néztem rá ijedten.

- Semmi baj - támaszkodott fel, és Davidhez mászott. - Jól vagy, Dave? Semmi bajod? - Remus átvette tőlem a fiút, és ő is magához szorította.

- Jól vagyok - motyogta David.

- Merlinre, teljesen átfagyott - nézett rám Remus.

- Melegítsük fel egy kicsit - térdeltem le, lángot tartó kezem pedig kicsit közelebb vittem.  

Remus és én egy darabig szótlanul melegítettük Davidet. Remus a kezével és saját testmelegével, én pedig a lángocskával. 

- Hogy fogunk innen kijutni? - kérdezte Remus, a felettünk tátongó kis lyukra pillantva.

- Jó kérdés - ráncoltam a homlokom.

- Van egy másik kijárat is - szólalt meg David.

- Messze van innen? - keltem fel.

- Nem tudom – nézett körül, majd egy irányban megállapodott a tekintete. - Valahol arrafelé… 

Én is arra fordultam, amerre David nézett. A falból egy sötét folyosó vezetett el.

Remus is felállt, én pedig ismét Davidhez léptem, és segítettem felkelni. Szegény elszokhatott a járástól, mert nehezen tudott a saját lábán megmaradni. Remus és én karon ragadtuk, és lassú léptekkel indultunk meg a remélt kijárat felé. Magam előtt tartottam kezem, így némileg sikerült látnunk is, hova lépünk.

Mentünk már egy ideje, mikor halvány fényt pillantottunk meg magunktól nem messze.

Mikor elértük a fény forrását, akkor állapítottuk meg, hogy a kijáratnak vélt valami nem több egy szűk, sziklákkal és hóval torlaszolt repedésnél. 

- Robbantsuk ki - javasoltam.

- Az csak a mugli filmekben válik be - rázta a fejét Remus. - Inkább bővítsük a rést - Elengedte Davidet, letérdelt, és a kis nyílást kezdte el nézegetni.

- Azt is csak a mugli filmekben csinálják - legyintettem.

- Talán sikerül átférnünk - állapította meg Remus. - Próbáljuk meg!

- Próbáljuk, legfeljebb beszorulunk - vontam vállat.  

David erőtlenül elnevette magát. Remus elmosolyodott, és elkezdte a lyuk tágítását. Végül sikerült is kibővítse annyira, hogy egy átlagos testalkatú ember épphogy kiférjen rajta.

Remus lehasalt, és kisebb erőlködés után sikerült kimásznia. 

- Gyertek – szólt kintről.

- Menjél előttem - segítettem Davidnek átmászni. 

Neki volt a legkönnyebb dolga, hármunk közül ő volt a legkisebb. Miután neki is sikerült kijutnia, én is átvergődtem magam, majd felkeltem, és lesöpörtem magamról a sok havat.

Időközben besötétedett, és a szél is egyre fokozódott. David megborzongott. 

- Anya, fázok - hangja remegett a vacogástól. 

Nem sokat gondolkoztam, levettem magamról a kabátom, és ráterítettem.

Remus pedig elővette a varázspálcáját, és egy "Lumos" -szal fényt varázsolt elő. 

- Menjünk - próbáltam nem kimutatni, hogy mennyire érzem a hirtelen hőmérsékletváltozást, és összeszorítottam a fogam.

- Stelle, meg fogsz fázni - aggódott Remus.

- Nem, semmi baj - nyugtatgattam. 

"Kit érdekel engem most, ha megfázok? Csak David legyen melegben" gondoltam magamban. Kevésbé fáztam, mint gondoltam. Hamar megszoktam a dermesztő hideget.

Pár percnyi gyaloglás után ért minket a mai nap utolsó meglepetése. Igaz, ami igaz, a fejünkben volt még pár napja, sőt, egy hete is, de amióta megtaláltuk Davidet, nem gondoltunk arra a nyavalyás holdra…

Nem. Remus sem gondolt rá, egyszerűen megtorpant, és fájdalmas kiáltással térdre esett. Ijedten húztam magamhoz Davidet, aki szintén rémülten nézte vérfarkassá változó apját. Szerencsére nem sok alkalma volt még, hogy láthatta Remust ilyen állapotában, és dermedten figyelte.

Én viszont őt féltettem Remustól. 

- David, menekülj! - kiáltottam rémülten. - Fuss! 

David pedig, ahogy csak lába bírta, bukdácsolva próbált elmenekülni. Én pedig gyorsan felvettem animágus alakomat, és gyorsan Remus útját álltam.

Kénytelen voltam akár radikálisabb eszközökkel is távol tartani őt Davidtől, ameddig csak tudtam. Remus viszont, ösztöneire hallgatva, embert akart!

Erősebb volt nálam, kiváltképp, hogy nem közönséges farkassá vált. Próbáltam ugyan kisebb-nagyobb karmolásokkal megállítani, de én sokkal többet kaptam tőle. Mikor sikerült belemarjon a hasamba, fájdalmasan nyüszítettem fel, és feladtam a keserves harcot. Mindenem sajgott, ahogy elterültem a hóban. Ömlött belőlem a vér, és az eszméletvesztés határán voltam. Utolsó erőmmel Remus után néztem, aki sietve keresni kezdte Davidet. Ez volt az utolsó dolog, amire emlékeztem azelőtt, hogy elsötétült előttem a világ.