Korhatár: PG, 12 év!

Megjegyzés: Mivel én nem tudok egyszerűen Hostin fejével gondolkodni, és nem tudok mondatokat adni a szájába, ezért az ő hozzászólásait Khim írta.

Megjegyzés2: Vigyázat! Nagyon üt! :)

Remus néhány másodpercig nem tudott megszólalni a döbbenettől.  

- Jól vagy? – eresztettem meg egy halvány mosolyt.

- Stelle… - suttogta Remus. Szája egyre szélesebb mosolyra húzódott – Ez fantasztikus! 

Boldogan mosolyogtam, Remus pedig nevetve ölelt magához.

Néhány dolgot összepakoltam, ki tudja, mit hoz még a jövő…  

- Menjünk – fogtam meg a kezét.

- Biztos, hogy nem lesz semmi baj? – kérdezte aggodalmasan Remus.

- Biztos – bólintottam bíztatóan. 

Felvettük a kabátunkat, és lementünk. Néhány perccel később már a Nagyterem előtt álltunk, és vártunk nem kívánatos útitársunkra.  

- Miért kell Hostinnak is velünk jönnie? – kérdeztem morcosan Remust.

- Ő hallott utoljára róla – mondta Remus. – Mellesleg könnyebben a nyomára akad, mint mi…  

„Hát persze…” Lemondóan sóhajtottam, és figyeltem, mikor jön Hostin. 

- Siethetne egy kicsit – dünnyögtem. – Ha nem jön egy percen belül, induljunk el nélküle…

- Nincs akkora szerencséd – szólalt meg Hostin a hátunk mögött. 

Ijedten rezzentem össze a hangjára. 

- Végre, hogy ideértél… – kezdtem morcosan.

- Esetleg, ha néhanapján nem csak önmagaddal, vagy másokkal – vetett egy lapos oldalpillantást Remusra – lennél elfoglalva, észrevetted volna, hogy már régen ideértem.

- Ne itt veszekedjetek! – szólt gyorsan Remus, mielőtt még válaszolhattam volna Hostinnak. 

Végignéztem a vámpíron, majd megfordultam, és határozott léptekkel indultam el a kapu felé. Hátam mögött hallottam Hostint morogni, de úgy döntöttem, nem adom meg neki azt az örömöt, hogy figyelek rá.

Az idő valóban elég hűvös volt. Hó borított mindent, és a hideg szél is fújta az arcunkat. Mire elértük a Tiltott Rengeteget, sikerült csak úgy-ahogy megszoknom az időjárást.  

- Hol hallottál Davidről utoljára? – kérdezte Remus Hostintól.

- Miért is érdekel? – kérdezte tettetett értetlenséggel Hostin.

- Te szemét! – bukott ki belőlem.

- Elég labilis az idegrendszere, Mrs. Lupin. – mondta Hostin, enyhe élccel a hangjában. – Jobb lett volna a kastélyban maradnia.

- Remus, küldjük már el a fenébe! – morogtam halkan.

- Nem tartom jó ötletnek – pechemre, Hostin meghallotta kedves szavaimat. 

„Akkor is fordulj fel!” gondoltam magamban. 

- Menjünk inkább! – indultam az erdőbe. 

Hostin elégedetten elvigyorodott. „Az első szócsatát megnyerte. De a háborút nem!”

Egyre beljebb haladtunk a Tiltott Rengetegben. Próbáltam David keresésére koncentrálni, és figyeltem mindent, hátha nyomra bukkanok. Egyszer észrevettem egy tüskés, hóborította bokron egy kis ruhadarabot.

Óvatosan kiszabadítottam a vásznat, és szemügyre vettem. 

- Remus – szólaltam meg, szemem le sem véve a ruhadarab fürkészéséről. – Vajon ez David talárjából való? – töprengtem hangosan.

- Nem tudom…

- Mégis, minek hagyná szanaszét a ruháit? – ellenkezett rögtön Hostin. 

„Nah, már csak ez hiányzott” forgattam meg a szemem. 

- Talán nem direkt tette – morogtam bosszúsan.

- Sajnálom, hogy én gondolkodok is, vak cselekvés helyett.

- Méghogy gondolkozol! – dohogtam.

- Stelle, kérlek, ne veszekedjetek – szólt közbe türelmetlenül Remus. – Keressük tovább… gyertek!

- Hidd el, nem önszántamból vállaltam el ezt az egészet! – sziszegte Hostin olyan halkan, hogy Remus ne hallja. – De a kötelesség az kötelesség!

- Mindjárt gondoltam – néztem rá lekezelően. Ekkor bekövetkezett az, amire akkor a legkevésbé sem vágytam.

- Jaj, ne! - nyögtem émelyegve. – Már megint kezdődik… 

Remus pár lépésre volt tőlem, így hamar meghallotta, hogy valami nincs rendben. Aggódva sietett hozzám, és próbált megtartani. 

- Jól vagy, Stelle? – kérdezte rémülten.

Kavargott a gyomrom, de azért bólintottam. Nagy hiba volt… 

Azt a szitok áradatot, amit Hostin alig fél perc alatt a fejemre hordott, máig sem felejtettem el.

Miután sikerült gyönyörű sugárban összepiszkolnom a talárját, még mindig émelyegve, de kárörvendő vigyorral képemen szemeztem havas cipőm orrával. Csak öt perc után, végleg kimerítve szókincsét (nem egy számomra ismeretlen szóval megtoldva) hallgatott el.

Nemsokára rendbejöttem annyira, hogy tovább induljunk. 

- Ez jólesett – jegyeztem meg halkan, miközben próbáltam elfojtani nevetésem. 

Hostin közben még mindig szitkozódva, jórészt letakarította magát.

Már egy ideje haladtunk befelé a sötét, hideg erdőbe. Hostin, megsértődve a ’hányós incidens’ miatt, sokáig nem szólt hozzánk – szerencsére.

Már majdhogynem feladtam volna a keresést, és épp javasolni akartam, hogy forduljunk vissza, és keressük az iskola környékén, mikor egy újabb jelre akadtunk. Egy fél cipőre… 

- Ez Davidé – suttogtam sápadtan. – Remus, ez Davidé, felismerem! 

Remus is a kezemben tartott cipőre nézett, szemében aggodalom ült ki.

Hostin mindehhez, bármennyire is szerettük volna, egy árva szót nem szólt, csak undorodva, két méterre tőlem figyelt minket.

Hirtelen ágroppanás zajára lettünk figyelmesek. 

- Mi volt ez? – rezzentem össze ijedten.

- Biztos valami láthatatlan árny tör az életedre – morgolódott Hostin, de a gúnyosság még most sem hibádzott a hangjából. 

Eleresztettem a fülem mellett a megjegyzést, és mozdulatlanul figyeltem újabb hangok után. De hiába, az erdő néma maradt, csak Hostin halk morgolódása hallatszódott. Mélyet sóhajtottam, és szomorúan nézegettem az ütött-kopott cipőt. 

- Ne félj, megtaláljuk – vígasztalt Remus.

- Remélem… – megborzongtam, éreztem, kiráz a hideg.

- Stelle, te fázol – Remus levette magáról köpenyét.

- Vedd fel! – nyújtottam neki vissza. – Még megfázol. 

Hostin tettetett meghatódottsággal nézte a jelenetet. 

- Talán el is indulhatnánk – jegyezte meg gúnyosan. 

Magamban igazat adtam Hostinnak. Összegomboltam magamon a kabátomat.

- Menjünk – mondtam határozottan, és továbbindultam. 

Sajnos a két ruhadarabnál több jelet nem találtunk. 

- Ez a kölyök nem az erdőben tévedt el – szólalt meg Hostin.

- Keressük még! – mentem volna tovább, még mélyebbre a Tiltott Rengetegbe, de Remus karon ragadott.

- Menjünk vissza a kastélyba! – mondta szomorúan.

- Nem adhatjuk fel! – döbbentem meg.

- Tudom, tudom! De igaza van Hostinnak: David nem az erdőben van.

- Dehát a cipője…

- Bizonyára nem a kölyöké – szólt nagy bölcsen a vámpír.

- Hadd tudjam már, milyen ruhája van a fiamnak! – dühöngtem az indulattól.

- Felőlem keresheted tovább, de ha lemegy a nap, itt mínusz húsz fok lesz!

- Olyan hidegben megfagy! – néztem rémülten Remusra.

- Elég valószínű – mondta Hostin érzéketlenül. 

Kitéptem magam Remus karjaiból, és kétségbeesve, a fiam nevét kiáltozva tettem néhány remegő lépést.  

- Stelle! – jött utánam Remus.

- Remus, kérlek, öltözzünk fel, és keressük tovább őt! – kiabáltam kétségbeesve. 

Hostint kifejezetten szórakoztatta az érzelmi kitörésem. 

- Te meg vesd be azt a híres vámpírösztönöd, és keresd meg a fiamat! – fordultam Hostin felé.

- Nocsak, úgy tűnik, mégiscsak szükség van rám…

- Rendben – sóhajtott Remus. – Visszamegyünk a Roxfortba, felöltözünk, és visszajövünk, folytatjuk a keresést.

- Ti dolgotok, de én nem jövök ide vissza, az biztos – Hostin elindult a kastély felé, de Remus karon ragadta.

- Maradj itt, és várj meg minket! – nézett rá szigorúan.

- Nekem te nem parancsolgatsz, félvér korcs!

- Hostin! – ordítottam rá indulatosan.

- Talán bánt az igazság? – fordult hozzám.

- Ne merd sértegetni! – sziszegtem dühösen. – Nélküled is vagyok elég ideges!

- Van egy nagyszerű ötletem! – Hostin lerázta magáról Remus kezét. – Én visszamegyek a Roxfortba, és így nem idegesítelek titeket tovább. 

A vámpír sarkon fordult, és gyors léptekkel indult vissza. Végső elkeseredésemben utána kiáltottam: 

- Menj csak, ha ilyen gyáva vagy! 

Elértem a kívánt hatást, Hostin szédületes sebességgel pördült meg a tengelye körül. 

- Én nem vagyok gyáva, csak nincs kedvem ostoba kölyköket hajkurászni!

- Á, szóval a drágalátos nagyúrnak nincs kedve! – gúnyolódtam. – Menjél csak, ne fogd vissza magad, te gyáva féreg!

- Stelle, elég – szólt rám Remus, majd Hostinhoz fordult. – Te meg maradj itt, és várj meg minket. 

Hostinban fortyogott a méreg, de nem válaszolt semmit. 

- Menjünk – fogta meg Remus a kezem, és maga után húzott. 

Elég messzire elkerültünk a kastélytól, így bele telt egy kis időbe, mire kiértünk az erdőből.  

- Miért kellett ennek velünk jönnie? – fakadtam ki.

- Mert vámpír – jött a tömör válasz.

- Nagyszerű – morogtam. – Legalább van, aki szórakoztasson…

- Hidd el, én sem kedvelem – nézett rám megértően Remus. – De szükségünk van rá…