December elején köszöntött ránk a tél. Mire a szünet elkezdődött, a hideg is fokozódott, de ezt csak akkor vettük észre, mikor kimentünk a jó meleg szobánkból. Vagyis, az estéket kivéve mindig… 

- Holnapra már otthon leszünk – jegyeztem meg pakolás közben.

- Várod már, igaz? – kérdezte Remus derűsen.

- Ahogy belépek az ajtón, rávetem magam az ágyra – ábrándoztam. – De szép is lesz… 

Elakadtam. Éreztem, hogy újra kezdődik… Az émelygés, a hányinger… a fejfájás… 

- Stelle, jól vagy? – pattant fel Remus.

- Semmi baj… csak le kell ülnöm – az ágy széléhez mentem, és émelyegve helyet foglaltam.

- Ne menjünk el Madame Pomfreyhoz? – ült le mellém Remus, és aggódva nézett rám. 

„Nem kell, semmi bajom” akartam mondani, de egy szót sem bírtam kinyögni. Úgy éreztem, ha kinyitom a számat, annak egyáltalán nem lesz jó vége…  

- Gyere! – karolt át Remus, és felsegített. 

Ahogy felálltam, ismét szédülni kezdtem. Remus átvetette a vállán a karomat, és így engem támogatva indultunk a Gyengélkedőre.

Mire elértük a javasasszony rendelőjét, úgy éreztem, a hirtelen jött rosszullét teljesen elmúlt.  

- Jól vagyok – bizonygattam Remusnak. – Menjünk vissza…

- Féltelek – mondta. – Hadd nézzen meg Poppy, hogy nincs-e valami bajod.

- Hát… rendben – bólintottam. – De tényleg semmi bajom – mosolyogtam halványan. 

- Miben segíthetek? – érdeklődött Madame Pomfrey, mikor észrevett minket, felnézve a szekrény rendezgetéséből.

- Oh, mi csak benéztünk… - motyogtam.

- Stelle – nézett rám méltatlankodva Remus.

- Rendben… Rosszul lettem – néztem fel a javasasszonyra.

- Már megint… - kezdte Poppy.

- Igen – vágtam a szavába gyorsan. 

Remusra pillantottam, aki értetlenül nézett hol rám, hol Madame Pomfreyre.  

- Stelle, mi történt? – kérdezte végül, aggodalommal teli hangon.

- Semmi különös… - próbáltam megnyugtatni.

- Mrs. Lupin! Ha javasolhatom, árulja el neki – mondta Poppy, és elsietett a szoba végébe, a gyógyszeres szekrényhez. 

Egyik ágyhoz léptem, és leültem a végébe.  

- Stelle – ült le mellém Remus, és megfogta a kezem. Felnéztem: a szeme, az egész tekintete tele volt féltéssel. – Áruld el, mi van veled. Nekem nyugodtan elmondhatod…

- Tudom – mondtam magam elé. – Remus! Én… 

Hirtelen, mielőtt elmondhattam volna a „problémám”, kivágódott az ajtó. Ijedten kaptam fel a fejem, de mikor megláttam, ki van a küszöbön, lemondóan sóhajtottam. 

- Nocsak, az álompáros! – szólt leplezetlen megvetéssel Hostin, megpillantva minket. – Dumbledore-nak beszéde van veletek.

- Miért éppen most? – sóhajtott halkan Remus.  

Nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjak Remus reakciójára.

Annál kevesebb kedvem volt derülni, mikor Dumbledore irodájába értünk. Az igazgató arcán a szokásos jókedvnek, vagy nyugalomnak ezúttal nyoma sem volt. Kissé feszengve ültem le az asztalával szemben, egy székre. 

- Remus, Stella! – fogott bele a mondandójába. – Köszönöm, hogy eljöttetek…

- Hallgatjuk, uram – szólt Remus, néhány másodperc csend után.

- Nem tudom, hogy mondjam el… de talán a legjobb lesz, ha rátérek… – sóhajtott. – Davidről van szó.

- Mi történt vele? – vágtam közbe, mielőtt folytathatta volna. Éreztem, valami baj van.

- Eltűnt – mondta tömören Dumbledore. 

Ez az egy szó… mekkora hatással van egy anya szívére! Mikor azt mondják neki, hogy a fia eltűnt… a legrosszabbra gondol, és hisztérikusan faggatózni, kiabálni kezd.

Az én torkomon nem jött ki hang, csak meredtem magam elé. Remus kezét éreztem a kezemen, ahogy megszorította az enyémet. 

- Hogy tűnt el? – hallottam Remus remegő hangját. – Hol lehet…?

- Egyelőre nem tudok többet – kelt fel Dumbledore a súlyos tölgyfa asztaltól, és az ablakhoz sétált. – A Hírvivőnk hallotta a fiú barátait, mikor erről beszéltek.

- Hostin? – suttogtam remegő hangon.

- Nem tudunk semmit, csak azt, hogy utoljára ma délelőtt látták őt – folytatta Dumbledore, továbbra is az ablakon kitekintve. – Az utolsó óráin már nem vett részt.

- Mi történhetett vele? – kérdeztem, aggodalomtól remegő hangon.

- Nem tudom – Dumbledore sóhajtott.

- Meg kel keresnünk – mondta határozottan Remus, és felkelt. 

Dumbledore megfordult, és a tekintetük összetalálkozott. Remus félelemmel teli, mégis elszánt pillantása, és Dumbledore szomorú, szinte már sajnálkozó tekintete. Fürkészve néztem az igazgatót, és egyre fokozódott bennem az érzés: Dumbledore valamit eltitkol előlünk. 

- Én is megyek – álltam fel határozottan a székből.

- Stella – szólt rám az igazgató. – Gondolj az állapotodra…

- Ha a fiam veszélyben van, nem érdekel a… - hirtelen elhallgattam.

- Stelle, kérlek, maradj itt! – kért Remus is. – Ne félj, meg fogjuk találni Davidet.

- Fogjuk? Kivel mész?

- Novus Hostinnal – szólt közbe Dumbledore.

- Tessék? – döbbentem le. – Hostin nem fogja magát megerőltetni, hogy megtalálja! Remus, hadd menjek!

- És… mi lesz, hogyha rosszul leszel?

- Majd rendbe jövök – vágtam rá. 

Remus lassan bólintott, majd az igazgatóra nézett. 

- Köszönjük – sóhajtott.

- Sok szerencsét! – szólt Dumbledore. – Stella! Továbbra sem tartom jó ötletnek, hogy veszélynek teszed ki magad, de… megértem, hogy a fiad fontos neked.  

Bólintottam. Elköszöntünk Dumbledore-tól, és kimentünk az irodából. 

- Stelle! – szólt Remus, mikor már újra a szobánkban voltunk. – Áruld el, miért nem akarta Dumbledore, hogy velem gyere.

- Remus, ne most – mondtam idegesen. – Hol kezdjük a keresést? – néztem Remusra, aki viszont nem mozdult. – Remus… légy szíves! Menjünk! 

Remus nem szólt semmit. Láttam rajta, hogy addig nem tágít, amíg meg nem mondom neki… 

- Rendben – csuktam be magam mögött a félig nyitott ajtót. – De nem hinném, hogy pont most lenne a legalkalmasabb idő, ezt közöljem… 

Sóhajtottam, odasétáltam Remus mellé, és megfogtam a kezét. 

- Remus – néztem rá. – Gyermeket várok…