A következő hetekben úgy, ahogy sikerült belerázódnom a tanárok fáradalmas, mégis érdekes életébe. Megismertem a diákokat, az egyes évfolyamok tananyagát. Óráról órára készültem, és megpróbáltam a lehető legtöbbet kihozzak magamból.

Október negyedike szokatlanul hideg nap volt akkor. Épp, hogy a hó nem esett… ennek ellenére nem éreztük nagyon a hőmérsékletváltozást, hiszen Roxfort ódon falai elég vastagak voltak ahhoz, hogy magukban tartsák a meleget.

Vacsorára igyekeztünk éppen. Mikor Remus és én beléptünk a Nagyterembe, körülnéztünk. A diákok élénken beszélgettek egymással. Ahogy elhaladtunk mellettük, néhányszor tisztán ki tudtam venni a "Roxmorts" szót. Másnapra tűzték ki ugyanis az év első roxmortsi hétvégéjét, amit a felsőbb évesek izgatottan vártak. 

- Álmos vagy? – kérdezte kedvesen Remus.

- Nem, deho… – kezemet szám elé tettem, megpróbáltam elfojtani egy ásítást. - oogy.

- Látom - mosolygott Remus.

- Holnap lemegyünk Roxmortsba? - kérdeztem.

- Lemehetünk.

- Kösz. 

A vacsorán semmi különös nem történt. Pontosabban semmi olyan, ami ne lett volna megszokott: Isobel étvágya az elmúlt hónap alatt nem nagyon fokozódott, sőt, egyre kevesebbet evett. Hostin szinte soha nem volt ott semmilyen étkezésnél, ám nem is nagyon hiányoltam. Avendy professzor, leszámítva az első néhány étkezést, ügyelt rá, hogy mindig Piton közelében legyen. Biztos voltam benne, hogy akar a férfitól valamit, noha Piton soha egy szót nem beszélt a nővel. Egyszóval minden a megszokott kerékvágásban zajlott.

* * *

Mire elértük a harmadik emeleti szobánkat, annyira elfáradtam, hogy Remusnak kellett segítenie, betámogatni. 

- Jól vagy? - kérdezte homlokráncolva, kis aggodalommal hangjában.

- Persze, semmi bajom - nyugtattam. - csak fáradt vagyok.

- Pihenj! - suttogta kedvesen Remus.  

Lehajolt, finoman megcsókolt, majd újra felegyenesedett. Behunytam a szeme, és néhány perc múlva elaludtam.

Másnap délelőtt ébredtem fel. Már javában besütött a gyenge napfény az ablakon. Remus az íróasztalánál ült, két karját összefonva, fejét ráhajtva, és halkan szuszogott.

Halkan kiszálltam az ágyból, és felöltöztem. Éppen fésülködtem, mikor Remus ébredezni kezdett. 

- Jó reggelt! - köszöntem.

- Oh… neked is!

- Jól aludtál? - kíváncsiskodtam vidáman.

- Nagyszerűen - nyöszörgött Remus. 

Mosolyogtam, miközben Remus háta mögé léptem, és átöleltem. Megfogta a kezem, és maga felé húzott, de pár pillanat múlva halkan felszisszent. 

- Mi a baj? - hökkentem meg. 

Remus nem válaszolt, csak megfordult. Megfogta jobb csuklómat, és nézegetni kezdte a kezem. Néhány pillanat múlva szólalt csak meg. 

- Ezüst? - kérdezte halkan.

- Micsoda? – hökkentem meg.

- A gyűrűd.

- Oh… - néztem én magam is a kezemre. – Tényleg… - néztem Remusra. 

Megpróbáltam levenni az ujjamról a gyűrűt, ami néhány másodperc múlva sikerült is. Majd az ékszert a kabátom zsebébe süllyesztettem. 

- Viseld nyugodtan, ha szeretnéd – mondta Remus, miközben már ő is készülődött. – Majd vigyázok, hogy a bal kezed fogjam meg – halványan elmosolyodott.

- Ugyan már! Ha eddig nem hordtam, akkor most is ki fogom bírni – mosolyodtam el.

- Tényleg?

- Tényleg – bólintottam. – Kész vagy?

- Azt hiszem, igen.

- Akkor mehetünk! – nevettem, és az ajtóhoz léptem.

* * *

Roxmorts faluban már évek óta nem jártam. Remusszal pedig még soha. Az utcákon jónéhány diákkal összefutottunk.

Elsétáltunk többek között a közeli erő széléhez, a Szellemszálláshoz, a falu közelében lévő barlanghoz. Végül úgy döntöttünk, beülünk egy kávézóba, és ott tengettük az időt.

Délután indultunk vissza a Roxfortba. 

- Minden hétvégén el tudnék viselni egy ilyen napot – jegyeztem meg mosolyogva.

- Jöhetünk gyakrabban is, ha szeretnéd – szólt szelíden Remus.

- De jó lenne… kiosonunk, és bejárjuk az egész falut! Néha persze megállunk pihenni…

- Ehhez nem kell kiosonni – ölelt meg Remus.

- Nem? – csodálkoztam.

- Akkor jövünk le, amikor szeretnénk.

- Ez nagyszerű! – nevettem boldogan. 

Nemsokára visszaértünk a kastélyba. A szobánkba érve, az ágyon egy kis, kék papírba burkolt dobozt vettem észre. 

- Mi lehet ez? – fordultam kíváncsian Remus felé.

- Ne nézz így rám – mosolyodott el. – Én nem tudom. 

Lassan, egyre szélesebb mosollyal bólintottam. Az ágyhoz léptem, és felvettem a dobozt. Forgattam, és kicsit meg is ráztam.  

- Vajon mi lehet benne? – tettem fel a költői kérdést.

- Bontsd ki, és megtudod. 

Valóban, ez tűnt a legjobb ötletnek. Leültem az ágyra, és vigyázva elkezdtem leszedegetni róla a csomagolópapírt.

Sikerült leszednem a papírt, és kinyitottam a dobozt. Gyönyörködve emeltem ki belőle az ajándékot –egy karórát. Fekete pántja volt, és mélykék lapja. Érdeklődve nézegettem. Teljesen átlagos óra volt, mutatta az órákat, a perceket, és számolta a másodperceket. Egy dolog volt rajta, ami különlegessé tette. A hátlapjába írt szöveg: Boldog születésnapot, drága Stelle…