- Anya, gyere már! – sürgetett izgatottan David.

- Egy pillanat…

- Letelt! – rikkantotta a fiú.

- Na ne mondd – mosolyogtam. – Egyébként kész vagyok. Mehetünk! 

Magamra kaptam köpenyemet, és vettem a hopp-porból egy maréknyit.

Emlékszem, mikor először utaztam kandallóban! Akkor is az Abszol-útra igyekeztünk… Mondtam Remusnak, hogy nem fog menni, de ő egyre csak biztatott. Végül mégis sikerült az Abszol út egy kis sikátorában kikötnöm. Merő kíváncsiságból megnéztem, milyen utcába vetődtem. Valami Hembrid vagy mi volt a neve, nem emlékszem pontosan, csak azt tudom, hogy a Foltozott üsttől a lehető legtávolabb lévő utca… 

- Abszol út! – kiáltottam a kandallóban állva. 

Mostanra már hozzászoktam a furcsa érzéshez, amit a zöld lángok váltottak ki. Ahogy az arcomat nyaldossa, ahogy körbeölel… és amikor zuhanok a semmiben, miközben a szemem előtt színek és fények mosódnak el.

Végre biztonságos talajt éreztem a lábam alatt. Kiléptem a kandallóból, és körülnéztem.

London belvárosába érkeztem. Egy, a varázstársadalom számára ismert hely, a Foltozott üst kandallója előtt álltam. 

- Isten hozta, Mrs. Lupin! – biccentett Tom, amint észrevett.

- Jó napot, Tom! – köszöntem vissza mosolyogva. Megfordultam, és a kandallót figyeltem. 

Remust és Davidet vártam.

Hamarosan ők is megérkeztek. Prüszkölve másztak ki a kandallóból. Elköszöntünk Tomtól, és hátrasétáltunk az Abszol utat és a fogadót elválasztó falhoz. Remus megkocogtatta pálcájával a téglákat, melyek utat engedtek nekünk a zsúfolt varázsló utcára.

Felesleges lett volna rögtön a Gringottsba mennünk. Szegény család voltunk. "Szegények vagyunk, de boldogok – és ez a fontos!"   

- Hol kezdjünk? – fordultam Remushoz.

- David, mutasd a listádat! – kérte el Remus a fiú pergamentekercsét. 

Remus átfutotta a listát.

Úgy döntöttünk, a tankönyvekkel kezdjük a felszerelési tárgyak beszerzését. Mivel nekem csak ötödik évfolyamtól voltak meg a roxforti tankönyvek, ezért kénytelenek voltunk mindet megvenni. Egy mugli antikváriumhoz hasonló üzletben szereztük be David tankönyveit és a nekem szükséges Átváltoztatástan könyveket, első évfolyamtól negyedikig.

Miután végeztünk a könyvekkel, Madame Malkin Talárüzlete felé vettük az irányt. Itt készíttettünk Davidnek iskolai talárt.

Kis szünet gyanánt meglátogattuk Florean Fortescue Fagylaltozóját. Mindnyájan a saját kedvenc fagyinkat kértük. David a puncsot szerette a legjobban, Remus a csoki-, én pedig a citromfagyit. 

- Anya, megnézhetem a seprűket? – mutatott a velünk szemben lévő Seprűk Világa kirakata felé.

- Menj csak!

- Nézd, hogy érdeklődik! – figyeltem Davidet, ahogy csillogó szemmel nézegeti a kirakatba állított seprűket. – A végén még ő lesz a Griffendél új felfedezettje – jegyeztem meg vidáman.

- Honnan tudod, hogy a Griffendélbe kerül?

- Nem tudom… megérzés.

- Úgy legyen… Nézd csak! – pillantott Remus Davidre. 

Követtem a tekintetét. David még mindig a kirakat előtt állt, de már nem a seprűket nézegette, hanem egy fiúval beszélgetett.  

- Nocsak – mosolyodtam el. 

A szőkésbarna hajú gyerek a talárja zsebéből elővett valamit. Leginkább kártyákra emlékeztetett, amit a kezében tartott. David kíváncsian nézegette a lapokat. 

- Szerinted mit csinálnak? - kérdeztem kíváncsian.

- Hmm… valami ilyesmivel játszottak a másodikosok még előző tanévben – mondta elgondolkozva Remus.

- Csak nem unták az órádat? – vigyorodtam el.

- Nem – vágta rá Remus mosolyogva. 

Ismét a két fiú felé fordultunk. Meglepetten vettük észre, hogy már csak két méterre vannak tőlünk, és egyenesen felénk tartanak. 

- Anya, apa! Nézzétek, milyen szuper kártyák! – mutatta fel a kezében lévő lapokat izgatottan David. 

A lapokon emberek repkedtek, a kép alá írták a nevüket. 

- Tényleg szépek.

- Ja, bocs – pillantott David a mellette álló, kissé megszeppent fiúra – Andrew, ők a szüleim – mutatott rám és Remusra. – Anya, apa, ő Andrew.

- Örvendek! – mosolygott Remus.

- Szia! – köszöntem én is. 

A fiú biccentett egyet, és mormogott valami "Csókolom!" félét.  

- Andy, gyere, mennünk kell! – hallatszódott messziről egy női hang. 

Andrew hirtelen felkapta a fejét. 

- Mennem kell, bocsánat. Szia, Dave! – azzal elszaladt.

- Várj! Ó, de kár… – huppant le a székre elszontyolodva David.

- Ne búsulj! – vigasztalta Remus – Biztos találkoztok még.

- Remélem… kedves fiú. Nézd, milyen klassz kártya! – tette az asztalra újdonsült szerzeményét.

- Ki ez? - néztem a mozgó alakra.

- Matthew Hans – olvasta fel David. – Hmm, nem ismerem.

- Én sem… – mondta Remus, majd az órájára pillantott. – Ideje lenne tovább menni. Még néhány dolog hátra van.

- Igazad van – bólintottam. – Menjünk! 

Kifizettük a fagyikat, és továbbindultunk. Hozzánk legközelebb Mr. Ollivander üzlete volt. David már régóta vágyott rá, hogy saját varázspálcája legyen. Kiskorában mindig a mi pálcánkkal szórakozott.

Ahogy beléptük a boltba, a pultnál megpillantottuk Mr. Ollivandert. 

- Jó napot, Mr. Ollivander!

- Oh, jó napot! – köszönt vissza a varázsló. 

Mielőtt bármelyikünk megszólalhatott volna, Ollivander kilépett a pult mögül, és Davidhez sietett. Mérőszalagot vett elő talárja egyik rejtett zsebéből, mellyel rögtön "munkához látott". Közben pedig derűsen elmesélte Davidnek a mi varázspálcáink történetét.

A fiunk legalább tíz pálcát kipróbált már, ám egyik sem volt megfelelő. 

- Mi lesz, ha nem is lesz varázspálcám? – aggódott Dave.

- Dehogynem lesz! – nyugtatta Remus. – Ennyi idős koromban én is a szüleimmel jöttem pálcát venni. Ha jól emlékszem, a huszonkettedik pálca lett végül a jó.

- Akkor még van remény – mosolygott halványan David.

- Megvan! - kiáltott fel Ollivander úr, és egy poros, kopottas dobozkát emelt le az egyik égig érő polc legtetejéről. – Ezt próbálja ki, Mr. Lupin. 

David átvette a varázslótól a pálcát. Ahogy keze hozzáért, a varázspálcából arany és ezüst szikraeső hullott a padlóra.  

- Ez lesz az! – mosolygott elégedetten Mr. Ollivander. – Fenyő, 11 hüvelyk, és főnixtoll alkotja a magját.

- Főnix? De jó! – ujjongott David. 

Kifizettük a varázspálcát, majd elbúcsúztunk Ollivandertől, és elindultunk beszerezni a listán hátralévő dolgokat. 

- Apa, nem látogatjuk meg Siriust? – kérdezte vidáman David, mikor már minden szükséges dolgot sikerült beszerezzünk.

- Benne vagyok. Stelle?

- Ha otthon van… – mosolyogtam. 

Siriusszal sajnos csak nagyon ritkán találkoztunk, amióta kijártuk a Roxfortot. A Grimmauld téri lakásában élt, de ha tehette, nem tartózkodott otthon. Mindig úton volt, csak aludni járt haza. David nagyon szerette őt, annak ellenére, hogy születése óta jó, ha ötször látta. Remus kiskorában rengeteget mesélt neki a hajdani Tekergőkről. Dave nagyon szerette Remus "esti meséit", amit valahogy nem is csodáltam. Kalanddal teli életük volt…

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, mikor megérkeztünk a kúriához. Bekopogtunk, és vártunk. 

- Egy pillanat! – tompa kiáltást hallottunk bentről. 

Nemsokára kinyílt az ajtó.

Sirius az évek során sokat változott. Éjfekete hajában megjelentek az ősz hajszálak, bár korántsem annyi, mint Remusnak. Külsejét tekintve inkább kinézett mugli fiatalnak, mint varázslónak: sportcipő, fekete farmernadrág és kék póló volt rajta.

Sirius amint meglátott minket, boldogan elmosolyodott. 

- Remus! – ugrott barátja nyakába. – De örülök, hogy látlak titeket! – ölelt meg engem is, majd Davidhez fordult, derékon ragadta, és felkapta – Szervusz, Dave! Mi újság?

- Szia, Sirius! – nevetett David. – Most vettünk egy csomó dolgot! Megnézed a varázspálcám?

- Naná! De előbb gyertek beljebb! 

Sirius lakása is sokat változott az évek során. Annak idején több hónapnyi kemény munkával sikerült rendbe hozni a lakhatatlanná vált kúriát. Néhány évvel ezelőtt lett kész teljesen.

Sirius bevezetett minket a nappaliba.

Dave minden új szerzeményét megmutogatta neki, de legjobban a varázspálcájáért volt oda. 

- És képzeld, főnixtoll van a belsejében! - mesélte boldogan.

- Tényleg? Akkor biztosan nagyon erős pálca. Épp, mint a gazdája, nem igaz?

- Igen! - vágta rá David nevetve.

- Tudom én… És mi újság van veletek? – fordult végre felénk.

- Hmm… semmi különös - vágtam rá.

- Dehogynem! – javított ki Remus – Sirius még nem is tudja, hogy tanár leszel.

- Ja, persze… Hogy is felejthettem el!

- Tényleg? Ez nagyszerű! Gratulálok! – vigyorgott Sirius. – És mit fogsz tanítani?

- Átváltoztatástant.

- Ó, az a kisujjadban van!

- Remélem, nem fogok nagyon felsülni… – mondtam ki aggályomat.

- Ugyan! Meglátod, remek tanár leszel! Én tudom!

- Kösz Sirius! 

Nem sokáig maradtunk Siriusnál. Délután volt még, mikor hazaértünk. David és Remus bevonultak a nappaliba, és nézegetni kezdték Dave „új” könyveit, én pedig a konyhába mentem, és nekiálltam vacsorát főzni.