Vajon mit mond egy Forma 1-es rajongó számára az Amon név? Hányan vannak, akik emlékeznek még a Forma 1 egyik legnagyobb tehetségére? Valószínűleg nincsenek túl sokan, és be kell vallani, első pillantásra nincs is miért. 1963 és 1976 között 14 szezonban kevesebb, mint száz nagydíjon vett részt, pontjainak száma még ennél is kevesebb, a Forma 1-ben elért győzelmeinek a száma pedig nulla. És mégis azt kell mondani, hogy Chris Amon a 60-as 70-es évek egyik legjobb és egyben a legpechesebb versenyzője volt.
Amon a Forma 1-ben mint minden idők második legfiatalabb versenyzője mutatkozott be, habár idővel néhányan elékerültek (Thackwell,Alonso, Tuero), azonban a Forma 1-es versenyautóba úgy ült be, hogy még nem volt húsz esztendős sem.(1943 július 20-án született). Európába egy híres brit autóversenyző, Reginald Parnell segítségével jutott el, aki miután egy esős versenyen mint néző látta, hogyan vezeti a híres Maserati 250F versenyautót ez a 19 éves legényke, meg volt győződve róla, hogy éppen most fedezte fel a jövő világbajnokát. Chris a belga Spa-ban éppen Parnell istállójában Lola Climax versenyautóban debütált. A bemutatkozó első versenyének a motorból kifolyó olaj vetett véget. Mintha ez lett volna a végzete, ugyanis ez a pech kísérte végig a Forma 1-ben eltöltött 14 évét.
Parnell Lolái nem voltak éppen technikailag a csúcson, Chrisnek ennek ellenére sikerült Franciaországban (Reims) és Angliában (Silverstone) elcsípnie egy-egy hetedik helyet, - ezek voltak az istálló legjobb eredményei ebben az évben. Amon hamarosan megtudta, hogy az autóversenyzésnek vannak árnyoldalai is: Monzában az edzésen kirepült a pályáról, ezért három törött bordával fizettett.
Reg Parnell az 1964-es idényre meg akarta szerezni az ugyan idősebb, ám mindenesetre megbízhatóbb Lotusokat, és az új Climax V8S motorokat, amiből azonban nem lett semmi, ugyanis sajnos januárban meghalt, vele együtt elszálltak a tervek is. Helyére fia, Tim került, akinek a legnagyobb jóindulattal szólva sem voltak olyan képességei, hogy apja nyomdokába lépjen. Az első hibát mindjárt akkor követte el, amikor hogy úgymond visszalépett a nyolchengeres BRM-ekhez. Ezekkel ugyanis esélyük sem volt előrébb kerülni. Amon kitűnően helytállt Hollandiában, ahol megszerezte élete első pontját, de sajnos egyre jobban elmélyült a válság a Tim Parnellel való kapcsolatukban. Az új-zélandi versenyző többször is kijött a sodrából, ráadásul le kellett nyelnie a keserű pirulát: az Olasz Nagydíj előtt az istállófőnök közli vele, hogy helyére a jövőben a tapasztaltabb Attwood érkezik. Dick azonban megsérült, így Chris maradt még a tengerentúli versenyekre, de a Mexikói GP után véglegesen távozott a csapattól.
Már-már úgy tűnt, fuccs a Forma 1-es pályafutásának, ugyan még próbálkozott Innes Irelandtól kapott Lotusszal, de semmi felejthetetlent nem tudott felmutatni. Ekkor érkezett a segítség, méghozzá a saját hazájából: Bruce McLaren saját F1-es csapatot indított, és Amonnak felkínálta a második számú versenyzői állást. Az örömöt hamarosan üröm váltotta fel, mivel az autó még rengeteg gyerekbetegséggel küszködött, a második autó folyamatosan versenyképtelen volt, így Amon nem tudott a versenyeken indulni. Azaz két kivétellel igen: Franciaországban John Cooper kölcsönautójával nem kis meglepetésre nyolcadik helyen fejezte be a versenyt. Olaszországban pedig a már-már kövületnek számító Brabham BRM-mel kvalifikálni sem tudta magát. Mindent kárpótol viszont a híres 24 órás Le Mans-i verseny: a leggyorsabb edzéseredmény után a célban a kockás zászló az első helyen üdvözölte. Ez a huszárvágás éppen a legjobb időben érkezett, és ezzel megmentette a karrierjét. A verseny után a rendezők elnézést kértek tőle, hogy tavaly nem engedték rajthoz állni, mivel huszonegyévesen túl fiatalnak tartották ehhez.
Ezután megpezsdült körülötte az élet, Enzo Ferrari tett neki ajánlatot. Bár a Ferrariban Bandininak, Parkesnek és Scarfiottinak is szerződése van, Amon mégis aláírt. (megemlítem, hogy ez az aláírás 202 000 dollárt hozott számára). Képességeit mindjárt igazolta, Bandinivel megnyerték a Daytoni 24 órás versenyt. A Forma 1-ben viszont folytatódott a pechsorozata. Monacoban Lorenzo Bandini életét vesztette, miután ütközés után kigyulladt az autója, Chis sokáig harcolt a második helyért, ám Lorenzo autójának maradványai annyira megsértették a gumiját, hogy ki kellett cserélnie, emiatt visszacsúszott a harmadik helyre. Hollandiában és Belgiumban is pontszerző helyen futott be, Franciaországban viszont a második helyről esett ki, miután elszakadt a gázzsinórja! Ez az idény elég biztatóan alakult számára, hét versenyből hatszor szerzett pontot, és négyszer állhatott fel a dobogóra. Annak ellenére, hogy nem nyert versenyt, a világbajnoki cím elérésének közelében tartózkodott. Monzában sok ezer rajongó várta, hogy a Ferrari üdvöskéje győzzön, azonban a motor nem bírta a versenyt, a célba ugyan bevánszorgott, de nem sikerült pontot szereznie. USA-ban ugyanaz történt, ezúttal célba sem ért. A mexikói zárófutamon pedig három körrel a vége előtt kiürült az üzemanyagtartálya. Hat pontot veszített emiatt...
Az 1967-es relatívan jó idénye után Amon reménykedett egy jobb folytatásban, ám nem így alakult. Rögtön az első GP-n Kyalamiban megismétlődött vele a tavalyi mexikói eset, szerencsére most mindössze egy hellyel esett hátrébb. Belgiumban Surtees autójának kereke alól felvágódó kő ejtett sebet a hűtőjén. Az olasz nagydíjon kipróbálta Forghieri újítását, az állítható hátsó szárnyakat, aminek az lett az eredménye, hogy kilyukadt az olajcső, és az irányíthatatlan autó a fák közé vágódott. Szerencse a szerencsétlenségben: a balesetet épségben megúszta.
Christ kellemetlenül érintette Jacky Ickx érkezése, mert Ickx tudott olyat, amit Amon nem: nyerni. Pedig Amon váltig azt állította, hogy mindig ő volt az, aki tesztelte azokat az autókat, amellyekkel Jacky gyűjtögette a babérokat...
1969-ben aztán betelt a pohár: az első hat versenyből ötször nem látta meg a kockás zászlót, ebből háromszor motorhiba miatt. Amon úgy nyilatkozott, hogy a tesztek során ötször törött el a főtengely. A brit GP után aztán elhagyta a maranellói csapatot. A későbbiek során ezt úgy értékelte, mint karrierje legnagyobb baklövését – ki gondolta akkor, milyen sikeres lesz a 312-es típus a következő évben...
Egy kis kitérő: Amon képességeit igazolja a Tasman kupában való résztvétele, melyet a hathengeres, két és fél literes Ferrari Dinoval teljesített, és az 1968-as második hely után egy év múlva 1969-ben hét versenyből négyet nyerve lett az abszolút bajnok.
1970-ben Amon tudását az új March csapattal egybekötve próbálta meg kamatoztatni. Amikor 1969-ben aláírta a szerződést, Max Mosley biztosította, hogy ő lesz az egyetlen versenyző a csapatban. Csakhogy hamarosan megjelent Andretti és Siffert is (az ő helyüket a vastag pénztárca alapozta meg), további autókat adtak Tyrrellnek is, majd Ronnie Petersonnak. A kissé csalódott Amon az idényt győzelemmel kezdte – ez tipikus volt részéről, hiszen ez a Silverstoni futam nem számított bele a világbajnokságba. Talán karrierje legjobbját nyújtotta a belga Spa-ban, ahol kitűnő csatát vívott Pedro Rodriguezzel. Még Stewart sem tudott velük lépést tartani. Annak ellenére, hogy a mexikói BRM-je egyértelműen gyorsabb volt, Amon mindössze egy másodperc hátránnyal követte őt a célban.
Az év végére kiderült, hogy Chris a Marchnál sem marad, mert Mosley tisztán üzleti alapokra helyezett hozzáállása nem kedvezett az új-zélandinak, mivel nem voltak pénzerős szponzorai. Gondolkodott azon, menjen-e Brabhamhoz, végül azonban a Matra mellett döntött. No, erre mondják azt, hogy nem a megfelelő időben nem a megfelelő helyre. Sajnos, az egykor domináló csapatnak már csak az emlékek maradtak a sikerekből. Amonnak megint sikerült nyerni, de hát már megint egy olyan versenyen Buenos Airesben, amely nem számított bele a világbajnokságba. A lelkesedését nem veszti el, csak az első sort a rajtnál Kyalamiban, ahol lefullad a motorja. A 16. pozícióról verekedte előrébb magát, ezért az alakításért két pontot kapott. A dobogóra csak a Spanyol Nagydíjon tudott felállni, ezt követően nagyon visszaestek, a Matra úgy dönt, kihagyja az osztrák futamot, hogy jobban fel tudjanak készülni Monzára. Monzában aztán ideális körülmények között vezeti is a versenyt, még kilenc körrel a vége előtt is, amikor is lassan kezdett elszivárogni a levegő a gumijaiból, ezt megtetőzte az a tény, hogy elvesztette a bukósisak plexi védőjét. Széltől és portól kivörösödött szemmel érkezett be a célba, ahol egy pont lett a jutalma.
Egy évvel később Kyalamiban Amon a 17. helyről vágott neki a versenynek, ahol felküzdötte magát a harmadik helyre, ám két sima defektet követő két megálló a boxban kipenderítette őt az első tízből. Az esős Monacoban a felcsapó víz miatt nem látott jól, négyszer kellett megállnia, ez a hatodik helyre vetette vissza. Belgiumban a harmadik helyen autózott, amikor kifogyott az üzemanyaga, de még így is sikerült bejönnie a hatodik helyre. A Francia Nagydíjon pole position-ból indulva sokáig vezetett, ám defektet kapott a gumija, és hihetetlen 75 másodpercet állt a boxban. Igen, ennyi időbe tellett, míg a szerelók kicserélték azt az egy kereket! A nyolcadik helyre jött vissza, ahonnan felküzdötte magát a harmadik helyre, de ez sovány vigasz volt számára. Az idény második fele a stagnálás jegyében tellett el, a végén pedig bekövetkezett az, amire már sokan számítottak: a Matra kivonult a versenyzésből – Amon csapat nélkül maradt.
Egy ideig spekulált, hogy a Matrával, mint saját csapattal fog versenyezni, de végül is sokkal rosszabbat választott. Megjelent a színen Mosley, felajánlott neki egy szerződést, amit Chris úgy értékelt, hogy még egy kezdő számára is megalázó. A BRM-mel kezdett el tárgyalni, ám Mosley új ajánlatot tett neki. Amikor Amon megszakította a BRM-mel a tárgyalásokat, és kész volt elfogadni Mosley feltételeit, a March főnöke közölte vele, hogy éppen most szerződtette Jariert. A feldühödött Chris bírósághoz fordult, ám ez nem segített rajta - versenyeznie ugyanis nem volt mivel. Végül Belgiumban a Tecno vezetőülését foglalja el. Az 1973-as szezonban rendkívül gyengén szerepelt, amit már nem tudott tovább elviselni, ezért Londonban, az ismerőseinél az autót a Goral céggel átvizsgáltatta. Amikor megtudta, milyen a motor teljesítménye, elállt a további versenyzéstől. A két utolsó versenyre Tyrrelltől kapott lehetőséget a harmadik autóval, amellyel eredetileg Depailler rajtolt volna, de mivel a francia lábtörést szenvedett, Amon elfoglalhatta a helyét. Azonban csak az egyik versenyen állt rajthoz, mivel USA-ban Cevert halála miatt a Tyrrell nem indult.
Azoknak a spekulációknak, vajon Amon hol fog versenyezni 1974-ben Chris saját autójának bemutatása vetett véget. Sikeres szeretett volna lenni, mint a majdnem földijének számító Brabham, vagy akár McLaren, ám az egyetlen Spanyol Nagydíjon való induláskor a 23. körig jutott el. További próbálkozásai (3) inkább csak edzésszerűek voltak.
1975-re nem sikerült leszerződnie, a szaklapokban már meg is jelentek az első cikkek, amelyek a karrierját méltatták. Annál nagyobb lett a meglepetés, amikor Amon az Ensign kormányánál nagystílűen visszatért az Osztrák és Olasz Nagydíjakra. Szavai az autóról dicsérőek voltak, Nunn elégedett volt vele. Az 1976-os szerződéssel mindkét fél meg volt elégedve. Azonban nem is lenne a neve AMON, ha minden rendben lenne körülötte. Közvetlenül karácsony előtt saját autójával karambolozott, emiatt ki kellett hagynia a Brazil Nagydíjat. Annál nagyobb lelkesedéssel vetette bele magát az ezt követő versenyekbe, de már megint közbeszólt az a fránya pech – Dél-Afrikában kifogyott a benzinje, Long Beach-ben leszakadt a kipufogója, míg végül a Spanyol Nagydíjon sikerült két pontot szereznie, amit Amon úgy értékelt, mintha győzött volna. Röviddel ezután volt két komolyabb balesete Belgiumban, és Svédországban, ez utóbbi miatt ki kellett hagynia a Francia Nagydíjat.
Amikor Lauda csúnyán megégett a Nürburgringen, Amon úgy döntött, abbahagyja a versenyzést. Ez elég meglepően hangzott, de volt más oka is – a pénzügyi nehézségekkel küszködő Nunn nem volt képes Amon gázsiját kifizetni. A kijelentés ellenére Amon Kanadában a Williams színeiben bukkant fel, ám csúnyán összeakaszkodott Harald Ertllel, és ezzel definitíven vége lett a pályafutásának. Vagy mégsem?
1976-ban Amon elfogadta Walter Wolf ajánlatát a következő idényre: a tesztpilótai állást. Talán még reménykedett valamiben... Tesztelgette a Gianpaolo Dallara tervezte autót, közben talán arra várt, hogy a szerencse rámosolyogjon,. Aztán jött egy kanadai fiatalember, jeges nyugalommal az arcán, beült utána az autóba, és simán ment két másodpeccel jobb időt nála. Amon ebben a sors figyelmeztetését látta, fogta is a bukósisakját és szögre akasztotta, majd ennek a zöldfülűnek kezdett el menedzselni. Egyébként a fiatalembert Gilles Villeneuve-nek hívták...
Hát ennyit Chris Amonról. Arról, aki a Lolába még trikóban, régi sportcipőben, bukósisak nélkül ült be. Arról, aki a másfél és háromliteres kategórákban legyőzte a nagymenőket, de a Forma 1-ben egyszer sem nyert. Arról, aki konstruktőr is volt, s a motorokat előállító gyára éppen akkor repült a levegőbe, amikor az nem volt biztosítva. Arról, aki olyan szórakozott volt, hogy amikor medencét építtetett a kertjében, az angol kivitelezőknek elfelejtette megmondani, hogy a méretek nem hüvelykben, hanem centiméterekben vannak megadva. Arról, aki 14 évig koptatta a Forma 1-es versenyautók gumijait, jeles, de méltatlanul feledésbe merült alakja volt e versenysorozatnak...

Vajon mit mond egy Forma 1-es rajongó számára az Amon név? Hányan vannak, akik emlékeznek még a Forma 1 egyik legnagyobb tehetségére? Valószínűleg nincsenek túl sokan, és be kell vallani, első pillantásra nincs is miért. 1963 és 1976 között 14 szezonban kevesebb, mint száz nagydíjon vett részt, pontjainak száma még ennél is kevesebb, a Forma 1-ben elért győzelmeinek a száma pedig nulla. És mégis azt kell mondani, hogy Chris Amon a 60-as 70-es évek egyik legjobb és egyben a legpechesebb versenyzője volt.
Amon a Forma 1-ben mint minden idők második legfiatalabb versenyzője mutatkozott be, habár idővel néhányan elékerültek (Thackwell,Alonso, Tuero), azonban a Forma 1-es versenyautóba úgy ült be, hogy még nem volt húsz esztendős sem.(1943 július 20-án született). Európába egy híres brit autóversenyző, Reginald Parnell segítségével jutott el, aki miután egy esős versenyen mint néző látta, hogyan vezeti a híres Maserati 250F versenyautót ez a 19 éves legényke, meg volt győződve róla, hogy éppen most fedezte fel a jövő világbajnokát. Chris a belga Spa-ban éppen Parnell istállójában Lola Climax versenyautóban debütált. A bemutatkozó első versenyének a motorból kifolyó olaj vetett véget. Mintha ez lett volna a végzete, ugyanis ez a pech kísérte végig a Forma 1-ben eltöltött 14 évét.
Parnell Lolái nem voltak éppen technikailag a csúcson, Chrisnek ennek ellenére sikerült Franciaországban (Reims) és Angliában (Silverstone) elcsípnie egy-egy hetedik helyet, - ezek voltak az istálló legjobb eredményei ebben az évben. Amon hamarosan megtudta, hogy az autóversenyzésnek vannak árnyoldalai is: Monzában az edzésen kirepült a pályáról, ezért három törött bordával fizettett.
Reg Parnell az 1964-es idényre meg akarta szerezni az ugyan idősebb, ám mindenesetre megbízhatóbb Lotusokat, és az új Climax V8S motorokat, amiből azonban nem lett semmi, ugyanis sajnos januárban meghalt, vele együtt elszálltak a tervek is. Helyére fia, Tim került, akinek a legnagyobb jóindulattal szólva sem voltak olyan képességei, hogy apja nyomdokába lépjen. Az első hibát mindjárt akkor követte el, amikor hogy úgymond visszalépett a nyolchengeres BRM-ekhez. Ezekkel ugyanis esélyük sem volt előrébb kerülni. Amon kitűnően helytállt Hollandiában, ahol megszerezte élete első pontját, de sajnos egyre jobban elmélyült a válság a Tim Parnellel való kapcsolatukban. Az új-zélandi versenyző többször is kijött a sodrából, ráadásul le kellett nyelnie a keserű pirulát: az Olasz Nagydíj előtt az istállófőnök közli vele, hogy helyére a jövőben a tapasztaltabb Attwood érkezik. Dick azonban megsérült, így Chris maradt még a tengerentúli versenyekre, de a Mexikói GP után véglegesen távozott a csapattól.
Már-már úgy tűnt, fuccs a Forma 1-es pályafutásának, ugyan még próbálkozott Innes Irelandtól kapott Lotusszal, de semmi felejthetetlent nem tudott felmutatni. Ekkor érkezett a segítség, méghozzá a saját hazájából: Bruce McLaren saját F1-es csapatot indított, és Amonnak felkínálta a második számú versenyzői állást. Az örömöt hamarosan üröm váltotta fel, mivel az autó még rengeteg gyerekbetegséggel küszködött, a második autó folyamatosan versenyképtelen volt, így Amon nem tudott a versenyeken indulni. Azaz két kivétellel igen: Franciaországban John Cooper kölcsönautójával nem kis meglepetésre nyolcadik helyen fejezte be a versenyt. Olaszországban pedig a már-már kövületnek számító Brabham BRM-mel kvalifikálni sem tudta magát. Mindent kárpótol viszont a híres 24 órás Le Mans-i verseny: a leggyorsabb edzéseredmény után a célban a kockás zászló az első helyen üdvözölte. Ez a huszárvágás éppen a legjobb időben érkezett, és ezzel megmentette a karrierjét. A verseny után a rendezők elnézést kértek tőle, hogy tavaly nem engedték rajthoz állni, mivel huszonegyévesen túl fiatalnak tartották ehhez.
Ezután megpezsdült körülötte az élet, Enzo Ferrari tett neki ajánlatot. Bár a Ferrariban Bandininak, Parkesnek és Scarfiottinak is szerződése van, Amon mégis aláírt. (megemlítem, hogy ez az aláírás 202 000 dollárt hozott számára). Képességeit mindjárt igazolta, Bandinivel megnyerték a Daytoni 24 órás versenyt. A Forma 1-ben viszont folytatódott a pechsorozata. Monacoban Lorenzo Bandini életét vesztette, miután ütközés után kigyulladt az autója, Chis sokáig harcolt a második helyért, ám Lorenzo autójának maradványai annyira megsértették a gumiját, hogy ki kellett cserélnie, emiatt visszacsúszott a harmadik helyre. Hollandiában és Belgiumban is pontszerző helyen futott be, Franciaországban viszont a második helyről esett ki, miután elszakadt a gázzsinórja! Ez az idény elég biztatóan alakult számára, hét versenyből hatszor szerzett pontot, és négyszer állhatott fel a dobogóra. Annak ellenére, hogy nem nyert versenyt, a világbajnoki cím elérésének közelében tartózkodott. Monzában sok ezer rajongó várta, hogy a Ferrari üdvöskéje győzzön, azonban a motor nem bírta a versenyt, a célba ugyan bevánszorgott, de nem sikerült pontot szereznie. USA-ban ugyanaz történt, ezúttal célba sem ért. A mexikói zárófutamon pedig három körrel a vége előtt kiürült az üzemanyagtartálya. Hat pontot veszített emiatt...
Az 1967-es relatívan jó idénye után Amon reménykedett egy jobb folytatásban, ám nem így alakult. Rögtön az első GP-n Kyalamiban megismétlődött vele a tavalyi mexikói eset, szerencsére most mindössze egy hellyel esett hátrébb. Belgiumban Surtees autójának kereke alól felvágódó kő ejtett sebet a hűtőjén. Az olasz nagydíjon kipróbálta Forghieri újítását, az állítható hátsó szárnyakat, aminek az lett az eredménye, hogy kilyukadt az olajcső, és az irányíthatatlan autó a fák közé vágódott. Szerencse a szerencsétlenségben: a balesetet épségben megúszta.
Christ kellemetlenül érintette Jacky Ickx érkezése, mert Ickx tudott olyat, amit Amon nem: nyerni. Pedig Amon váltig azt állította, hogy mindig ő volt az, aki tesztelte azokat az autókat, amellyekkel Jacky gyűjtögette a babérokat...
1969-ben aztán betelt a pohár: az első hat versenyből ötször nem látta meg a kockás zászlót, ebből háromszor motorhiba miatt. Amon úgy nyilatkozott, hogy a tesztek során ötször törött el a főtengely. A brit GP után aztán elhagyta a maranellói csapatot. A későbbiek során ezt úgy értékelte, mint karrierje legnagyobb baklövését – ki gondolta akkor, milyen sikeres lesz a 312-es típus a következő évben...
Egy kis kitérő: Amon képességeit igazolja a Tasman kupában való résztvétele, melyet a hathengeres, két és fél literes Ferrari Dinoval teljesített, és az 1968-as második hely után egy év múlva 1969-ben hét versenyből négyet nyerve lett az abszolút bajnok.
1970-ben Amon tudását az új March csapattal egybekötve próbálta meg kamatoztatni. Amikor 1969-ben aláírta a szerződést, Max Mosley biztosította, hogy ő lesz az egyetlen versenyző a csapatban. Csakhogy hamarosan megjelent Andretti és Siffert is (az ő helyüket a vastag pénztárca alapozta meg), további autókat adtak Tyrrellnek is, majd Ronnie Petersonnak. A kissé csalódott Amon az idényt győzelemmel kezdte – ez tipikus volt részéről, hiszen ez a Silverstoni futam nem számított bele a világbajnokságba. Talán karrierje legjobbját nyújtotta a belga Spa-ban, ahol kitűnő csatát vívott Pedro Rodriguezzel. Még Stewart sem tudott velük lépést tartani. Annak ellenére, hogy a mexikói BRM-je egyértelműen gyorsabb volt, Amon mindössze egy másodperc hátránnyal követte őt a célban.
Az év végére kiderült, hogy Chris a Marchnál sem marad, mert Mosley tisztán üzleti alapokra helyezett hozzáállása nem kedvezett az új-zélandinak, mivel nem voltak pénzerős szponzorai. Gondolkodott azon, menjen-e Brabhamhoz, végül azonban a Matra mellett döntött. No, erre mondják azt, hogy nem a megfelelő időben nem a megfelelő helyre. Sajnos, az egykor domináló csapatnak már csak az emlékek maradtak a sikerekből. Amonnak megint sikerült nyerni, de hát már megint egy olyan versenyen Buenos Airesben, amely nem számított bele a világbajnokságba. A lelkesedését nem veszti el, csak az első sort a rajtnál Kyalamiban, ahol lefullad a motorja. A 16. pozícióról verekedte előrébb magát, ezért az alakításért két pontot kapott. A dobogóra csak a Spanyol Nagydíjon tudott felállni, ezt követően nagyon visszaestek, a Matra úgy dönt, kihagyja az osztrák futamot, hogy jobban fel tudjanak készülni Monzára. Monzában aztán ideális körülmények között vezeti is a versenyt, még kilenc körrel a vége előtt is, amikor is lassan kezdett elszivárogni a levegő a gumijaiból, ezt megtetőzte az a tény, hogy elvesztette a bukósisak plexi védőjét. Széltől és portól kivörösödött szemmel érkezett be a célba, ahol egy pont lett a jutalma.
Egy évvel később Kyalamiban Amon a 17. helyről vágott neki a versenynek, ahol felküzdötte magát a harmadik helyre, ám két sima defektet követő két megálló a boxban kipenderítette őt az első tízből. Az esős Monacoban a felcsapó víz miatt nem látott jól, négyszer kellett megállnia, ez a hatodik helyre vetette vissza. Belgiumban a harmadik helyen autózott, amikor kifogyott az üzemanyaga, de még így is sikerült bejönnie a hatodik helyre. A Francia Nagydíjon pole position-ból indulva sokáig vezetett, ám defektet kapott a gumija, és hihetetlen 75 másodpercet állt a boxban. Igen, ennyi időbe tellett, míg a szerelók kicserélték azt az egy kereket! A nyolcadik helyre jött vissza, ahonnan felküzdötte magát a harmadik helyre, de ez sovány vigasz volt számára. Az idény második fele a stagnálás jegyében tellett el, a végén pedig bekövetkezett az, amire már sokan számítottak: a Matra kivonult a versenyzésből – Amon csapat nélkül maradt.
Egy ideig spekulált, hogy a Matrával, mint saját csapattal fog versenyezni, de végül is sokkal rosszabbat választott. Megjelent a színen Mosley, felajánlott neki egy szerződést, amit Chris úgy értékelt, hogy még egy kezdő számára is megalázó. A BRM-mel kezdett el tárgyalni, ám Mosley új ajánlatot tett neki. Amikor Amon megszakította a BRM-mel a tárgyalásokat, és kész volt elfogadni Mosley feltételeit, a March főnöke közölte vele, hogy éppen most szerződtette Jariert. A feldühödött Chris bírósághoz fordult, ám ez nem segített rajta - versenyeznie ugyanis nem volt mivel. Végül Belgiumban a Tecno vezetőülését foglalja el. Az 1973-as szezonban rendkívül gyengén szerepelt, amit már nem tudott tovább elviselni, ezért Londonban, az ismerőseinél az autót a Goral céggel átvizsgáltatta. Amikor megtudta, milyen a motor teljesítménye, elállt a további versenyzéstől. A két utolsó versenyre Tyrrelltől kapott lehetőséget a harmadik autóval, amellyel eredetileg Depailler rajtolt volna, de mivel a francia lábtörést szenvedett, Amon elfoglalhatta a helyét. Azonban csak az egyik versenyen állt rajthoz, mivel USA-ban Cevert halála miatt a Tyrrell nem indult.
Azoknak a spekulációknak, vajon Amon hol fog versenyezni 1974-ben Chris saját autójának bemutatása vetett véget. Sikeres szeretett volna lenni, mint a majdnem földijének számító Brabham, vagy akár McLaren, ám az egyetlen Spanyol Nagydíjon való induláskor a 23. körig jutott el. További próbálkozásai (3) inkább csak edzésszerűek voltak.
1975-re nem sikerült leszerződnie, a szaklapokban már meg is jelentek az első cikkek, amelyek a karrierját méltatták. Annál nagyobb lett a meglepetés, amikor Amon az Ensign kormányánál nagystílűen visszatért az Osztrák és Olasz Nagydíjakra. Szavai az autóról dicsérőek voltak, Nunn elégedett volt vele. Az 1976-os szerződéssel mindkét fél meg volt elégedve. Azonban nem is lenne a neve AMON, ha minden rendben lenne körülötte. Közvetlenül karácsony előtt saját autójával karambolozott, emiatt ki kellett hagynia a Brazil Nagydíjat. Annál nagyobb lelkesedéssel vetette bele magát az ezt követő versenyekbe, de már megint közbeszólt az a fránya pech – Dél-Afrikában kifogyott a benzinje, Long Beach-ben leszakadt a kipufogója, míg végül a Spanyol Nagydíjon sikerült két pontot szereznie, amit Amon úgy értékelt, mintha győzött volna. Röviddel ezután volt két komolyabb balesete Belgiumban, és Svédországban, ez utóbbi miatt ki kellett hagynia a Francia Nagydíjat.
Amikor Lauda csúnyán megégett a Nürburgringen, Amon úgy döntött, abbahagyja a versenyzést. Ez elég meglepően hangzott, de volt más oka is – a pénzügyi nehézségekkel küszködő Nunn nem volt képes Amon gázsiját kifizetni. A kijelentés ellenére Amon Kanadában a Williams színeiben bukkant fel, ám csúnyán összeakaszkodott Harald Ertllel, és ezzel definitíven vége lett a pályafutásának. Vagy mégsem?
1976-ban Amon elfogadta Walter Wolf ajánlatát a következő idényre: a tesztpilótai állást. Talán még reménykedett valamiben... Tesztelgette a Gianpaolo Dallara tervezte autót, közben talán arra várt, hogy a szerencse rámosolyogjon,. Aztán jött egy kanadai fiatalember, jeges nyugalommal az arcán, beült utána az autóba, és simán ment két másodpeccel jobb időt nála. Amon ebben a sors figyelmeztetését látta, fogta is a bukósisakját és szögre akasztotta, majd ennek a zöldfülűnek kezdett el menedzselni. Egyébként a fiatalembert Gilles Villeneuve-nek hívták...
Hát ennyit Chris Amonról. Arról, aki a Lolába még trikóban, régi sportcipőben, bukósisak nélkül ült be. Arról, aki a másfél és háromliteres kategórákban legyőzte a nagymenőket, de a Forma 1-ben egyszer sem nyert. Arról, aki konstruktőr is volt, s a motorokat előállító gyára éppen akkor repült a levegőbe, amikor az nem volt biztosítva. Arról, aki olyan szórakozott volt, hogy amikor medencét építtetett a kertjében, az angol kivitelezőknek elfelejtette megmondani, hogy a méretek nem hüvelykben, hanem centiméterekben vannak megadva. Arról, aki 14 évig koptatta a Forma 1-es versenyautók gumijait, jeles, de méltatlanul feledésbe merült alakja volt e versenysorozatnak...

CHRISTOPHER ARTUR „CHRIS“ AMON

96 Grand Prix-en indult

1963 – Lola Climax, Lotus Climax, Lotus BRM
1964 – Lotus BRM, Lotus Climax
1965 – Lotus BRM, 1966 – Cooper Maserati
1967 – 1969 Ferrari, 1970 – March Ford
1971 – 1972 Matra Simca, 1973 – Tecno, Tyrrell Ford
1974 – Amon Ford, BRM, 1975 – 1976 Ensign Ford
1976 – Williams Ford
83 bajnoki pontot szerzett
5 pole-positiont ért el
3 leggyorabb kört futott
11x állhatott fel a dobogóra (0 – 3 – 8)
29x érkezett pontszerző helyen a célba

Helyezései:
1963 – 0 pont
1964 - 2 pont, 16. hely
1965-0 pont
1966 –0 pont
1967 - 23 pont. 4. hely
1968 - 10 pont. 10. hely
1969 - 4 pont. 12. hely
1970 - 23 pont. 7. hely
1971 - 9 pont. 9. hely
1972 - 12 pont. 9. hely
1973 - 1 pont. 19. hely
1974 – 0 pont
1975 – 0 pont
1976 - 2 pont. 18. hely