Utolsó éjjel

Hermione idegesen járkált fel, s alá a hálószobájában. Nem sokkal azelőtt kapott egy levelet, amiben Harry megírta, másnap reggel érkezik vissza az a maroknyi túlélő, akiket az előző napi harc során nem öltek meg a halálfalók.

Szinte mindenki ott volt, aki kedves volt Hermionénak. Lupin, Tonks, Neville, Harry, és persze Ron is. Ron! Hermione miatta aggódott a legjobban. Bár Harry nem írt konkrét neveket, még egy sort sem iktatott be, hogy Ron jól van. Persze ez igaz volt a többiekre is. Harry senkiről nem írt semmit, csak azt, hogy sokan meghaltak. De hát rengetegen indultak. Az nem lehet, hogy mindenki meghalt az ismerősei közül. Harry egyszerűen csak nem akarta hosszúra nyújtani a levelet, hiszen úgy is jönnek másnap reggel.

Azonban egy kis hang Hermione fülében egyre csak azt suttogta, hogy Ronnak baja esett. Talán meg is halt. Nem! Az nem lehet! Hiszen még nem mondta el neki, mit érez iránta! Már évek óta a lelke legmélyén rejtegette azt az érzést. Az nem lehet, hogy nem mondhatja el a fiúnak.

Olyan hosszú ez az utolsó éjjel! Hermione az éjjeliszekrényén álló órára pillantott. Még csak tizenegy óra volt. Mikor lesz még reggel?

Éppen azt fontolgatta, hogy lefekszik, és próbál aludni egy keveset, mikor hirtelen kopogtak az ajtón. Hermione szinte repült, ahogy a kilincsre vetette magát. Az ajtó kitárult, és a résben egy vörös fej jelent meg.

- Ron! – kiáltotta Hermione, és a fiú nyakába vetette magát. – Úgy aggódtam miattad!

Ron folyamatosan mosolygott, miközben a lányt átkarolva a szobába lépett.

- Ó, Ron! De jó, hogy nem esett semmi bajod! Hogy-hogy itt vagy? Harry azt írta, csak reggel jöttök.

Ron arcán halványodott a mosoly, de csak hogy egy még szélesebbnek adja át a helyét.

- Igen, úgy volt, de nem tudtam várni. Néhány más varázslóval még ma éjjel eljöttünk a harctérről.

- Olyan jó, hogy meglátogattál, így legalább miattad már nem kell aggódnom. De mondd, mindenki jól van?

- Sajnos nem tudom – rázta a fejét a fiú. – Csak miattad jöttem el onnan.

Hermione elpirult, és játékosan Ron mellére ütött.

- Jaj, ne csináld!

A fiú megfogta a lány kezét, és a markába zárta.

- Komolyan mondom. Te voltál az oka, ami miatt eljöttem.

- Tudom, hogy jó barátok vagyunk, de…

- Nem! Nem barátok! Részemről legalábbis nem azok. El kell mondanom valamit, amíg még nem késő. Szeretlek, Hermione. Mindennél jobban szeretlek! Már évek óta magamban tartom, de most el kellett mondanom!

Hermione szemébe könnyek szöktek, ahogy Ronra meredt. Megdöbbent, hogy az előbbi gondolatait most a fiú szájából hallja viszont. Nem gondolta volna, hogy ő is így érez.

- Ron! Én is szeretlek téged, csak sosem volt elég bátorságom, hogy elmondjam neked. Azt hittem, te máshogy érzel irántam.

- Nem! Harmadikos korunk óta szeretlek. A fél életemet úgy éltem le, hogy szerelmes voltam beléd, és nincs annál jobb, hogy ezt végre kimondtam. Miért is nem tettem meg már sokkal előbb?

Hermione a fiú ajkaira nyomta a mutatóujját.

- Csss! Végre elmondtad, és csak ez a lényeg.

Azzal előre dőlt, és megcsókolta a szerelmét. A csók feltüzelte testüket. Ron ajkai lecsúsztak a lány nyakára, majd szenvedélyesen a vállára tévedtek. Remegő ujjai követték a szája útját, és gyengéden lehántotta Hermionéról azt az egy szál hálóinget, ami elválasztotta őt a legszebb testtől, amit valaha látott.

Kezei lekúsztak a lány hátán, és átölelték annak törékeny alakját. Hermione talpa felemelkedett a padlóról, ahogy Ron a karjaiba kapta, és az ágyhoz vitte. A paplan hűvös érintésétől libabőrös lett a meztelen bőre, és furcsa bizsergés futott át rajta.

Ron az ágy szélére térdelt, és szája Hermione mellére tapadt. A lány száját halk nyögés hagyta el, majd az ajkába harapott. Ron nyelve végigsiklott a lány nyakának édes ívén, majd rátalált a másik szájára. Sokáig csókolóztak, s közben a szenvedélytől fűtve átfordultak. Most a fiú került alulra.

Hermione vékony ujjai sebesen gombolni kezdték Ron ingét, miközben a csók egy pillanatra sem maradt abba. A nadrágba betűrt inget a lány lassan húzta ki, és ettől a fiú teste megremegett. Hermione keze az övtől kiindulva felfele tört, hogy végül levehesse az inget, ám a fiú mellénél megakadt a mozdulat. Az ujjai végigsimították a Ron mellkasán lévő csúnya sebhelyet.

- Ez mi? – kérdezte.

- Csak egy forradás, semmi komoly – felelte a fiú, majd zavartan félrenézett.

- Semmi komoly? Pont a szíved fölött van, akár bele is halhattál volna!

- De itt vagyok, nem? Most ne foglalkozzunk ezzel! Holnap mindent megtudsz, ígérem!

Ron a könyökére támaszkodva felült, és megcsókolta Hermionét.

- Rendben! – motyogta bele a lány a fiú szájába, majd lehúzta róla az inget.

Az övnél és a cipzárnál Ron is besegített, ám ahogy a lány ujjai végigcsúsztak a combján, erőtlenül hanyatlott a párnákra. Ismét csókolózni kezdtek, és Hermione újra alulra került. Ron óvatosan nehezedett a lányra, nehogy fájdalmat okozzon neki, ám minden figyelmessége megszűnt, mikor Hermione köréje fonta a karjait, és erősen magához húzta.

Kéjesen remegő testükön veríték gyöngyözött, ahogy a testük összeforrt, és mégis egyre közelebb kerültek egymáshoz. Ron az arcát beletemette a lány vállába és hajába. Testük egy ütemre mozgott. Hermione halkan felnyögött, száját Ron egy csókkal tapasztotta be. Még néhány mozdulat, és ő is ráomlott a lányra.

Karjaik a másikra fonódtak, és közben tovább csókolóztak. Egymást ölelve szenderültek álomba.

Másnap reggel Hermione arca a párnákon pihent, pedig tisztán emlékezett rá, hogy Ron mellkasán aludt el. Kinyitotta a szemét, és körülnézett. A szoba teljesen üres volt. Felült az ágyon, és egyből összerezzent a hűvös levegőtől. Lenyúlt, és felemelte a padlóról a hálóingét. Egy kissé elpirult, mikor eszébe jutott az előző éjjel. Belebújt a leheletvékony ruhadarabba, majd visszanézett az ágyra, amin világosan látszott, hogy ketten feküdtek benne. Gyorsan rendbe tette, majd éppen felöltözni készült, mikor kopogtattak.

Mikor ajtót nyitott, szeme boldogan csillant fel. Harry állt a küszöbön. Habár egy kissé viharvert volt, mégiscsak Harry.

- Harry! De jó, hogy visszajöttél!

- Én is örülök, Hermione – mondta Harry mosolyogva, a szeme azonban vörösen, és szomorúan csillogott. Mintha egész éjjel sírt volna. – Mondanom kell valamit.

Hermione arcáról rögtön lefagyott a mosoly. Testét hideg félelem járta át. Valaki meghalt. De ki lehet az, aki ekkora hatással volt Harryre?

- Mi történt?

- Tegnap a csata közben egy átok eltalálta Ront. Pont a szíve fölött.

Hermione bólintott, de nem tudott megszólalni. Az egész teste lezsibbadt.

- Sokáig tartotta magát – folytatta Harry. – De éjjel tizenegykor meghalt.

Hermione dermedten bámult maga elé. Tizenegykor? Tizenegykor? De hiszen…

- Mielőtt elment, megkért rá, hogy mondjak el neked valamit. Nagyon szeretett téged. Amit irántad érzett, az több volt egyszerű barátságnál.

Hermione felemelte a kezét, letörölte arcáról a könnyeket, majd halványan elmosolyodott. Visszanézett az ágyra, majd bólintott.

- Igen – mondta. – Igen, tudom.

<< Vissza