Barát, vagy valami több?

Vincent Crak megvakarta a fejét, és a szájába vette a tolla végét. A Mardekár klubhelyiségében üldögélt Draco Malfoy és Gregory Monstro társaságában, és egy pergamen fölött görnyedt. Másnapra le kellett adnia egy házi dolgozatot a gyógykenőcsök típusairól és felhasználási területükről. Még most sem értette, hogy Piton hogyan adhatott büntetőfeladatot. Neki. Egy mardekárosnak.

Na persze, nem ok nélkül adta, hiszen valóban felgyújtotta annak a sárvérű Grangernek a talárját, de az akkor jó mókának tűnt. Az igazat megvallva, még most is így gondolta. Elmosolyodott a fejébe toluló emlék hatására.

- Olyan vicces a gyógykenőcsök felsorolása? – kérdezte Monstro tágra nyílt szemekkel.

- Nem, csak eszembe jutott Granger, ahogy ugrálni kezdett az égő ruhájában.

- Ja, azt jól csináltad, rég nem mulattam olyan jót! – kacagott fel Monstro.

Draco, bár nem nézett fel a könyvéből, szintén elmosolyodott.

Crak újabb sort írt le, majd őrült satírozásba kezdett. Egyszerűen képtelen volt gondolkozni. Nem mintha egyébként olyan sűrűn használta volna az agyát, hiszen ott volt Draco, aki mindig megmondta neki, hogy mit csináljon, akkor meg minek fárassza magát? Most azonban még a szokottnál is szétszórtabb volt.

Tekintete minduntalan Monstróra tévedt, és elég volt egy pillantás, rögtön elöntötte a veríték. Nem tudta, hogy mitől van ez a furcsa érzése, de a létezését nem tagadhatta le. Mostanában előfordult, hogy csak ő és Draco maradtak együtt, Monstro elment valahová. Olyankor úgy érezte, hogy nem teljes ember. Ha Monstro ott volt a közelében, jobbnak, erősebbnek érezte magát, mint aki mindenre képes.

Pár hónapja kezdődött az egész. Mikor Draco hazament a szünidőre, de ők ketten nem. A szüleik úgy vélték, jobb lesz nekik az iskolában. És talán jobb is volt. Egy este csak ők ketten voltak a klubhelyiségben. Hosszú órákat beszélgettek át, ami pedig még sosem történt meg. Mindig együtt voltak, de akkor általában velük volt Draco is, így nem beszélgethettek. Azon az éjjelen rengeteget megtudtak a másikról, és kiderült, hogy a hatalmas termetükön kívül is vannak közös vonásaik. Közelebb kerültek egymáshoz, mint addig bármikor.

A téli szünet végeztével aztán visszatért Draco, és folytatódott a szótlanság. De attól a naptól fogva Crak valahogy más szemmel nézett Monstróra. Néha azon kapta magát, hogy csak ül, és nézi, ahogy a fiú eszik, alszik, vagy éppen az alsósokat szekálja. Megigézték azok a gesztenyebarna szemek, azok az izmos karok, azok az ajkak. Ahogy mozognak, mikor Monstro beszél…

- Én, azt hiszem, felmegyek lefeküdni.

- Tessék? – rezzent össze Crak ijedten, és elkapta a tekintetét Monstróról.

- Mondom, lefekszem.

- Menj csak! – legyintett Draco, és összevont szemöldökkel Crakra pillantott.

Monstro felállt, és a lépcső felé indult. Fogalma sem volt róla, hogy egy kék szempár minden mozdulatát figyeli. Crak egyszerűen képtelen volt elszakítani a tekintetét a barátjáról. Még akkor is a lépcső felé meredt, mikor Monstro már rég eltűnt a tetején.

Álmodozásából Draco hangja szakította ki.

- Menj utána!

- Menjek utána? – kérdezett vissza értetlenül. – Miért, kérdezni akarsz tőle valamit?

Draco arcán türelmetlenség suhant át, de a hangja nyugodt maradt.

- Ne légy ostoba, Vince! Mondd el neki!

Crak arca skarlátszínűvé pirult, miközben idegesen kapkodva visszafordult a házi dolgozata felé.

- Nem tudom, mire gondolsz.

Draco felsóhajtott, majd letette a könyvét.

- Figyelj! Nézz rám!

Crak, nem szívesen ugyan, de oda nézett. Arra számított, hogy egy gúnyos szempárral találja szembe magát, így igencsak meglepődött, mikor meglátta Draco szemeit. Azokban nemhogy egy szemernyi gúny nem csillogott, inkább kedves volt, nyílt és őszinte.

- Csak a vak nem látja, hogy szereted őt! – mondta Draco, ám látva a fiú ijedt arckifejezését, kijavította magát. – Mármint, úgy értem, mindenki látná, ha olyan sok időt töltene veletek, mint én.

Crak megnyugodva fellélegzett, majd bólintott egyet.

- De ő fiú, és én…

- És? – Draco hangja már-már fenyegető volt. – Az érzéseiden nem tudsz uralkodni, akármennyire is szeretnél.

- De a többiek…

- Kit érdekelnek a többiek? Ide figyelj! Most nem úgy beszélek hozzád, mint Malfoy Crakhoz, hanem mint Draco Vincenthez, rendben?

Crak összevonta a szemöldökét. Egy szót sem értett. Draco felsóhajtott, majd próbált egyszerűbben fogalmazni.

- Most barátként adok egy tanácsot. Ha akarod, megfogadod, ha nem, hát nem. Ha tényleg szereted őt, akkor felmész, és beszélsz vele. Ha ő nem viszonozza, akkor annyi! De legalább elmondtad neki.

- De mi lesz…?

- Ha igazán jó barátod, akkor ez semmit nem fog megváltoztatni – felelte Draco Crak fel nem tett kérdésére.

Crak sokáig meredt maga elé, majd hirtelen bólintott egyet, és felállt.

- Rendben, megteszem – mondta, majd a lépcső felé indult. Az legalsó fokon megfordult, és visszanézett. – Köszönöm, Draco.

A szőke fiú elmosolyodott, majd bólintott.

- Szorítok! – szólt utána, mikor Crak már elindult a hálószobák felé.

Crakot még ennyi idő után is meglepte Draco viselkedése, mikor magukra maradtak. Mikor nem volt közönség, akinek produkálta volna magát, normálisan viselkedett vele és Monstróval. Barátként. De ez a mostani beszélgetés még jobban megdöbbentette.

Egyrészt azért, mert nem gondolta volna, hogy ennyire látszik rajta az, amit Monstro iránt érez, másrészt pedig a miatt, ahogy Draco reagált rá. Nem gúnyolódott, nem nevette ki, hanem segíteni próbált, és bátorítani. Ezt sosem felejti el neki.

Mikor benyitott a szobájukba, egy pillantással felmérte a helyzetet. Négy ágy üres volt, egyedül Monstro feküdt a sajátján. Ez persze nem volt meglepő, hiszen hétvége volt, és meglehetősen korán volt, még alig sötétedett. Ennek ellenére a szobában félhomály uralkodott. Óvatos léptekkel közelítette meg Monstro ágyát, és nézte, ahogy az fekszik. Hallgatta a légzését. Hirtelen megingott. Nem akarta elmondani neki. Jó ez úgy, ahogy van. Éppen meg akart fordulni, mikor Monstro megszólalt.

- Draco küldött?

Crak Monstro arcára kapta a tekintetét, és ijedten látta, hogy a szeme nyitva van. Sietősen megrázta a fejét.

- Nem.

- Hát? – Monstro felült az ágyán, így az arca egy vonalba került Crakéval. – Te akarsz velem beszélni?

Crak hosszan nézett a barátja szemébe, s végül bólintott.

- Igen.

- Miről?

Crak félrefordította a fejét.

- Öhm…Csak meg akartam kérdezni, hogy tudsz-e valamit a gyógykenőcsökről?

Monstro sokáig meredt Crakra, végül lehajtotta a fejét.

- Nem ezt akartad mondani, igaz?

- Igaz.

- Miről akartál beszélni?

Crak vett egy hatalmas levegőt, és belefogott.

- Nézd, Monstro! Emlékszel még arra az estére, amit végigbeszélgettünk?

- Lehet azt elfelejteni? – mosolyodott el Monstro, majd megköszörülte a torkát. – Persze, hogy emlékszem.

- Az után a nap után valami megváltozott bennem – mondta Crak, majd habozni kezdett.

- Igen?

- Már nem csak úgy tekintek rád, mint egy barátra. Hanem…

Monstro lélegzetvisszafojtva várta a folytatást, de az nem jött.

- Hanem?

- Azt hiszem…beléd szerettem. De ezt ne érezd tehernek, vagy ilyesmi – tette hozzá gyorsan. – Teljes mértékben megértem, ha te nemet mondasz, elvégre…

- Crak! – vágott közbe Monstro. – Én nagyon szeretlek téged…- Crak csillogó szemekkel pillantott fel rá. – De csak mint egy barátot.

Crak arca elkomorult.

- Persze…sejtettem, csak, gondoltam, megpróbálom… - Megfordult, és az ajtó felé indult, ám Monstro hangja megállította.

- Crak!

A fiú megfordult. Monstro éppen akkor szállt le az ágyról, és közelebb lépett. Előre hajolt, majd gyengéden megcsókolta őt. Crak úgy érezte, mintha petárdák robbannának az agyában. Képtelen volt elhinni, hogy itt áll Monstróval, és ez a valóság. A legtitkosabb vágya kelt életre.

A csóknak olyan gyorsan szakadt vége, ahogy elkezdődött. Ajkaik szétváltak, Monstro vastag ujjai végigsimították Crak arcát. Crak döbbenten meredt maga elé. Monstro volt, aki megszólalt.

- Ezt azért kaptad, amiért képes voltál elém állni, és bevallani ezt. Sajnálom, hogy én nem viszonzom az érzelmeidet, de azért, remélem, barátok maradunk.

Crak belenézett Monstro szemébe, és biccentett egyet.

- A legjobbak – suttogta, majd sarkon fordult, és távozott a szobából.

Lerobogott a lépcsőn, elsietett a fotelben terpeszkedő Draco mellett, aki kíváncsi szemekkel meredt rá, és kilépett a klubhelyiségből. Maga sem tudta, merre megy, csak abban volt biztos, hogy most nem bír ott maradni, és úgy tenni, mintha semmi se történt volna. Gyors léptekkel haladt a kihalt folyosókon, a kereszteződésekben véletlenszerűen választott irányt.

Ki tudja, meddig ment volna, ha Draco utol nem éri. Végül azonban sikerült neki, és Crak elé ugrott.

- Vince! Nyugi! – Körülnézett, majd kiszúrta az egyik közeli ajtót. Benyitott, és mikor látta, hogy egy üres terembe nyílik, berángatta Crakot. Megállt vele szemben, és sokáig meredt rá. – Oké, nem kell mondanod semmit. Azt hiszem, egyértelmű, hogy mi volt a válasz.

- Nemet mondott. De igazad volt, azt mondta, reméli, hogy azért barátok maradunk.

- Én megmondtam – bólintott Draco. – És egészen pontosan mi történt?

Crak habozott, majd mindent elmondott a fiúnak. Draco végighallgatta őt, de mikor Crak odáig ért, hogy kilépett a szobából, értetlenül felcsattant.

- Micsoda? Ennyi? Mármint, úgy értem, hogy ezt te csak ilyen nyugodtan veszed tudomásul?

- Miért, mit csináljak? Dühöngjek? Vagy bömböljek, mint egy csecsemő? – kérdezte Crak értetlenül, de a hangja alig észrevehetően megremegett.

- Nem! Azaz, nem tudom! Valamit! Bármit!

Crak megrázta a fejét, majd vett egy mély lélegzetet, és félrenézett. Draco sokáig meredt rá, s végül a vállára tette a kezét.

- Figyelj, Vince! Most nincs itt senki, csak én. Tudom, hogy máskor nem viselkedem túl kedvesen veletek, de ti ketten vagytok a legjobb barátaim. Sőt, az igazat megvallva, az egyetlen barátaim. Remélem, ezt tudod.

- Persze.

- Ha valamikor beszélni akarsz róla, vagy bármi másról, én ott leszek. Rendben?

Crak bólintott, mire Draco felsóhajtott, majd az ajtóhoz lépett.

- Draco!

A szőke fiú megfordult, és belenézett Crak szemébe. Az közelebb lépett, majd megölelte őt. Draco egy kissé meglepődött, de viszonozta az ölelést.

- Köszönöm – mondta Crak, miután elengedték egymást.

- Nincs mit – felelte Draco mosolyogva, majd visszaindult a klubhelyiségbe.

Monstro némán figyelte, ahogy Crak kimegy a szobából, és becsukódik mögötte az ajtó. Még sokáig meredt a kijárat felé mozdulatlanul. Érezte, hogy az arcán egy könnycsepp gördül le, de nem érdekelte. Egyfolytában csak az a csók járt a fejében. Már hónapok óta szerette volna megtenni, egészen pontosan ő is az óta az éjszaka óta.

Szívből szerette Crakot, de egyszerűen képtelen volt bevallani. Félt attól, hogy mit fog szólni az apja, a barátai (nem mintha olyan sok lett volna belőle), az iskola. Félt, és emiatt hazudott Craknak. Fejében egyre csak ott visszhangoztak a saját szavai: „Ezt azért kaptad, amiért képes voltál elém állni, és bevallani ezt.” Pedig nem csak azért kapta. Persze az is benne volt, hiszen Craknak volt elég bátorsága ahhoz, amihez neki sosem lesz. Színt vallott. Kitárta a szívét. Ezért még jobban tisztelte és szerette őt. De volt egy másik ok is. Az a csók azért is csattant el, mert ő, Monstro is akarta. Tudta, hogy a kapcsolatuk soha nem fog megvalósulni, de legalább az életben egyszer érezhette az ajka ízét, a bőrének a tapintását, az illatát.

Lefeküdt az ágyára, és tenyerével letörölte a könnyeket az arcáról. „Remélem, barátok maradunk.” Persze, barát. Barát, vagy valami több. De ezt senkinek nem kell megtudnia. Még Craknak sem. Így lesz a legjobb. Így mindenkinek jó lesz.

Tudta, hogy hazugságokkal nyugtatja magát, de nem érdekelte. Elvégre beváltak. Könnyein keresztül a lobogó fáklya lángját figyelte. Egyszer az is kialszik, ez az érzés is ki fog, mely a szívét mardossa. Ki kell, hogy aludjon, különben belehal. Már nem sokáig bírja ezt a fájdalmat. Az örökös hazudozást. De persze, így lesz a legjobb.

Azzal álomba merült.

<< Vissza