A tégla

Fred a mocskos cellában ült. A halálfaló nemrég cipelte el George-ot. A fülében még mindig ott visszhangzott a testvére hangja: „Szeretlek. Köszönöm.” És, mint mindig, most is egyből megértette, mit köszön a bátyja. Pedig ő csak feléért volt felelős. Együtt osztoztak mindenben. A kalandokban, a nevetésben, a gondolatokban és a gondokban. Azaz, abban talán nem.

Nem szabadott volna hagynom, hogy ezt tegye, gondolta, de rögtön utána egy másik gondolat furakodott az agyába. De legalább az információk biztonságban vannak.

Tudta, hogy ez önző ötlet volt a bátyja miatt, de annak is tudatában volt, hogy fordított esetben ő is ezt tette volna. A Rendnek nagyon fontosak ezek az információk.

De kit érdekel, mikor itt rohadok ebben az istenverte cellában, fakadt ki magában Fred. Így értelmét veszti az egész. Miért is hagytam, hogy ő menjen? Az én hibám. Miattam hal meg, ha egyáltalán él még.

Erre a gondolatra ismét könny szökött a szemébe. Némán ült, hátát a csupasz kőfalnak vetve. Percek teltek el, míg egyszer csak valami puffanást hallott a cellaajtó túloldaláról.

Ingerült hangok tompa zaja jutott el a füléhez, majd egyszer csak berobbant az ajtó. Fred összevont szemöldökkel meredt a falon tátongó résre, és a valaha volt ajtó túloldalán fekvő eszméletlen őrre.

Hirtelen egy lila hajú boszorkány dugta be a fejét a cellába.

- Na, ugye, hogy megmondtam! – vigyorodott el, majd az arca elkomorult. – Csak egyedül, Fred? George hol van?

Fred villámgyorsan felpattant, és az ajtó romjaihoz futott.

- Tonks! Hál’ Istennek! George-ot elvitték, de nem túl régen. Még van esély. Gyertek utánam!

Azzal elviharzott a döbbenten álldogáló rendtagok mellett, s közben alaposan szemügyre vette az arcukat. Egyedül Tonksot és Mundungust ismerte közülük, pedig voltak vagy tucatnyian.

Szinte magától tolult az agyába a helyes útirány, amely a kandallóhoz vezetett. Egyetlen egyszer kellett megállnia, de éppen csak körülnézett, aztán indult is tovább. Időközben valahol előtte újabb lábdobogás csatlakozott a már eddig sem túl halk menethez. Valaki előttük járt.

Mikor az utolsó kanyarhoz ért, gondolkodás nélkül fordult be a sarkon, de szinte ugyanabban a másodpercben a földre vetette magát.

A kábító átok vörös sugara centiméterekkel a feje mellett csapódott a falba. A többi rendtag le volt maradva, hiszen nekik biztosítaniuk is kellett a helyszínt. Egyedül volt.

Kilesett a sarkon, és egy halálfalót látott, amint éppen valamiféle port kevert a hopp-porba. Ezután beállt a kandallóba, és a markába vett a porkeverékből. Felnézett, pillantása találkozott Fredével, mire elvigyorodott, majd hangosan így szólt:

- A Nagyúrhoz!

Amint a földre dobta a port, Fred előugrott a fal mögül, ám a keverék egy kissé máshogy működött, mint a tiszta hopp-por. Amint szétszóródott a kandalló padlóján, zölden felvillant, és a halálfaló eltűnt, ám az egy pillanatra felcsapó apró lángok helyett hatalmas robbanás rázta meg a folyosót.

A kandalló beroskadt, majd a falakon is végigfutott egy-egy repedés, végül pedig hatalmas kövek kezdtek el potyogni a mennyezetről. Az egyik ilyen szikla egyenesen Fredre zuhant, aki ettől elvesztette az eszméletét.

A fekete köd lassan kezdett felszakadozni, és suttogó hangok ütötték meg a fülét.

- El kell mondanunk neki! – hallatszott egy férfi ingerült hangja.

- Igen, el is fogjuk, de nem most! Még túl gyenge hozzá!

Fred kinyitotta a szemét, és a beszélőkre nézett.

- Minél előbb, annál jobb! – akadékoskodott Piton.

- Na persze – rázta a fejét Lupin. – Te így gondolod, Perselus, de szerintem nem kéne rögtön ezzel ébresztenünk.

- Mivel nem kéne ébresztenetek? – kérdezte Fred erőtlenül.

Mindketten a fiú felé kapták a fejüket, majd egymásra pillantottak.

- Tudod, nem lesz könnyű – kezdte Piton, s szemében sajnálat csillant. Fred ezen egyáltalán nem lepődött meg, hiszen lassan másfél éve, hogy a bájitaltan tanár teljesen megváltozott. Senki nem tudta az okát. Az egyik órán még a régi volt, utána meg normálisan kezdett viselkedni.

Fred tekintete ide-oda cikázott a két férfi között. A lelke mélyén tudta, hogy mit akarnak neki mondani.

- George – nyögte. Szemét könnyek marták, miközben feltette a kérdést. – Meghalt?

Piton mélyen a szemébe nézett, majd bólintott.

- Igen. Tegnap találtuk meg a holttestét London külvárosában – mondta csendesen.

Fredből kitört a zokogás, mire a két férfi kényelmetlenül feszengeni kezdett. Lupin volt az, aki leült a kanapéra, amin eddig a fiú feküdt, és esetlenül megveregette Fred hátát.

Ezalatt Piton felállt, és egy kis asztalkához lépett, amin különböző bájital hozzávalók sorakoztak. Egy kis ideig elszöszmötölt ott, majd megfordult, és kezében egy apró üvegcsével Fredhez lépett.

- Idd ezt meg! – nyújtotta oda a bájitalt a fiúnak. – Jobb lesz.

Fred gondolkodás nélkül felhajtotta a fiola tartalmát, és valóban jobban lett tőle. Mintha valaki fogta volna, és mindenestől kisöpörte volna belőle a bánatot, mint más emberek a port szokták a padlóról. Teljesen megkönnyebbült, ám ahogy a por is visszaszáll, érezte, hogy a bájital is csak egy kis időre enyhíti fájdalmát.

Lupin hálás szemekkel nézett Pitonra, aki feleletképpen aprót biccentett. Teljes volt köztük az összhang. Már lassan egy éve, hogy közelebb kerültek egymáshoz. Sirius elvesztése után Lupin alig tért magához. A külvilág felé próbált erősnek látszani, ám a magányos estéken, mikor senki nem látta, erőt vett rajta a bánat, és sokat üldögélt a csillagokra meredve. Tekintete minduntalan a Nagykutya csillagképet kereste, azon is belül a Siriust. Ilyenkor úgy érezte, a legjobb barátja ismét vele van, visszagondolt a békés, boldog diákéveikre, aztán tudatosult benne, hogy minden barátja meghalt. Habár Féregfark még életben volt, az ő számára megszűnt létezni. Minden barátját elvesztette.

Egy ilyen gyenge percében talált rá Piton. Ám nem azt tette, amit régen tett volna. Nem ment el egy szó nélkül, vagy nem gúnyolódott. Nem. Leült mellé a földre, és ő is a csillagokat nézte. Sokáig ültek így egymás mellett, egyikük sem törte meg a csendet. Aznap este egyetlen szó hangzott el köztük. Mikor a felkelő Nap halvány fénye elhomályosította a csillagokat, Lupin feltápászkodott, mélyen Piton szemébe nézett, és azt mondta:

- Köszönöm!

Piton bólintott egyet, majd nézte, ahogy Lupin elmegy. Ettől az éjszakától fogva barátok lettek. Először mindenkinek furcsa volt, hogy Piton Remusnak szólítja Lupint, Lupin pedig Perselusnak Pitont, de ahogy az idő telt, mindenki megszokta. Pár hónappal később már szinte kitalálták egymás gondolatait, nemegyszer mentették meg egymás életét, és ha páros akciókra kerestek önként jelentkezőket, ők voltak az elsők, akik felnyújtották a kezüket.

Bár sosem lettek annyira jó barátok, mint Lupin és Sirius, Piton a lelke mélyén nem is bánta. Nem akarta kitúrni Siriust. És még maga a gondolat is teljesen új volt neki, hogy van egy barátja. Egy igazi barátja, akivel megoszthatja minden baját és örömét, és aki annyira megbízik benne, hogy ugyanezt megtegye.

Fred enyhén megborzongott a bájital hatására.

- Most már tényleg jobb – mondta, majd összevonta a szemöldökkel Pitonra pillantott. – Mit mondtál? Tegnap találtátok meg? Az hogy lehet? Mennyit aludtam?

- Már lassan egy hete szabadítottak ki Tonksék – felelte Lupin. – Azóta alszol. Jól kupán vágott az a kődarab, utána meg valószínűleg a kimerültség is erőt vett rajtad.

- Mi most a dátum? És hol vagyunk?

- Június 6 – felelte Piton. – Már a tanításnak is vége van. Előre hoztuk a vizsgákat. Azért is lehetek most itt, a Grimmauld téren.

Fred homályos tekintettel meredt maga elé. Te jó ég, gondolta. Lassan fél hónapja találkozott Féregfarkkal, hogy megtudja tőle az információkat. Az információk!

- Beszélnem kell Dumbledore-ral! – ült fel hirtelen. – Nagyon fontos, hogy beszéljek vele.

Lupin gyengéden visszanyomta a párnára.

- Arra még várnod kell. Senki nem tudja, hol van. Valamiféle titkos küldetésre ment. De hagyott neked egy üzenetet. Azt üzeni, hogy a mondanivalód várhat, írd le egy levélben, majd küldd el az irodájába zsupszpostával. Ott előbb megtalálja.

- Rendben – bólintott Fred. – Igaz is, mi történt a Renddel, mióta alszom?

- Este megtudod! Nagygyűlés lesz, majdnem minden tag a meghívottak között van. A szalonban tartjuk, a konyhában nem férnénk el!

- Igaz is – derült fel Lupin arca. – Akkor a barátnőd is ott lesz!

Fred szeme elkerekedett, és a nyomasztó napok ellenére elvigyorodott.

- Barátnőd? Nocsak! És ki az?

- Én sem tudom – tárta szét a karját Lupin. – Csak annyit sikerült kicsikarnom ebből a bőregérből, hogy Debrának hívják!

- És ezt a kicsikarást szó szerint értsd – jelentette ki Piton, majd Lupinra vigyorgott. – Ez a farkas ivadék sorban lőtte rám a vidító varázsokat, míg a végén muszáj volt kinyögnöm valamit, mert különben belehaltam volna a röhögésbe.

Fred tovább vigyorgott, és magában elcsodálkozott, hogy mennyit változott Piton ez alatt a másfél év alatt. Azelőtt nemhogy vigyorogni, de még csak mosolyogni sem látta őt. Vagy ha mégis, abban a mosolyban több volt a gúny és megvetés, mint a valódi vidámság. Most azonban, ahogy elnézte a két férfit, amint csillogó szemekkel nevettek, el kellett ismernie, Piton régi saját maga ellentettje volt.

- Állítólag, a legendák úgy szólnak, mindössze két ember látta eddig – magyarázta Lupin sejtelmesen. – Tonks és Charlie azonban nem mondanak semmit. Biztos megfenyegetted őket! Ugye?

- Még szép, hogy megfenyegettem őket – vigyorodott el Piton.

- Na mindegy! Ma este lehull a fátyol a titokzatos Debráról! Ma kiderül, hogy egy szeme van, vagy csak szarvai nőttek, azért nem mutattad be eddig! – mosolygott tovább Lupin, s szavait hallva Piton elfintorodott. - Akkor most magadra is hagyunk, írd meg azt a levelet, aztán gyere le a szalonba. Nekünk készülődnünk kell – váltott hirtelen témát Lupin.

- Rendben – bólintott Fred, majd nézte, ahogy a két férfi kilép a szobából. Ekkor felült, és kotorászni kezdett a kanapé melletti éjjeliszekrény fiókjában. Megtalálta azt, amit keresett. Kiterítette maga elé az asztalra a pergament, majd a tollat belemártotta a tintába.

Mindent leírt Dumbledorenak, amit megtudott Féregfarktól, felsorolta neki a titkos helyeket, és azt a tizennégy személyt, akik beépültek a Rendbe. Egyiket sem ismerte, valószínűleg az utóbbi pár hónapban csatlakoztak mind, mikor annyira megszaporodtak a jelentkezések. Hiába, Voldemort rémtettei arra sarkallták a varázslóvilágot, hogy tegyenek valamit. És az a néhány varázsló és boszorkány, aki ezt komolyan is gondolta, mind kapva kapott az alkalmon, és csatlakoztak a Főnix rendjéhez.

Mikor befejezte a levelet, hátradőlt, és átolvasta azt. Igen, mindent leírt. Összehajtotta a pergament, feltörésgátló varázst bocsátott rá, majd az asztal közepére tette. Elővette a pálcáját, és a lapra szögezte.

- Transportus envoisio – mormolta, mire a pergamen felragyogott, majd köddé vált.

De én még mindig tudom az adatokat, gondolta Fred. Valahogy el kell tüntetni őket az agyamból, még mielőtt rossz kezekbe kerülnének az információk. De hogyan?

Végül arra jutott, hogy felejtésbűbájt kell bocsátania magára. Éppen azon gondolkozott, hogy ezt hogyan oldhatná meg, mikor hirtelen nyílt az ajtó, és egy ismerős alak lépett be rajta.

Neville körbenézett a szobában, és magában azt motyogta:

- A fenébe, ez sem a szalon!

Miközben a pillantása végigfutott a szobán, előrébb lépett, és majdnem hasra esett a küszöbben. Mikor végül visszanyerte az egyensúlyát felnézett, és egyenesen belebámult Fred arcába.

- Áááááá! – ordította, majd hátrálni kezdett, de elbotlott a szőnyegben, és a padlóra csüccsent.

- Hé, Neville, csak én vagyok az, Fred! – mondta Fred, mire Neville ismét az arcába nézett, majd sóhajtott egy hatalmasat.

- Hú, bocsi, csak hirtelen nem ismertelek meg!

- Azt észrevettem – mosolyodott el Fred.

Neville visszamosolygott, de aztán az arca elkomorult.

- Sajnálom, ami George-dzsal történt.

Fred arcáról is lehervadt a mosoly, és a földet bámulta.

- Kösz.

- Hát, akkor – kezdte Neville. – Én nem is zavarok.

- Várj csak – szólt utána Fred. – Tanultátok az emléktörlő bűbájt?

Neville rosszat sejtett, de azért bólintott.

- Persze.

- Kitörölnéd pár emlékemet?

- Hát, nem hiszem, hogy én lennék a legmegfelelőbb erre – ellenkezett Neville egyre növekvő félelemmel.

- Dehogynem, biztos remekül fogod csinálni.

- Rendben, ha akarod – vonta meg a vállát a fiú. – Milyen emléket töröljek?

- Annyi elég, ha azt mondom, hogy egy kb. két héttel ezelőtti találkozó emlékét kéne törölni? Meg egy bizonyos listát?

- Igen, azt hiszem, az elég lesz.

Neville előhúzta a pálcáját, és Fredre szegezte.

- Exmemoriam – mondta, mire az ezüstös fénysugár Fred testének csapódott. – Na, emlékszel még a listára?

Fred összevonta a szemöldökét.

- Miféle listára?

- És a találkozóra? – mosolyodott el Neville.

- Kivel?

- Semmi – legyintett Neville. – Nem érdekes. Majd gyere a szalonba, gyűlés lesz.

- Igen – bólintott Fred. – Igen, tudom. Piton mondta.

- Á, igaz is! – nézett vissza az ajtóból Neville. – Nem tudnád megmondani, hogy merre van a szalon?

- De, sőt, tudod mit? Én is veled megyek! Megígértem Lupinnak, hogy lemegyek, miután megírtam…érdekes. Nem emlékszem.

- Miután megírtad a listát?

- Miféle listáról beszélsz már megint? – vonta fel a szemöldökét Fred.

- Semmi, felejtsd el! Akkor menjünk.

Fred Neville nyomában kilépett a szobából, és becsukta maga után az ajtót.

Hideg fuvallat söpört végig az utcán. Tonks fázósan húzta össze magán a kabátját. Még három saroknyira volt a Grimmauld tértől, de nem akart hoppanálni. Olyan szép este volt, jól esett neki a levegőn sétálni. Szerette az ilyen kora nyári délutánokat. Mielőtt lemegy a Nap, minden kontúr kiélesedik, és minden olyan valószínűtlenül valódinak tűnt. Furcsán hangzik, de Tonksnak mégis ezek a gondolatok cikáztak az agyában. Ilyenkor olyan élettel teli minden. Szeme csak úgy itta magába a számtalan gyönyörű képet, amely elé tárult.

A mellette néha-néha elhúzó kocsik zaja jelentéktelen zümmögéssé torzult, miközben a többi érzékszerve falta magába a számtalan szebbnél szebb látványt és illatot.

Befordult egy kis sikátorba, hogy levágja az utat, és egy csapat emberre lett figyelmes, akik mélyen a keskeny utca közepén gyűltek össze. Bizonytalanul megtorpant, de utána úgy döntött, semmi értelme óvatoskodni. Nem valószínű, hogy a halálfalók ilyen közel jutnának a főhadiszálláshoz, hiszen azt sem tudják, hol van.

Megszaporázta lépteit, és egyre közelebb ért az árnyékba burkolózó kis csoporthoz. Lépteinek zajára az egyikük hátrafordult, és Tonks azonnal felismerte.

- Helló! – köszönt rá, de az alak zavartan elfordította a tekintetét, és odasúgott valamit a többinek.

A fekete talárosok közül kivált az egyik magas férfi, majd előrántotta a pálcáját, és félhangosan elmormolt egy varázsigét. Tonksnak megmozdulni sem volt ideje, a halálos átok telibe találta, és teste élettelenül rogyott a földre.

A magas halálfaló visszatért a többiekhez, váltottak még pár szót, majd egy híján mindannyian dehoppanáltak. Az az alak maradt ott, akit Tonks felismerni vélt. A fiatal boszorkány holttestére ügyet sem vetve sarkon fordult, és kilépett a sikátorból az utcára. Gyorsan szedte a lábait, tudatosan egy bizonyos irányba indult. Befordult az egyik sarkon, majd egy másikon, és végül a Grimmauld tér 12-es szám előtt állt meg. Felbaktatott a kopott kőlépcsőn, majd becsöngetett a házba.

Eltelt egy kis idő, mire nyílt az ajtó, de a késedelmet kárpótlandó egy egész csapat fogadta az érkezőt.

Az ajtót Piton nyitotta ki, mögötte ott tolongott Lupin, Fred, sőt még Neville is. Piton elmosolyodott, majd megcsókolta a vendéget. Ezután hátrafordult, majd így szólt:

- Fiúk, hadd mutassam be Debra Seymourt!

Mind a hárman tátott szájjal bámultak az ajtón belépő gyönyörű nőre. Fred és Lupin nem gondolták volna, hogy ilyen szép Piton titokzatos barátnője, Neville pedig egész egyszerűen meg volt döbbenve a tényen, hogy épp az imént látta a volt bájitaltan tanárát csókolózni.

- Ááöö…hmm – nyögte Fred, mire a nő elmosolyodott.

- Én is örülök a találkozásnak – mondta.

Piton gyorsan megejtette a bemutatkozást. Lupin és Fred addigra úgy, ahogy összeszedték magukat, de mikor Neville-re került a sor, a fiú tátott szájjal fogott kezet Debrával.

Mikor Lupin a nő háta mögé került elismerően Pitonra kacsintott, és a mutató és hüvelykujjával O-t formázva a férfi felé mutatta a kezét. Piton visszamosolygott rá, majd Debrához fordult.

- Azt hiszem, itt az ideje, hogy felmenjünk a szalonba. A gyűlés nemsokára elkezdődik.

Nem sokkal később a ház valóban megtelt a Rend tagjaival. Volt, aki hoppanált, és volt, aki az ajtón át jött, mint Debra. Mikor úgy tűnt, mindenki jelen van, Lupin szólásra emelkedett, és megkezdődött az ülés.

A rendtagok egyenként felálltak, és beszámoltak az utóbbi idő történéseiről, a különböző akciók sikereiről, esetleg sikertelenségeiről. Fred előtt sorban jelentek meg az ismerős arcok, hogy aztán unalmasabbnál unalmasabb jelentéseket tegyenek. De neki oda kellett figyelni, hiszen ő is a legfőbb tagok közé tartozott, mondhatni a keménymag része volt.

Gondolatai azonban egyre csak elkalandoztak. Debrát figyelte, és gondolkozott. Valahonnan ismerős volt neki a nő. Nem tartotta valószínűnek, hogy személyesen találkozott volna vele, hiszen egy ilyen gyönyörű nőre biztos emlékezett volna. A vállaira omló barnásvörös hajára, hosszú lábaira, azokra a cseresznyepiros ajkakra.

De ha nem találkoztak, akkor honnan lehet ismerős? Valószínűleg hallotta már a nevét, de honnan? Piton titkolta a nőt, még Lupinnak sem mesélt róla, pedig neki mindent el szokott mondani. Charlie és Tonks is csak véletlen találkoztak vele. Igaz is! Hol van Tonks?

Fred végigfuttatta a tekintetét a tagokon, de sehol nem virított lila, rózsaszín, esetleg ciklámen hajkorona. Vajon hol lehet? Biztos valami kiküldetésen, nyugtatta magát.

De Debra nem hagyta nyugodni. Vajon honnan ismeri? Már vége volt a gyűlésnek, és lefekvéshez készülődött, de még mindig a nő körül forogtak a gondolatai.

Úgy merült álomba, hogy nem jött rá a válaszra.

Álmában ismét abban a mocskos cellában találta magát, amelyben napokig raboskodtak George-dzsal. Minden homályosnak tűnt, de azonnal felismerte a helyet.

- A Rend bízott meg, hogy találkozzak egy beépített emberrel – hallotta saját magát. – A Rend számára fontos információkat tudtam meg.

- Mint például? – kérdezte a bátyja. Fred legszívesebben a nyakába ugrott volna, hogy újra láthatja, az álombeli önmaga azonban nem működött együtt vele. Ehelyett így felelt:

- Voldemort különböző támaszpontjainak a pontos helyét, és olyan személyek nevét, akik a Sötét Nagyúr parancsára léptek be a Rendbe.

- Micsoda? Téglák a Rendben?

- Igen. Én tizennégyről tudok, de ennél többen is lehetnek.

Tizennégy ember. Tizennégy tégla. Egy egész sor halálfaló. Egy egész lista.

- Te jó ég! – fakadt ki George. – Hát ezért ilyen fontos Voldemortnak, hogy kiszedje belőled azt, amit tudsz. Meg akarja tudni, ki köpött. Márpedig aki ilyen sok mindenről tud, az nem lehet akárki.

- Ki sem találnád, ki az.

Hogy ki az. De ki az?

A cella falai elmosódtak, és átadták helyüket egy szűk sikátornak. A Nap lemenőben volt, sötét árnyakat vetett a szemben álló férfira, akit Fred nem ismert fel. Vajon ki lehet az?

- Az én nevem lényegtelen – mondta az alak, majd átnyújtott egy összehajtogatott lapot. – Itt van.

Az álom-Fred átvette a pergament, amire minden valószínűség szerint írva volt valami. És valószínűleg egész sok minden lehetett ráírva, hiszen nem egy cetli volt, hanem egy összehajtogatott lap. Egy egész lista lehet rajta. De miről? Vajon…

- Mi ez? – kérdezte Fred.

- Egy lista – erősítette meg Fred sejtését a férfi. – Azokat a bázisokat tartalmazza, amelyek a leginkább fontosak, valamint tizennégy nevet. Tizennégy varázsló és boszorkány, akik sikeresen épültek be a Főnix rendjébe.

Hát itt a lista. Lista a téglákról, és a bázisokról. Fred óvatosan hajtotta szét a lapot. Azon ott volt pár cím, és tizenhárom név parányi betűkkel, a pergamen nagy részét azonban egyetlen név foglalta el. A hatalmas betűk mintha ordítottak volna. Két szó volt csupán, egyetlen név, ám ebben a névben összpontosult minden, ami most Frednek számított. A név. Itt a név.

DEBRA SEYMOUR.

Olyan hirtelen ült fel az ágyában, mintha kígyó marta volna. Hát innen volt olyan ismerős a neve!

Fred kicsusszant a takaró alól, és indulni készült, hogy szóljon Pitonnak, vagy Lupinnak, vagy valakinek, ám hirtelen megdermedt. Ez csak egy álom volt, korholta magát. Mi van, ha csak az agyam kapcsolta össze a képeket a fejemben? Mi van, ha ártatlanul vádolom meg azt a nőt? Meg kell tudnom az igazságot. De hogyan?

Szótlanul meredt maga elé, és a megoldáson gondolkozott. Hogyan tudhatna biztosra menni, mikor az álmán kívül semmire nem emlékezett. De miért? Valaki biztosan kitörölte az emlékeit! Valaki…Neville! Neville említette neki a listát, tehát ő tud valamit a dologról. De biztos nem mondott el neki semmi lényegeset. Ekkor eszébe jutott egy részlet a párbeszédükből.

- Megígértem Lupinnak, hogy lemegyek, miután megírtam…érdekes. Nem emlékszem.

- Miután megírtad a listát?

Megírni a listát? Kinek? Hát persze! Valószínűleg elküldte levélben Dumbledorenak azt, amit megtudott, utána pedig töröltette az emlékeit Neville-lel. Még szerencse, hogy a fiú nem végzett jó munkát.

Döntött. Kimászott az ágyból, majd magára kapkodta a ruháit. Most rögtön el kell mennie a Roxfortba. Meg kell bizonyosodnia róla, hogy az a nő rajta van-e a listán.

Hangos pukkanás kíséretében jelent meg a Viccboltban, Roxmortsban. Mikor körülnézett, siralmas látvány tárult a szeme elé. A boltból jószerével semmi nem maradt. A polcok szénné égtek, és leszakadtak, és a pult állapota sem volt rózsásabb. Még szerencse, hogy tűzvédelmi bűbáj volt a bolton, különben az egész falu leéghetett volna.

A pincébe vezető ajtóréshez lépett. Magát az ajtót sehol nem látta, valószínűleg az is elégett a tűzben. Lement a pincébe, ahol a különböző védelmi varázsok hatására minden épen maradt. Fred meglátta a dobozt, amin ő ült azon az estén, mikor minden a feje tetejére állt, majd az apró zsámolyt is megpillantotta, amin George foglalt helyet.

Mindennek vége, gondolta magában. Egyedül nem tudom továbbvinni az üzletet. Ketten találtuk ki, ketten valósítottuk meg, ketten tettük sikeressé. De már csak egyedül vagyok.

Ettől a gondolattól ismét könnyek gyűltek a szemébe, de gyorsan letörölte őket, és vett egy mély lélegzetet. Most nem gyengülhet el, most fontos dolga van.

Neked még dolgod van, hallotta a testvére hangját. Azokat a szavakat, amik örök érvényűek. George sem akarná, hogy feladjam, gondolta.

Sarkon fordult, felment a boltba, majd kilépett az utcára.

Az éjszaka sötét leple némán terült az aprócska falura. Semmi zaj nem hallatszott, egyedül a feje felett néha-néha elhúzó baglyok huhogása törte meg a csendet. Hallgatagon sétált végig a település főutcáján, s nemsoká elérte az iskola szárnyas vadkanokkal díszített hatalmas vaskapuját.

Nagyot sóhajtott, majd megtette azt, amit már lassan két éve nem. Belépett az iskola területére. A harmatos fű teljesen átáztatta a nadrágját, mire elérte az előcsarnokba vezető óriási ajtót. Az ajtó szárnyai az érkezésére kitárultak, és szabad utat engedtek a fiúnak.

Frednek nem kellett megerőltetnie az agyát, hogy megtalálja az igazgató irodáját őrző kőszörnyet. Annyiszor tette már meg ezt az utat a diákévei alatt, hogy teljesen beleégett az agyába. Akkor persze mindig vele volt George is.

Hagyd ezt abba, korholta magát. Most nem szabad erre gondolnom.

- Mentabogyó – mondta a jelszót, amit minden rendtag tudott, aki a „keménymagba” tartozott.

A szörny megrázkódott, majd félreugrott az útból. Fred fellépett a legfelső lépcsőfokra, és hagyta, hogy a forgó csigalépcső vigye egyre fentebb és fentebb. Mikor végre megállapodott, Fred az ajtóhoz lépett és bekopogott. Mivel nem kapott választ, a vállát nekivetette az ajtónak, mire az kinyílt.

Fred sietve lépett be a kerek szobába. Habár már nem járt az iskolába, még mindig egy kissé kényelmetlenül érezte magát az igazgató szobájában. Az asztalhoz sétált, és azon ott volt az, amit keresett. Felkapta az összehajtogatott pergament, és ki akarta nyitni, ám az nem engedett. Hát persze, villant át az agyán. Biztos feltörésgátló varázs van rajta. A pálcáját végigfuttatta a pergamen szegélye mentén, mire a lapok szétváltak.

Villámgyorsan átfutotta a listát.

- …Peterson, Samuels, Seymour – olvasta hangosan. – Debra Seymour. Hát mégsem tévedtem.

Újra összehajtotta a pergament, és visszahelyezte rá a feltörésgátló varázst. Nem hitte, hogy Dumbledore irodájában valaki ki akarná nyitni az igazgatón kívül, de biztos, ami biztos.

Gondolataiba merülve haladt el a kőszörny mellett, ami visszaugrott a helyére, ezzel elzárva az utat az illetéktelenek elől. Azonnal szólnia kell valakinek. Pitonnak, vagy inkább Lupinnak. Igen, Lupin jobb lenne, hiszen ki tudja, hogy fogadja Piton a hírt. Ha a barátjától hallja, talán neki hisz.

Sebes léptekkel haladt a kihalt folyosókon. Az ablakokon betűző holdfény rémisztő árnyakat vetett a hideg falakra. A kastély teljesen kihalt volt. Vagy mégsem?

Fred háta mögött egy árny suhant át a falon. Valaki, vagy valami követte a fiút. Neki azonban fogalma sem volt erről. Sietősen robogott végig az iskolán, és őszinte megkönnyebbülést érzett, mikor végre elérte a kaput. Az ismét kitárult a közeledésére, és Fred ijedten hőkölt hátra.

Egy hatalmas árnyék zárta el a szabadva vezető egyetlen kijáratot.

<< Vissza  ||  Tovább >>