Testvéri szeretet

Mikor kinyitom a szemem, a szalmával borított padlót pillantom meg legelőször, de azt is homályosan. Ahogy lassan minden tisztulni kezd, hirtelen beugrik, hogy hol vagyok, és miért vagyok itt.

Villámgyorsan felülök, a fejembe azon nyomban lüktető fájdalom költözik. Mikor körbenézek, meglátom Fredet is, amint a szalmán fekszik, a cella másik végében.

Odamászok hozzá, és egyre csak azt hajtogatom magamban: Kérlek, add, hogy csak aludjon, vagy csak eszméletlen legyen. Még el sem érem, mikor megnyugodva látom, hogy lélegzik. A mellkasa egyenletesen hullámzik. Ez jó jel.

Hátamat a cella hűvös kőfalának vetem, és gondolkozni próbálok. Az utóbbi pár nap rettenetes volt. A részletek szép lassan jutnak az eszembe. Az egész négy napja kezdődött.

A Weasley Varázsvicc Vállalat roxmortsi kirendeltségében voltunk. Éppen a szokásos évi leltárt végeztük, de persze Rendtagokként a környező halálfaló mozgolódást is figyelemmel kísértük.

Fred aznap délután érkezett vissza egy alapanyag-beszerző útról. Vett néhány cuccot a készülő új találmányainkhoz.

Este éppen a raktáron lévő holmikat számoltuk össze, mikor a boltból valami zaj hallatszott.

- Mi a fene volt ez? – kérdezte Fred.

- Fogalmam sincs. Talán csak egy kóbor macska tévedt be – feleltem reménykedve.

- Na persze. A zárt ajtón keresztül.

Fred felállt a dobozról, amin eddig ült, és az üzletbe vezető lépcsőhöz lépett. Én követtem, és szinte ugyanabban a pillanatban nyúltunk a pálcáink után.

Fred csendesen kihajtotta az ajtót, és kilépett a boltba. Ebben a percben fojtott suttogást hallottam, mire Fred teste rongybabaként repült ki az ajtónyílásból. Felszaladtam a lépcsőn, de az ajtó becsapódott előttem.

Próbáltam kinyitni azt különböző zárnyitó varázsigékkel, de mikor az üzlethelyiségből hatalmas ricsaj hallatszott, mint mikor valakit éppen belehajítanak egy üveges vitrinbe, komolyabb eszközökhöz folyamodtam.

- Reducto! – üvöltöttem, és a taroló átok megtette a hatását. Az ajtó tokostól szakadt ki a falból, és a fájdalmas kiáltásokból ítélve telibe is talált valakit. Csak reménykedhettem benne, hogy nem Fred volt az.

Mikor óvatosan benéztem a boltba, egy felém szálló átok egy jó méteres darabot szakított ki a falból a fejem mellett.

- Ne, te marha – kiáltotta valaki. – Ha kinyírod, te felelsz érte a Nagyúrnál.

Bevetettem magam a pult mögé, és igyekeztem felmérni a helyzetet. Mellettem ott hevert egy eszméletlen halálfaló, valószínűleg őt repítette bele Fred a pult feletti üvegezett polcsorba. A pultról, szemben a raktárba vezető ajtóréssel, egy fekete taláros kéz lógott az ajtó romjai alól. Remek. Kettő mínusz. De vajon hányan lehetnek? Általában ötösével járnak. És hol lehet Fred?

- Hé, kölyök! – hallatszott az előbbi férfi hangja. – Gyere elő, különben a testvérkédnek annyi.

Náluk van Fred? Valahogy ki kell szabadítanom. Kikandikáltam a pult mögül.

Igazat mondott. Az egyik halálfaló Fred ájult alakján térdelt. Én viszont tévedtem. Az üzletben még legalább hét fekete csuklyás alak ácsorgott.

Hirtelen mormolást hallottam, mire a pult és rajta minden áru lángokba borult.

- Csiga-biga gyere ki, ég a házad ideki – dalolta egy nő gúnyosan, és én döntöttem. Ki kell innen jutnom, amilyen hamar csak lehet. Fredért jelen helyzetben semmit nem tehetek, viszont ha kijutok, a Rend majd kitalál valamit.

Megfordultam, és a pult másik végénél lévő titkos kijárat felé tartottam. Már majdnem elértem, mikor az egyik romos polc nem bírta tovább, és a fejemre szakadt.

Minden elsötétült.

A gondolataimból az rángat ki, hogy Fred végre megmozdul. Kinyitja a szemét, rám néz, és keserűen elmosolyodik.

- Szevasz, George. Hogy vagy ezen a szép reggelen? – kérdezi, de hirtelen felszisszen, és a vállát átszelő sebhez kap.

Odaugrom hozzá, és felültetem.

- Jól vagy?

- Hát persze! Soha jobban. – Rám néz, a szemében fájdalom csillan, de nem fizikai. – Figyelj, nem kellett volna. Nem engedhetem.

- Most ne törődj ezzel – rázom meg a fejem, és a földet bámulom. – Neked még dolgod van.

- De hát itt vagyok – fakad ki Fred. – Itt nem tudom…

- De legalább van esélyed kijutni! – vágok közbe.

Hosszasan nézünk egymásra.

Hirtelen valaki elfordítja a kulcsot a zárban, és az ajtó kitárul.

Visszapillantok Fredre, és ő is kétségbeesve figyel engem.

Egy fekete taláros halálfaló lép be a cellába. A csuklyája mélyen az arcába van húzva.

Fred még mindig engem néz, láthatólag nem találja a szavakat. Én előre hajolok, és megölelem őt.

- Szeretlek – mondom, habár tudom, hogy felesleges. Ezt ő nagyon jól tudja. Ahogy én azt, hogy ő is szeret. Ennek ellenére ő is kimondja.

- Szeretlek.

Mikor elhúzódok, látom, hogy a szemében könnycsepp csillan.

- Köszönöm – mondom, és tudom, hogy érti, mire gondolok. Az életünkre, a tetteinkre, a kalandjainkra, hogy ott voltunk egymásnak.

- Milyen megható – gúnyolódik a halálfaló, és megragadja a taláromat a hátamnál fogva. – Nyomás – kiáltja, majd a kijárat irányába lódít. Én elvesztem az egyensúlyomat, és a falnak esem. Fred felugrik, de a halálfaló ráfogja a pálcáját, és ő megdermed. A férfi aztán odalép hozzám, és erővel talpra állít. Az ajtó felé lök, én pedig egy utolsó pillantást vetek a testvéremre, a bátyámra, a legjobb barátomra.

- Én is köszönöm – olvasom le a szájáról, majd eltűnik a szemem elől.

Mikor felébredtem, már ebben a mocskos cellában voltam Freddel. Próbáltunk rájönni, hogy vajon miért kellettünk a Sötét Nagyúrnak, és főként, miért élve? Egyikőnk sem tudta, legalábbis akkor még úgy gondoltam.

Három napig bezárva tartottak, étlen-szomjan szenvedtünk azon a tenyérnyi helyen. Most már tudom, hogy a kínzások miatt. Egy fizikailag kimerült ember könnyebben megtörik.

Három nap után kinyílt a cella ajtaja, és négy halálfaló lépett be. Mindkettőnket feltámogattak, és kacskaringós folyosókon át egy hatalmas kandallóhoz vezettek.

Először Fredet vitték be ketten, majd az egyikük felmarkolt egy adag hopp-port, és kimondta az úti célját.

- A Nagyúrhoz!

Ekkor a földre dobta a port, a kandallóban zöld lángok csaptak fel, és ők eltűntek.

Ezután én következtem. Megismétlődött az előbbi színjáték. Egy-egy karomat szorongatva a kandallóhoz vonszoltak, kimondták a célt, és felcsaptak a lángok.

Az őrjítő sebességgel forgó kandallók tömkelege rossz hatással volt rám. Hirtelen rettenetes szédülés fogott el, és be kellett csuknom a szemem, ha nem akartam elájulni.

Mikor legközelebb kinyitottam, már egy hatalmas és díszes szobában voltam. Pontosabban nem is szoba volt, hanem inkább egy csarnok, hiszen a plafonja sötétségbe veszett. A falakon ötszörös ember nagyságú portrék sorakoztak. Egyedül Mardekár Malazárt ismertem fel. Az ő képe ott lógott a szoba másik végében álló óriási, aranyozott trónus fölött.

A trónuson pedig ott ült maga a Sötét Nagyúr.

Fred ott térdelt előtte a szőnyegen, egy halálfaló a szívét célozta meg a pálcájával.

- Á! Megérkezett a második vendégünk is! – rikácsolta Voldemort embertelen hangján.

Engem is odavezettek Fred mellé, majd valaki térdhajlaton rúgott, én pedig térdre estem.

- Ha jól tudom, az egyikőtök a minap fontos információkat szerzett meg a Rend számára. Igaz ez? – nézett ránk a Nagyúr vörös szemeivel.

Értetlenül meredtem rá, ahogy Fred is.

- Mi nem tudunk semmiféle információkról! – kiáltottam.

- Ne ellenkezz velem, te pimasz kölyök! – csattant fel az a hideg hang. – Crucio!

Rettenetes érzés volt. Mintha minden csontom lángba borult volna. A fejem majd széthasadt, a torkomon, mintha forró teát öntöttek volna le. Éreztem, hogy a szemgolyóm kidülled, és az ujjaim görcsbe rándultak.

Olyan gyorsan lett vége, ahogy jött. A fájdalom átadta a helyét a teljes érzéketlenségnek, mikor Voldemort elfordította a pálcáját.

- Még egyszer kérdezem! Melyik közületek Fred Weasley?

Fred lassan felemelte a fejét, és a Nagyúrra nézett.

- Én vagyok.

- Igaz, hogy fontos információkat szereztél a Rend számára?

Fred felém pillantott, majd lesütötte a szemét.

- Igaz.

- És azt tudod-e, hogy ezért halállal lakolsz? Amint elmondasz pár dolgot.

- Igen – felelte. – Igen, tudom.

Micsoda? Az nem lehet! Ezernyi gondolat futott át az agyamon, de mindnek ugyanaz lett a végkicsengése. Nem hagyhatom.

- Ne! – kiáltottam fel.

A Sötét Nagyúr kíváncsian nézett rám.

- Mi az? Talán még egy adagot kérsz?

Fred is értetlenül nézett velem farkasszemet. Mit csinálsz? – olvastam ki a szeméből.

- Nem ő Fred! – mondtam.

- Micsoda? Nem! Hazudik! – kiáltott Fred, majd hozzám fordult. – Ne tedd!

- Szóval, te hazudtál nekem – rikácsolta Voldemort, figyelembe se véve Fred szavait. – Crucio!

Fred megvonaglott, ahogy a fájdalmak átka eltalálta. Előre esett, és immár négykézláb állta az átkot, a fogát csikorgatva.

Mikor vége lett, Voldemort ismét felém fordult.

- Tehát te vagy Fred, igaz?

- Igen – feleltem.

- Áruld el, miféle információkat szereztél?

- Belőlem nem szed ki semmit! – üvöltöttem.

Voldemort odahajolt hozzám. Az arca csak centiméterekre volt az enyémtől.

- Dehogynem! Csak a megfelelő indokokat kell felhoznom, és te dalolni fogsz!

Egy hirtelen ötlettől vezérelve arcon köptem azt a beszélő halálfejet. Az arca megrezdült, majd komótos mozdulatokkal kiegyenesedett, letörölte az arcát, majd jéghideg hangon így szólt:

- Nincs esendőbb dolog, mint a testvéri szeretet!

Ezzel Fredhez lépett, majd a vállához érintette a pálcáját. Az mintha felizzott volna, s véres sebet hagyott maga után, ahogy Voldemort Fred vállától kiindulva végighúzta azt egészen a mellkasáig.

Fred ordított a fájdalomtól, én pedig nem tudtam türtőztetni magam.

- Ne! - kiáltottam fel, majd felpattantam, és a bátyám felé ugrottam. Azonban elfeledkeztem a mögöttem álló halálfalóról. Hirtelen ütést éreztem a tarkómon, és egy pillanatra minden ködbe borult.

Mikor kitisztult a kép, az egyik csuklyás halálfaló a Sötét Nagyúr fülébe súgott valamit. Mikor elhúzódott, Voldemort arcán düh hullámzott át, majd felénk fordult.

- Sajnos, most be kell rekesztenünk ezt a bájos csevelyt, de veled – itt rám mutatott –, még találkozunk.

Ezzel sarkon fordult, majd a hatalmas ajtószárnyakhoz sietett, amelyek kitárultak a közeledésére. Mikor kilépett rajtuk, hangos csattanással záródtak be újra.

A halálfaló egyre csak lökdös maga előtt a folyosón. Már nincs erőm ellenkezni. Nem sokkal később a hatalmas kandallóhoz érünk, és újra lejátszódik az, ami tegnap.

Úti cél, porszórás, kavargó, örvénylő képek. Most sokkal rosszabb, mint tegnap.

A másik oldalon szinte kiesek a kandallóból. A halálfaló megragadja a ruhám hátulját, és maga után húz. A lábaim esetlenül kalimpálnak, próbálok felállni, de nem megy.

Arccal a már jól ismert szőnyegre esem. Újra próbálok erőt venni magamon, és most sikerül is felülnöm. Körülnézek. A hatalmas teremben semmi nem változott ahhoz képest, mint mikor először láttam. Kivéve talán azt, hogy Voldemort most nem volt sehol.

- A Nagyúr rögtön itt lesz – mordult fel a halálfaló, mintha a gondolataimban olvasott volna. – Ne aggódj, megkapod, amit megérdemelsz.

Na persze, fut át az agyamon. Amit megérdemlek.

Kimerülten estünk a cella padlójára, miután visszahoztak a kihallgatásról. Fred azon nyomban felém nyúlt, megragadta a talárom mellrészét, és rázni kezdett.

- Mit csináltál, te őrült? – üvöltötte. – Hát elment az a csöpp kis eszed is? Meg fognak ölni, tisztában vagy vele?!

Mélyen a szemébe néztem, és úgy feleltem.

- Igen, tisztában.

Fred eleresztett, és láttam, hogy könny csillog a szemében.

- Akkor meg mi az Istenért csináltad ezt? – kérdezte rekedten.

- A bristoli anyagbeszerzés csak fedősztori volt, igaz? – kérdeztem vissza válasz helyett.

Fred csüggedten bólintott.

- Igen. A Rend bízott meg, hogy találkozzak ott egy beépített emberrel. A Rend számára fontos információkat tudtam meg.

- Mint például?

- Voldemort különböző támaszpontjainak a pontos helyét, és olyan személyek nevét, akik a Sötét Nagyúr parancsára léptek be a Rendbe.

Döbbenet futott át rajtam.

- Micsoda? Téglák a Rendben?

- Igen. Én tizennégyről tudok, de ennél többen is lehetnek.

- Te jó ég! Hát ezért ilyen fontos Voldemortnak, hogy kiszedje belőled azt, amit tudsz. Meg akarja tudni, ki köpött. Márpedig aki ilyen sok mindenről tud, az nem lehet akárki.

- Ki sem találnád, ki az – bólintott Fred borúsan.

- Látod! – fakadtam ki. – Pont ezért nem hagyhattam, hogy kifaggasson téged. Ha megtör, mindennek vége. Ha mindaz igaz, amit mondtál, már csak hónapok kérdése, és vége a háborúnak.

- De így téged fog faggatni, és…

- Nekem mindegy – feleltem. – Nem tudok semmit, ami számára fontos lenne.

Fred szemében mérhetetlen fájdalom látszott. Tudta, hogy igazam van, mégsem volt rá képes, hogy ezt elismerje. A testvéri szeretet nem hagyta.

- Most aludjunk – szóltam rekedten, és háttal Frednek a padlóra feküdtem. – Holnap nehéz napunk lesz.

- Jó éjszakát – köszönt el remegő hangon.

Hagytam, hogy a kövér könnycseppek legördüljenek az arcomon.

Érzelemmentes arccal nézegetem a teremben lévő festményeket. Óráknak tűnő percek után végül kinyílik az ajtó, és Voldemort magas, fekete alakja lép be rajta.

Egyenesen felém indul.

- Hát újra találkozunk, kölyök – szól fagyosan.

Elém áll, és mélyen a szemembe néz.

- Biztos, hogy nem mondod el, amit tudni akarok? – kérdezi, és hirtelen világossá válik, hogy legilimenciával próbálkozik.

Abból nem eszel, gondolom, és minden okklumencia-tudásomat bevetem, amire csak a Rendbe lépés előtt megtanítottak, és amire az erőmből telik. Láthatóan sikerrel jártam, mivel a koponyaszerű arcon bosszúság suhan át.

- Jól van! – csattan fel éles hangon. – Te akartad! Crucio!

Ismét az a rettenetes érzés. A sajgó fejem majd szétrobban, s mintha minden fogam kifelé kívánkozna. Karjaim görcsbe rándulnak, összegörnyedek. Aztán hirtelen vége a fájdalomnak.

- Áruld el, kölyök, kitől származnak az információk!

Felnézek, és belevigyorgok abba a csontfehér arcba.

- Sosem szedi ki belőlem – mondom.

- Crucio!

Újra és újra széthasad a fejem, hogy aztán az átok elmúlásával összeforrjon. Csak hogy még jobban fájjon legközelebb.

- Ki az informátorod? Ki a tégla? – sipítja Voldemort, és ettől a hangtól nevethetnékem támad.

- Nem fogok elárulni semmit – nyögöm ki, miközben egyre csak nevetek.

Hallom, hogy láng lobban a mögöttem álló kandallóban, majd sietős léptek koppannak a kőpadlón. Egy halálfaló érkezett. Odafut a Nagyúrhoz, és a fülébe súg valamit. Voldemort vörös szeme szikrákat vet.

- Micsoda? – üvölti. – Adava Kedavra!

Egy zöld villanás, és a rossz hírek hozója holtan fekszik mellettem.

- Az átkozott kis testvérkédet kiszabadította az a nevetséges színtársulat, amit ti Rendnek neveztek. – Az arcomon talán remény futott át, mert így folytatja: - Ne reménykedj. Ide nem jutnak el. Ebbe a kandallóba csak az ottaniból lehet idejutni, azt pedig berobbantotta ez a szerencsétlen, miután eljött – pillantott a holttestre.

De legalább Fred megmenekült, fut át az agyamon. Az információk nem vesznek kárba.

- Ugyan már, kölyök – duruzsolja most Voldemort. – Ne játssz az életeddel. Nagyon jól tudod, ha te nem beszélsz, majd beszél más. Nem vagy olyan fontos, mint azt gondolod. Ha beszélsz, akár még üzletet is köthetünk.

- Na persze – szólok. – El tudom képzelni, milyen lesz az üzlet. Fájdalom nélkül, vagy kínzás közben halok-e meg?

Voldemort elmosolyodik, de a mosolya vidámság helyett megvetéssel teli.

- Most, hogy így mondod, valóban ez lett volna az alku. De ezek szerint, te az utóbbit választottad. Crucio!

Hasogató fájdalom lesz rajtam úrrá. Mintha minden végtagom tövestől szakadna ki. Mintha felnyitnák a mellkasomat, és a bordáimat egyenként feszegetnék.

Behunyom a szemem, és a fájdalom közepette is eszembe jut, hogy megmentettem ettől Fredet. Úgy érzem, ez már megérte. Hirtelen rájövök, hogy nem csak az információk miatt tettem, hanem mert szeretem a bátyámat. Hallod, Fred? Szeretlek! … Szerettelek! Ég veled!

A fájdalom hirtelen elmúlik. Megnyugvás vesz erőt rajtam. Erőtlenül résnyire nyitom a szemem, és a látvány meglepetésként ér. Voldemort ugyanúgy áll előttem, a pálcáját rám szegezve, az ezüstös sugár még mindig a testemhez kapcsolódik. De akkor hogy-hogy nem érzem a fájdalmat?

A Sötét Nagyúr mond valamit, de csak azt látom, hogy tátog. A hangja nem jut el hozzám. A kép már-már komikus, de nincs erőm nevetni, így inkább ismét lehunyom a szemem.

A semmiben lebegek. Aztán hirtelen történik valami. Valami megfoghatatlan.

Minden fényárba borul.

<< Vissza