Lektor: Khimera, Phoenixe, Avednay, Hyphen, Michiyo

- Dóri, mindent összepakoltál?

- Nem, még a mobilom töltöm… Ja, hogy itt nincs konnektor. Akkor nem töltöm. Á, már két hete le van merülve - sopánkodott Dóri.

- Mellesleg itt nem is működne, de mindegy.

- Ja, tényleg. Azt hiszem, kész vagyok.

- Nagyszerű - mosolyogtam. 

Hamar eltelt az utolsó hét. Már egy ideje pakolgattunk is, de rossz szokásunkhoz híven mindent elhalasztottunk. Ez volt az utolsó esténk a Roxfort kastélyban. Hirtelen kinyílt az ajtó, és Hermione jött be a lányok hálószobájába. 

- Gyertek vacsorázni!

- Vacsora? - ütköztem meg - Már? Még csak hat óra!

- Az utolsó vacsora mindig korábban kezdődik, mivel Dumbledore ilyenkor hirdeti ki az eredményeket - világosított fel a lány - Szóval hagyjátok a pakolást, majd vacsora után folytatjátok.

- Jó, jó, megyünk már… 

A klubhelyiségben még sok gyerek tartózkodott. Mindenki fekete talárban és csúcsos varázslósüvegben volt. Ahogy magamra és Dórira néztem, kissé görcsbe rándult a gyomrom, ugyanis mi a már megszokott talárunkat vettük fel. Dórié még csak hagyján, az övé még elment ünnepi ruhának is. De ahogy az enyém kinézett…! Elég sok mindent megélt azóta, amióta hordtam. 

- Hermione, szerinted lemehetek ebben egy ünnepségre? - néztem piszkos, néhol szakadt taláromra. 

A lány elgondolkozva nézett végig rajtam, Dóri viszont csak halkan kuncogott.  

- Hát… ez a talár nem a legmegfelelőbb viselet. Várj! 

Hermione előhúzta varázspálcáját, és a ruhámra szegezte. 

- Suvickus - mormolta, mire a ruhám tiszta lett. 

"Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe…?" Igaz, a szakadásokat nem sikerült eltüntetni egy tisztítóbűbájjal, de Hermione hamarosan erről is gondoskodott. Mosolyogva néztem immáron tiszta és szakadásmentes taláromra. 

- Kösz!

- Nincs mit. De most már tényleg menjünk, nem szeretnék elkésni.

- Oké, indulhatunk. 

Mindhárman lesiettünk a Nagyterembe, ahol már sokan voltak. Harry és Ron a Griffendél-asztalnál ültek, és foglaltak nekünk helyeket. 

- Hermione, hogy lehet, hogy mi értünk először ide? Tudtommal te vagy a pontosság mintapéldája!

- Egyszer én is késhetek, Ron! Mellesleg még nem maradtunk le semmiről, ha jól látom.

- De majdnem - nézett Harry Dumbledore-ra, aki éppen akkor emelkedett fel székéből. 

Miközben Dumbledore kihirdette, hogy a házak versenyét és a kviddicskupát is a Griffendél-ház nyerte el, én fejemet karomra hajtva néztem hol rá, hol pedig Remusra. Ő is az igazgatót figyelte, de észrevettem, hogy néha rámpillant. Ha összetalálkozott tekintetünk, mindketten elmosolyodtunk. 

- Hogy fogják ezek egymás nélkül bírni? - zökkentett ki Dóri gunyoros hangja. 

Összerezzentem, és ránéztem. Ő pedig engem figyelt, fülig érő vigyorral arcán. 

- Mondtál valamit?

- Á, nem, semmi különös.

- Kaja! - kiáltott Ron. 

Valóban, az eddig üres asztalokon most roskadásig álltak a finomabbnál finomabb ételek. Desszert már nem is igazán fért belém. Vacsora után elhagytuk a Nagytermet, majd kellemesen elfáradva visszaballagtunk a Griffendél-toronyba.

A lányok hálószobájában mindenki szánt még egy kis időt a pakolásra (kivéve Dóri, mert ő már mindent összecsomagolt vacsora előtt). Este mindenki hamar ágyba bújt, és pillanatok alatt elaludtunk.

Másnap reggel, mikor felébredtem, a szoba kongott az ürességtől. Nem csak a lányok nem voltak már ágyban, még a csomagjuk is eltűnt, mint a kámfor.

Akaratlanul is arra gondoltam, hogy már mindenki hazautazott. Megpróbáltam elhessegetni a gondolatot. "Biztos csak reggeliznek". Felöltöztem, magamhoz vettem a táskámat, és lesiettem a klubhelyis…

A csengő olyan hirtelen szólalt meg, hogy összerezzentem. Abbahagytam az eszeveszett klaviatúra-kalapálást, és felkeltem.

 - Ki az?

- Mi vagyunk - hallottam Remus hangját. 

Elmosolyodtam, és kinyitottam az ajtót. "Nah, ha már ezt is beleírom, leírom, hogy néztek ki". Egy magas, barna hajú, szelíd tekintetű férfi és egy öt-hat év körüli kisgyerek állt az ajtó előtt: a családom. A férjem, Remus és David, a kisfiunk. 

- Anya, anya! - David hozzám futott, én pedig átöleltem.

- Mesélj, mi volt az oviban!

- Hen megint gonoszkodott - panaszolta David - Elvette a farkaskámat, és nem akarta visszaadni! 

Pillantásom Remusra siklott, aki mosolyogva mutatta fel David plüss farkasát, Lupust.  

- De aztán az óvónéni visszaszerezte – szólt Remus – Igaz, véres csatát vívott a kis Henrikkel, de végül győzelmet aratott!

- Remus…

- Jó, csak vicceltem… Egyébként mit csináltál, amíg nem voltunk? Csak nem írtál?

- Tudod, hogy már várják a folytatást. Amint Khim lektorálja, fel is teszem… Nem vagytok éhesek?

- De! - kiáltott az ölemben David.

- Remus? – néztem rá.

- Szintén – mosolygott.

- Mit kértek?

- Palacsintát – vágta rá David.

- Az már tegnap elfogyott. Hmm… csináljak sült krumplit?

- Igen!

- Akkor szállj le rólam, te kis sózsák – tettem le a fiamat. – Menj, és játssz valamit!

- Jó! 

David befutott a szobájába. Én pedig először a számítógéphez mentem, és elmentettem az „Én Roxfortban” 27. fejezetét. 

- Szerinted hányan olvassák a listán? – kérdezte Remus, aki épp akkor jött be a szobába.

- Jó kérdés… Nem tudom - közben a gép kikapcsolásával foglalatoskodtam. – Várj… Khim, Ave, Phoenixe, Hyphen… – számoltam hangosan – Hmm… szerintem vannak úgy tizen legalább. Végülis elég érdekes történetünk van - mosolyogtam.

- Hát az nem kifejezés - nevetett Remus. 

A számítógép közben szerencsésen kikapcsolt. 

- Nah, megyek, csinálom a vacsorát - mondtam, de közben nem mozdultam Remus mellől. 

Mosolyogva néztem kedvesem szemébe. Mintha csak kitalálta volna, Remus gyengéden átkarolta derekamat, és megcsókolt.  

- Szeretlek - suttogta.

- Én is téged - mosolyogtam.

- Apa, gyere, segíts! - kiabált David. 

Remus sóhajtott egyet. 

- Menj csak… Mindjárt megcsinálom a sült krumplit, addig szórakoztasd.

- Mivel?

- Nézzetek videót! - mondtam ki, ami először eszembe jutott.

- Megkérdezem, mit akar. 

Remus bement a gyerekszobába, én pedig a konyha felé vettem az irányt.

* * *

Amíg elkészítettem a sült krumplit (amihez fasírtot sütöttem), Remus és David a Shrek 2. című rajzfilmet nézték meg - immár sokadszorra. Ez volt David kedvenc meséje. 

- Remus! David! Gyertek, kész a vacsora.

* * *

- Kérsz még valamit, kicsim? - kérdeztem Davidet.

- Nem, köszi! Nagyon finom volt.

- Egészségedre! Remus?

- Köszönöm, én sem kérek - Remus megpróbált elnyomni egy ásítást, miközben nagyokat pislogott.

- Feküdj le - mondtam halkan. - Holnap megint nehéz napod lesz.

- Igen… még szerencse, hogy a teliholdon túlvagyok.

- Egyébként mi újság a Roxfortban? - érdeklődtem, miközben a mosatlant szedtem össze.

- Semmi különös. Csak néha egyátalán nem is alszom, annyi dolgozatot kijavítok.

- Ó, te szegény - mosolyogtam.

- Nevess csak, majd megtudod, milyen ezer diáknak tanítani – Remus hangja fáradt volt.

- Hát, remélem… Nah, és most lefekvés!

- Igenis, anya! - mosolygott Remus.

* * *

Miközben mosogattam, eszembe jutott a regényem. „Mintha csak tegnap lett volna, hogy írni kezdtem” Sóhajtottam. „Ez az utolsó fejezete. Hát, remélem, nem fognak nagyon sírni utána… talán meg kéne említenem, hogy új regényt kezdek. Viszont még nem döntöttem, hol folytassam… majd megkérdezem a listán, és amelyiket megszavazzák, az lesz.” Így járt mosogatás közben az agyam. Hiába, ha egyszer ötletet keresek a regényhez, mindegy, mit csinálok, és hol vagyok.

Mikor kész lettem a vizes edények és tányérok törülgetésével, lefektettem Davidet, majd a nappaliba mentem és leültem a számítógép elé. „Be akarom ma fejezni a fejezetet.” Bekapcsoltam a gépet, és megvártam, amíg normális gyorsaságra áll be. Majd megnyitottam az asztalon található „Én Roxfortban - 27. fejezet” címet viselő jegyzettömböt. „Hol is tartottam? Ó, igen!”

Felöltöztem, magamhoz vettem a táskámat, és lesiettem a klubhelyiségbe. Nagy kő esett le a szívemről, mikor megláttam Harryt, Ront, Hermionét és Dórit. 

- Hál' Istennek, már azt hittem, nélkülem mentetek. 

Dóriból kitört a nevetés. 

- Csak meg akartunk viccelni - mondta pár perc múlva, mikor már meg tudott szólalni.

- Kösz!

- Most már tényleg indulnunk kell - szólt Hermione, majd elindult a Kövér Dáma portréja felé. 

Mi pedig követtük. Viszonylag hamar leértünk Roxmorts állomására, ahol már ott állt a Roxfort Expressz.  

- Öt perc és indul a vonat! - szólalt meg mögöttünk egy mély hangú férfi. 

Sietősen felcihelődtünk a vonatra. Harry és Ron előrement keresni egy üres fülkét. Míg ők oda voltak, én a vonat ajtajából figyeltem a diákokat. A legtöbb persze már a vonaton volt, de akadtak olyanok is, akik még nálunk is később érkeztek.

A Roxfort Express elindult. Becsuktam a vonat ajtaját, és beljebb mentem. Hermione felkapta a csomagjait, és elindult a folyosón. Dóri és én a hátunkra vettük a táskánkat, és elindultunk utána.

Harryék a vonaton varázsolhattak utoljára. Ezt, amennyire csak tudták, ki is használták.  

- Ó, már meg is érkeztünk? - kérdezte csalódottan Harry.

- Oh… - nézett rá Ron. - Harry, maximálisan együtt érzek veled. Dursleyéknél rosszabb muglikat még nem ismertem.

- Én sem - dünnyögte Harry.  

Közben leszálltunk a vonatról. 

- Hát akkor… sziasztok! - köszönt Harry.

- Szia! Majd találkozunk! Ha máshol nem, a Roxfort Expreszen…

- Ó, jaj, majd' elfelejtettem! - csapott a homlokára Ron. - A nyáron rendezik meg a Kviddics Világkupát, gyertek el! Apa tud szerezni jegyeket.

- Hú, de jó - mosolyodott el Harry. - Azt hiszem, élek a lehetőséggel.

- Talán én is - hagyta rá Hermione.

- És ti? - nézett rám és Dórira Ron.

- Én szerintem kihagynám. Bocs - mondtam.

- Én is.

- Dóri, te meg miért? - néztem rá homlokráncolva.

- Nem szeretem a kviddicset.

- Kár… Nah, én megyek, szerintem anya kint vár.

- Igen, Dursleyék is… Á, hogy várom már - fintorgott Harry.

- Hát akkor, sziasztok! - mondta Hermione is.

- Sziasztok! - köszöntünk mindketten. 

Megvártuk, amíg a három jó barát átmegy a muglik világát és a varázslóvilágot elválasztó téglafalon. 

- Nos, akkor menjünk haza - néztem Dórira.

- Otthon, édes otthon - mosolygott Dóri.

Én is elmosolyodtam, majd arra koncentráltam, hogy otthon legyek. Pár pillanat múlva kívánságom teljesült, és Dórival együtt hazatértünk.

Vége.