A következő két hétben életem legboldogabb időszakát éltem át. Azon a bizonyos éjszakán Remus és én nemcsak testileg, de lelkileg is eggyé váltunk. Boldogabbak voltunk, mint addig bármikor…

Túlságosan is szerettem őt. Annyira elvette az eszem, hogy a saját családomra nem gondoltam annyit, mint Remusra. Dóri volt talán a kivétel… Megpróbáltam jó testvére lenni, törődni vele is, nemcsak magammal. Bár ez néha nagyon nehéz volt, hiszen amióta Remus megismertette velem a szerelem csodálatos érzését, másra sem tudtam gondolni, csak őrá… Elhatároztam hát, hogy a hétvégén megszervezett roxmortsi kirándulás során a lehető legtöbb időt töltöm vele. A dolog szerencsére jól sült el: estére kifáradva, sajgó lábakkal, de legalább könnyű szívvel, boldogan hajtottuk álomra fejünket.

Előző héten pedig csupán egyetlen kellemetlen dolog árnyékolta be a szinte mesébe illően szép "történetet". Pontosabban egyvalaki…

Hostint azóta az incidens óta szerencsére jópár napig nem láttam az iskolában. Ennek egy igen egyszerű oka volt: a tanár minden idejét a Gyengélkedőn töltötte. Senkit sem izgatott, mi történhetett vele. Sohasem szerettem a vörös hajú férfit, mi több, a legutóbbi találkozásunk során történt dolog miatt kifejezetten megutáltam. Ugyanakkor be kellett ismernem, Remus és én nélküle nem találhattunk volna egymásra. Ha erre gondoltam, elhúztam ugyan a számat, de a lelkem mélyén csak mosolyogtam…

- Csillu, még mindig írsz? - zökkentett ki Dóri fáradt hangja. 

Összerezzentem, majd felpillantottam kis, békamintás jegyzettömbömből.

Hajnal volt már, de nem tudtam aludni. Álmatlanul írogattam valami naplóhoz hasonlító dolgot, miközben percenként pillantottam az ezüstösen derengő Holdra. Félelmetesen kerek alakja megtévesztően hasonlít a teliholdkor felvett tányérformára. A Hold most halovány volt, mert az ágyam mellett égett kis varázslángocska fénye terítette be most a hálótermet. 

- Oh, ne haragudj - válaszoltam suttogva - Egy perc és kész vagyok. 

Dóri morgott maga elé valamit, majd oldalra fordulva próbált elaludni.

Én pedig gyorsan tintába dugtam a fehér penna végét, és sietve szedtem elő pár napja tapasztalt élményeimet.

Ez volt a véleményem Hostinról. Tegnap azonban történt vele egy meglehetősen különös dolog... Éppen ebédelni indultunk a Nagyterembe, mikor veszekedés zaja ütötte meg a fülünket. Világosan meg tudtuk állapítani, hogy a hang a Gyengélkedőről jön. 

- Mi ez? - kérdezte homlokráncolva Harry.

- Nem t'om.

- Gyertek már! - szólt Hermione és tovább lépcsőzött lefelé. 

A két fiú és Dóri végül követték, én viszont kíváncsibb fajta voltam annál, hogy annyiban hagyjam, vagy hogy én is utánuk menjek. Közelebb osontam a Gyengélkedőhöz, és hallgatózni kezdtem. 

- Takarodjál innen, te rohadt kis élősködő! 

Felismertem Sirius dühös hangját. „Vajon kivel veszekedhet?”

Közelebb osontam az ajtóhoz, bár már messziről is tisztán hallottam a "szép" szavakat... 

- Ne félj, Black, már megyek is... Egyetlen percet sem szándékozom tovább itt maradni! 

Hostin! A másik fél Hostin volt... 

- Előbb ne felejts el bocsánatot kérni Csillától! - emelte fel Sirius a hangját. 

Ahogy meghallottam a nevemet, összerezzentem és nyeltem egyet. „Csak nem rólam vitatkoznak?” 

- Attól a kis szuk... 

A félig nyitott ajtón keresztül láttam, hogy Sirius gyomorszájon üti Hostint. A férfi szitkozódva tántorodott hátra. Kárörvendően elmosolyodtam. 

- Te rühes korcs! - dühöngött Hostin.  

Már készült volna visszaütni, mikor is egy idegen hang szólította meg. 

- Hostin, ne csináld ezt - a hang egy férfié volt.  

Próbáltam megkeresni a szememmel az illetőt, de nem láttam Hostinon és Siriuson kívül senkit. 

- Ki maga? - nézett döbbenten az ajtó mellé Hosin.

"Ki lehet ez az ember?" ráncoltam a homlokom "Ismeri Hostint, de ő nem ismeri a férfit... Furcsa..."

Pár másodpercig nem szólt senki, majd az ajtó mellől előlépett egy köpenyes férfi. 

- A nevem Ekhon. Érted jöttem, Hostin - hangja barátságosan, szinte már szelíden csengett.

- Értem? Maga... - húzta el a száját Hostin.

- Igen - szakította félbe az idegen - De ne most beszéljük meg. - nézett lassan Siriusra.

- Mi van? - mordult fel Sirius.

- Mi lenne, ha kimennél, te tetves zordó! - morogta jól hallhatóan Hostin.

- Teeee.... - Sirius maradék türelmét is elvesztette. 

Teljes erejéből nekiesett Hostinnak, aki immár nem hagyta magát, így végül elég durván összeverekedtek.

Megkövülten figyeltem a két férfit és vártam, hogy valaki lépjen közbe... Válassza szét őket.

Az Ekhonnak nevezett férfi azonban csak sóhajtott egyet, megforgatta vékony pálcáját ujjai között, majd leült az egyik ágy végébe.

A férfinak ritkás, piszkosszürke haja és szakálla volt. Magán ócska, kopott rongyokat viselt. Öreges megjelenésével éles ellentétben állt fekete napszemüvege - az leginkább a Mátrix filmekből volt ismerős nekem -, ami alig fért krumpli orrára. Egyszóval a sajátos figura több volt, mint mulattató.

Ekhon egy darabig némán nézte a két férfi dulakodását, majd kezébe kapta vékony botját, és a verekedőkhöz sétált.

Két, leírhatatlanul gyors mozdulattal rebbentette szét őket.

Egy-egy jól irányzott ütéssel Sirius és Hostin abbahagyták egymás ütlegelését. Sirius a földre zuhant, és néha felszisszenve bal bokáját dörzsölgette, Hostin pedig kézfejét szorongatta. 

- Ez mire volt jó... - kezdte felháborodva Hostin, de csak azt érte el, hogy villant a pálca, és fejére kapott egy erős ütést. - Hogy merészeli tetve... 

Csatt!  

Ekhon hihetetlenül gyorsan mozgott. Soha nem néztem volna ki belőle... Hostin cifrát káromkodott anyanyelvén, és fájdalmasan dörzsölgette két csuklóját, ahova az ütést kapta. 

- Még egy ilyen… - morogta.

- Életemben nem láttam még ilyen forrófejű palántát - Ekhon hangjában nem volt egy csöppnyi harag sem, szinte már derűsen csengett.

- Palántát? - nézett Hostin döbbenten Ekhonra.

- Igen, fiam. Velem kell gyere. Meg kell tanuld használni az erőt, melynek birtokában vagy. 

"Miféle erőt? Hova kell menjen Hostin?" fejemben ezernyi kérdés kavargott. Semmit nem értettem. Hostinra pillantottam és néztem, mit szól a dologhoz.

Hostin arcáról mérhetetlen dühöt vettem ki. Anyanyelvén káromkodott, miközben fogta magát, és elindult az ajtó felé.

Ijedten ugrottam félre, és azon voltam, hogy eltűnjek a Gyengélkedő közeléből, de mielőtt megmozdultam volna, Hostin kicsapta az ajtót. Ahogy észrevett, arcán megjelent a szokásos undok kifejezés, majd sóhajtott egyet és megszólalt. 

- Hát vége a történetnek. Most kisétálok az életedből, Csilla - mondta gúnyosan – Remélem, megjön az eszed egyszer, és ott hagyod azt a büdös kor... 

Csatt! Nem vártam meg, míg Hostin "szép" szavakkal illeti Remust, így amennyire csak erőm futotta, pofon vágtam a tanárt.

Hostin meglepetten megtántorodott, majd harsányan felkacagott.

- Ostoba szuka! - vágta a fejemhez és elviharzott.

- Ne hallgass rá... Csak egy féleszű suhanc - nézett rám Ekhon - aki valamilyen csoda folytán hirtelen mellettem termett -, majd nyugodtan, lassan elindult arra, amerre Hostin sietett el.

- Mi volt ez? - néztem Siriusra.

- Micsoda?

- Miért veszekedtetek? - csúszott ki a számon. 

Sirius halványan elmosolyodott. 

- Mindent hallottál?

- Nem - vágtam rá.

- Jobb is - legyintett Sirius - Nem vagy éhes? - tért más témára.

- Mi? Jah... nem, kösz - ráztam a fejem, miközben éreztem, hogy korog a gyomrom.

- Ahogy gondolod. Szia - azzal Sirius is elment, én pedig még pár percig némán álltam a Gyengélkedő ajtaja előtt...

- Csillu, kapcsold már le azt a villanyt, mert van, aki aludni szeretne! - nyöszörgött felháborodva Dóri.

- Jó, jó... egy pillanat... Megvan! - befejeztem a mondatot. 

Becsuktam a kis noteszt, majd eloltottam a lángocskát. 

- Na végre - sóhajtott Dóri, és a másik oldalára fordulva próbált meg végre aludni. 

Mosolyogva feküdtem le, és hamarosan én is álomba merültem.