- Tessék - kötöztem rá a bagoly lábára rövid, tartalmas levelemet - A címzett Remus Lupin professzor. Sok sikert! - simogattam meg Hedvig tollas, müzlis fejét.
Ahogy a madár felreppent és elindult a tanári asztal felé, én is felpattantam helyemről és gyorsan kisiettem a Nagyteremből.

Felmentem a klubhelyiségbe. Úgy döntöttem, nem megyek be az aznapi órákra. "Piton biztos sajnálni fogja", gondoltam keserű mosollyal.

Mivel dél körül éhes sem voltam, az ebédet is kihagytam. Helyette erőt gyűjtöttem, hogy este nyolckor Remus szeme elé merjek állni és mindent őszintén elmondjak neki.

Ehhez a lehető legjobb eszköz a kezemben volt: a Harry Potter és az Azkabani Fogoly.
Nekiültem és néhány óra alatt átrágtam magam szeretett könyvemen.

Eljött az öt óra. Hermione és Dóri fáradtan estek be a hálószobába.
- Pitontól nem volt szép, hogy egész duplaórán sanyargatott titeket - sóhajtott Dóri,

Hermionéra nézve.

- Már megszoktuk. De Lupin ma is olyan furcsa volt... Különös…

- Jajj... már megint? - emeltem fel szomorúan a fejem.

- Ja, aki nem volt ma órán... - mosolygott keserűen Hermione.

- Mit csinált Remus? - remegett a hangom.

- Mintha Hostint kaptuk volna vissza... nagyon furcsa. Eleve úgy szoktuk meg, hogy kedves,

szelíd, meg minden, és most ez, hogy...
Nem igazán figyeltem a lányra. Egyszerűen fájt hallani, amit Remusról mondott Hermione. És én tehetek róla, hogy megváltozott... egyedül az én hülyeségem... Oh, Remus, ne velük legyél rossz, inkább... inkább velem!
- Csillu! Itt vagy? Olyan hülyén bambulsz mostanában...

- Bocs. Nincs semmi baj - ráztam meg a fejem hevesen.
Éreztem, egy apró könnycseppet is kiráztam szememből.
- Valami baj van? Nekem elmondhatod, a tesód vagyok...

- Tényleg semmi baj. Köszi - nyeltem egyet.
Sóhajtottam egyet. Legalább az ő kedvüket ne lohasszam tovább.
- Harryék mit csinálnak? - fordultam Hermionéhoz hirtelen.

- A szobájukban, azt a hülye köpenyt próbálgatják, már nem is tudom, hányadjára...
Hirtelen támadt egy ötletem. Merész, kockázatos. Hiszen Remusnál van a Tekergők Térképe... de nagyon jó ötlet...
- Bocsánat - azzal kifutottam a szobából és meg sem álltam a fiúk hálószobájáig. Szinte betörtem az ajtót. Láttam, hogy Ron ijedten rezzen össze.
- Hé, te meg hogy kerü...

- Bocs. Hol van Harry?

- Itt vagyok - bukkant elő egy fej a semmiből.
Hiába voltam már egy ideje a varázslók világában, összerezzentem, mikor a levegőben lebegő fejre pillantottam. Harry láthatta rajtam az ijedtséget, és levette köpenyét.
- Kölcsön tudnád adni a köpenyed? Nagyon fontos lenne...

- Hát...

- Vigyázok rá, ígérem. Kérlek!

- Rendben. Egy pillanat... Minek kell ez neked?

- Nem mondhatom el. Bízz bennem, nem lesz semmi baja. Köszönöm - vettem el tőle a köpenyt.
- Nincs mit.
Rögtön fel is vettem. Furcsa volt az egész köpeny... Alig láttam ki alóla. Kimentem a szobából, majd a klubhelyiségből is. Futottam a folyosókon, ahogy csak tudtam egy láthatatlanná tévő köpeny rejtekében. Mikor a harmadik emeletre értem, lelassítottam, majd megálltam Remus szobája előtt.

Benyitottam az ajtón és besurrantam.

Remus és Sirius a szobában voltak. Míg Remus az ágyán feküdt a plafont szemlélve, Sirius szokásos helyén, az íróasztalon ült - eddig. Ebben a pillanatban viszont dühösen pattant fel és az ajtóhoz lépett, majd becsukta.
- Remus, zárd be azt az ablakot! - szólt mérgesen Sirius - Huzat van!

- Zárd be te, ha akarod - vont válla Remus.
Sirius fújt egyet mérgében, majd az ablakot is becsapta.
- Hallom, egész nap hoztad ezt a formád. Nem zavar, hogy mindenkit magad ellen fordítasz?
- Nem - jött a fájdalmas válasz.

- Nagyszerű... - morogta Sirius - Remus, nézd, én sajnálom, ami tegnap történt a Gyengélkedőben...
- Szóval sajnálod? - nézett rá Remus keserű mosollyal - Nagyon megható...

- Fejezd már be! Nem én tehetek róla, ha Hostin ekkora hatással volt a lányra...

- Akkor ki? Én?!
Majdhogynem elsírtam magam, ahogy a mindig kedves, szelíd Remust ilyennek láttam.
- Ne haragudj - enyhült meg Remus - Csak tudod... nagyon fáj, hogy ez történt...

- Meg tudlak érteni - sóhajtott Sirius is.

- De nem Csilla tehet róla.

- Tessék? - hökkent meg nemcsak Sirius, de én magam is.
Remus nem válaszolt először, csak meredt maga elé.
- Végülis... én hagytam itt minden szó nélkül, még csak azt sem mondtam el neki, mennyire szeretem.
- Tudta jól - ült Sirius az ágy végébe.  

- Igen, tudom... - sóhajtott Remus - De ő mégis Hostint választotta helyettem. Meg tudom érteni - mosolygott fájdalmas fintorral az arcán - Hostin fiatal, és ott lesz majd neki akkor is, ha én már meghalok...

- Remus, hogy juthat ilyesmi az eszedbe? - nézett rá döbbenten Sirius.
Ez a tekintet az én érzéseimet is nagyon jól tükrözi, gondoltam szomorúan.
- Miért, nem? Tudod jól, hogy így van...
Remus... olyan fájdalmasan beszélt... Alig bírtam megállni, hogy ne fedjem fel magam a köpeny rejtekéből.
- Nézz rám, Sirius. Mi vagyok én? Csak egy vérfarkas. Egy... egy bukott, mocskos félvér...
- Ez nem igaz!! - kiáltottam fel szenvedélyesen.
A két férfit olyan hirtelen érte a hangom, hogy mindketten ijedten rezzentek össze.
- Csilla? - nézett a hangom irányába Remus.
Nem tudtam tovább a köpeny mögött megbújni. Nem is akartam... Nem bírtam ki, ahogy Remus önmagát szidalmazza. Lassan lehámoztam magamról Harry láthatatlanná tévő köpenyét.
- Nem vagy az, Remus! Nekem nem.

- De... te mindent hallottál?

- Igen... - közelebb léptem Remushoz - Szeretnék mindent elmondani, és... szeretném, ha meghallgatnál.
Remus lassan bólintott, majd a döbbenten álló Siriusra pillantott.
- Sirius, légy szíves...

- Jól van, értem - dünnyögte pár másodperc múlva Sirius, majd az ajtóban vetett rám még egy utolsó, dühös pillantását és kiment a szobából.
Remus újra rám nézett. Kicsit csodálkozva állapítottam meg, hogy szinte szelíden fürkészi arcomat.
- Hallgatlak - szólalt meg nyugodt hangon
Sóhajtottam, majd belevágtam. Mindent elmondtam neki, kezdve onnantól, hogy Hostin milyen szemét volt velünk órákon, folytatva az előző heti büntetőfeladattal. Úgy éreztem, mindent el kell neki mondjak... Ezzel a saját lelkemet is könnyítettem.
- A földön, ahol rábukkantam, tegnap találtam egy üveggolyót, H. M. felirattal. Először nem tudtam, hogy az övé, mert a monogram nem egyezett az ő nevével. – néztem kérdőn Remusra.
- Nem tudom - töprengett Remus, majd vállat vont - Folytasd, kérlek.
Bólintottam és folytattam. A legnehezebb rész az volt, hogy mondjam el Remusnak, mi történ tegnap, mikor Hostinnal beszéltem. Nagy levegőt vettem és mindent őszintén elmondtam neki. Még azt is, hogy... hogy tulajdonképpen én akartam megcsókolni a tanárt, és nem fordítva.
- És már majdnem megtettem, mikor jöttetek ti.

- Aha - nézett maga elé Remus - Tulajdonképpen már fél perce néztünk titeket, mire... nem bírtam tovább.

- Remus - emeltem meg az állát - Nem te tehetsz róla. Egyedül én... Hiba volt ott maradnom... Ha meg tudsz nekem bocsátani valaha...

- Hát persze - suttogta Remus.

- Ha szükséges, megesküszöm neked Isten előtt, hogy téged szeretlek... El sem tudod hinni, mennyire...
- El tudom - mosolygott egyre jobban Remus.
Én azonban nem néztem rá, hanem mondtam a magamét.
- Hostin a nyomodba sem ér... Nem is tudom, mi üthetett belém tegnap...
Nem tudtam folytatni monológom, ugyanis Remus ekkor két ujját a szám elé tette.
- Én is nagyon szeretlek - suttogta elfúló hangon.
Most mertem ránézni. Remus gyönyörű, barna szeme a számat pásztázta. Felgyorsult a szívverésem. Lehetséges lenne...

Pár másodperc múlva ajkunk gyengéd csókban forrt össze.

Beleremegtem az érintésbe. Oly' régóta vágytam már rá, hogy Remus újra megcsókoljon. Ám azok után, amit tettem, remélni sem mertem, hogy ez valaha megtörténhet.

Mire felocsúdtam, hanyatt fekve találtam magam, Remus karjaiban.
- Remus?

- Hm?

- Honnan tudtad, hogy nem hazudok? - simogattam meg kusza, barna haját.

- Ismerlek annyira, hogy a tekintetedből ki tudjam venni - mosolygott vissza rám. - És... - simogatta meg az arcomat - azt hiszem, ritkán csillog egy ember szeme, ha nem mond igazat.
- Tényleg?

- Sugárzott belőled az őszinteség... a szenvedély... Olyan jó érzés...

- Ha még egy jó szót mondasz rólam, teljesen elérzékenyülök - nevettem elpirulva.

- Rólad nem tudnék rosszat mondani - szólt Remus komolyan.

- Dehogynem... csak akarni kell...

- Igen...

- Kérhetek még tőled valamit? - kérdeztem halkan.

- Bármit.

- Harryék panaszkodtak rád, hogy kezdesz rossz tanár lenni… és...

- Tudom... De ennek vége. Gondolom, Hostinból elég volt ennyi nekik...

- Még sok is - tettem hozzá.
Majd valami még szöget ütött a fejemben.
- Honnan ismered ennyire Hostint? A Rendből vagy...

- Á, nem, dehogy... - sóhajtott Remus, majd elkapta rólam tekintetét.
Láttam rajta, hogy szíve szerint elárulná, amit tudni szeretnék, de nem teheti. Így nem is faggattam tovább Hostinról. Ezután a lehető legkevesebbszer szeretnék a tanár szeme elé kerülni, gondoltam elszántan.

Nemsokára felkeltem, és elbúcsúztam Remustól.
- Csilla? - szólt Remus, mikor már az ajtóban álltam.

- Igen?

- Mondd meg Harryéknek, hogy nem kell megírniuk a három tekercs házi dolgozatot - mosolyogott.

- Biztos örülni fognak a hírnek - nevettem, majd bezártam magam mögött az ajtót.
Mikor már majdnem elértem a Kövér Dáma portréját, Siriusszal futottam össze.
- Remélem, nem törted össze még jobban Remus szívét - nézett rám sötéten Sirius.
- Dehogy... hisz tudod, hogy szeretem - mosolyogtam.

- Persze...

- Kérdezd meg tőle, ha nekem nem hiszel. Szia!
Azzal fogtam magam, és továbbálltam.

Harryék kitörő örömmel fogadták a hírt, hogy Remus elengedte nekik a házi feladatukat, én pedig olyan boldog voltam egész este, hogy még Dóriékra is sikerült átragasztanom.
A fáradtságtól hamar elálmosodtam, és mielőtt elaludtam, Remusra gondoltam. Végre, ennyi lelki szenvedés után most újra könnyű szívvel, boldogan hajtottam álomra a fejem.