A következő pár napban nem sok említésre méltó dolog történt. Dóri, bár már másnapra jobban lett, hála a Madam Pomfrey által kirendelt bájitalnak, a következő nap nem jöhetett velünk az órákra. Mint később neki is kifejtettem, ezzel ő járt a legjobban.
Hostin nemhogy ellenszenves, de egyenesen elviselhetetlen tanár volt. Ott alázott mindenkit, ahol tudott, szegény Griffendélesektől a következő egy hét során rengeteg pontot levont. Velem és Dórival pedig továbbra is úgy bánt, mint két utolsó korcs kutyával.
Mindennek a tetejébe még az időjárás is kezdett rosszabbra fordulni.
Egyszóval összejött minden. Lassacskán az élettől is elment a kedvem, és egész délután a Roxfort hideg folyosóit jártam. Sétálgattam... egyedül.

Sokszor elmentem Remus szobája előtt, ilyenkor mindig megnéztem, nem tért-e még vissza.
Vasárnap is a harmadik emeleten jártam, mikor nagy robajra lettem figyelmes. A hang irányába rohantam és lenéztem a lépcső alján fekvő férfire.
- Hostin professzor! - kiáltottam fel döbbenten.
A szemét, gyerekkínzó tanár a lépcső alján feküdt, látszólag eszméletlenül.
- Jó ég - sápadtam el, majd Hostinhoz rohantam. 

Pár méterre tőle lefékeztem, és tanácstalanul néztem végig az ájult tanáron. Valószínűleg a lépcsőről gurulhatott le. Kicsit szorongva letérdeltem mellé, és halkan megszólítottam:
- Professzor, jól van? 

Semmi válasz…
- Professzor...! - megragadtam élettelen karját és picit megráztam. 

Ismét semmi… 

Még soha nem láttam ilyen közelről a tanárt. Így ájultan egész békésnek tűnt. Szemem elidőzött sápadt, beesett arcán, cérnavékony ajkain. Remusnak egész más szája van. Neki telt, élettel teli. Hostinnak viszont… ugyanolyan rideg, mint a gazdája… Vajon a csókjától kirázna a hideg?

Önkénytelenül is megráztam a fejem. Hogy juthat ilyen ostobaság az eszembe egyáltalán?
Bármennyire is ellenszenves ember volt, arra a legkevésbé se vágytam, hogy Hostin a karjaim közt haljon meg. Hordágyat varázsoltam elő, és felvonszoltam a Gyengélkedőbe. Mikor benyitottam a gyengélkedőre, betoltam az ájult Hostint. Ezzel egy időben hangos jajveszékelés ütötte meg a fülem… 
- Mi történt? Mi van magukkal?!

Felismertem Madame Pomfrey hangját. Lassan jobban ismerem, mint Remust, gondoltam keserűen, majd a javasasszonyhoz fordultam.
- A lépcső alján feküdt eszméletlenül. 

Ha azt hittem, további kérdéseket fog nekem feltenni a nő,  tévedtem. Madam Pomfrey átvette Hostint, majd lefektette az egyik ágyra. Lemondóan sóhajtott.
- Sejthettem volna... én megmondtam előre, hogy nem bírja ki...
Nem tudtam mit mondani, és egyre inkább kezdtem magam fölöslegesnek érezni. Már majdnem az ajtónál voltam, mikor Hostin nyöszörögni kezdett. Érthetetlen mondatokat motyogott maga elé. Kicsit aggódva ácsorogtam az ajtótól pár méterre, és tanácstalanul néztem a javasasszonyra. 

- Nem lesz semmi baja, elmehet. 

Bólintottam és magára hagytam a két felnőttet.

Aznap nem sok kedvem volt tovább mászkálni a folyosókon, ezért visszamentem a klubhelyiségbe.
- Mi a baj? - kérdezte rögtön Hermione.

- Á, semmi...illetve..

- Igen?

- Háát...

- Jól érzed magad? Olyan sápadt vagy - ráncolta a homlokát a lány.
Most, hogy mondta, én magam is éreztem, hogy valami nincs rendben velem.
- Épp sétáltam a folyosón, amikor…

- Csillu, figyelj!! - trappolt le Dóri az emeletről.

- Mi van? - néztem izgatottan a tesómra.

- Nem fogod elhinni!

- Ha nem mondod el, nem is fogom megtudni...

- Piton visszatért! 

Piton?! Ezek szerint...  

- Igen. Remus és Sirius is - nevetett Dóri, döbbent arcomat fürkészve.

- Honnan tudod?

- Láttam őket. Láttam, mikor megjöttek, csak Dumbledore elhívta őket magához az irodájába.
- Meglátogatom.
Meg sem vártam, Dóri és Hermione mit szól hozzá, faképnél hagytam őket és kimásztam a portrélyukon.

Végre... végre!! Olyan rég nem láttam már Remust... Úgy hiányzott! Fura látványt nyújthattam, ahogy boldog vigyorral képemen kettesével ugráltam át a lépcsőfokokat.
Mikor elértem Remus szobáját, bekopogtam és mohón benyitottam... volna. De az ajtó zárva volt. Lemondóan sóhajtottam. Hát persze! Biztos még Dumbledore-nál van...
Úgy döntöttem, megvárom. Lekuporodtam a földre, de nemsokára fel is keltem.
Egyszerűen nem bírtam várni. Alapjába véve türelmes ember vagyok, de most elvesztettem nyugodtságomat. Túl régen láttam már Remust.

Egy nap is sok tud lenni, ha az embertől távol van az, akit szeret, nemhogy egy hét!
Ahogy oda-vissza járkáltam a folyosón, egyik alkalommal a lépcső alján egy furcsa, csillogó tárgyat pillantottam meg. Kíváncsian mentem a valamiért, majd felkaptam a földről.

Az egy diónyi nagyságú, átlátszó üveggolyó volt.

"Ez meg mi a szösz?"... és ekkor hirtelen észbe kaptam. "Hát persze... biztos Hostiné..."
Visszamentem a harmadikra. Egy pillanatra Remus szobájának ajtajára pillantottam, majd a golyóbisra, és határozott léptekkel elindultam a Gyengélkedő felé.
Remus most úgysincs a szobájában. Nyugtattam meg magam.

Mindenáron vissza akartam juttatni Hostinnak a kis üveggolyót. Út közben elgondolkozva forgattam a kis gömböt a kezemben. Semmi különöset nem találtam rajta, kivéve egy furcsa monogramot: 

- H. M.? Akkor lehet, hogy mégsem Hostiné? - megtorpantam és lázasan kezdtem kutatni más, ilyen monogramú személy után. Egyet sem találtam. - Mindenesetre elviszem neki…
Elértem a Gyengélkedőt. Bekopogtam és bementem. A szobában Madame Pomfrey és Hostin profeszor volt.

Míg a javasasszony békésen szunyókált az egyik ágyon, addig Hostin éberen leste minden mozdulatomat. Mély levegőt vettem, majd elindultam felé.
- Mit keresel itt? - mordult rám szokásos flegma stílusában.

- Én... én csak szeretnék visszaadni valamit... a földön találtam, ahol... 

Nem tudtam folytatni, így inkább a döbbent tanár felé nyújtottam az üveggolyót.
Hostin szürke szeme tágra nyílt a felismeréstől.
- De hiszen ez... - majd rám nézett.  

Szemében enyhe harag és gyűlölet csillant.  

- Esküszöm, hogy nem piszkáltam!  - mentegetőztem, majd a kezébe pottyantottam a golyóbist. 

Hostin egy darabig faarccal meredt hol rám, hol az üveggolyóra. Szürke szeme elevenen csillogott. Aztán tekintete elgondolkodóvá vált, mosoly suhant át az arcán, majd ismét visszatért az undok ábrázathoz.

Teljesen ledöbbentem a halvány mosoly láttán. Tudtam, hogy mennem kéne, mégis maradni akartam. Szinte idebilincselt a lángoló szürke szempár…
- Nem baj, ha leülök? Nem maradok sokáig... - néztem a lehető legkedvesebben a szemébe.
Hostinról lerítt, hogy jobban örülne, ha elkerülném, de nem ellenkezett, így lassan megkerültem az ágyát és leültem a mellé felállított székre.
- Jobban van már? - érdeklődtem.

- Igen - vágta rá a tanár. Egyre jobban kezdett feszélyezni Hostin rezzenéstelen arca. Egyenesen a szemembe nézett. Még pislogni is elfelejtett.
Ekkor olyat tettem, amit álmomban sem gondoltam volna: kezem a tanár felé vittem és...
Végigsimítottam vékony, erős karján. Hostin beleremegett az érintésbe. Szemei szikrákat hánytak. Valami furcsa, mámorító érzés fogott el. Éreztem, hogy forogni kezd velem a terem.
- Mit csinálsz? - kérdezte cseppet sem elutasító hangon. 
Elborult az agyam. Nem tudtam többé koncentrálni. Nem érdekelt, hogy az iskola legellenszenvesebb tanára fekszik előttem... Nem gondolkoztam. Ismét felpillantottam a szikrázó szemekbe. Egész testemben beleremegtem ebbe a pillantásba. Egy furcsa, láthatatlan erő húzott Hostin fiatalos arca felé.
Ekkor egy halk, ám annál fájdalmasabb nyögést hallottam a bejárati ajtó felől.
Összerezzentem és hirtelen megfordultam.

Az ajtóban Remus és Sirius állt. Míg Sirius undorodó arccal nézte mindkettőnket, addig Remus arcán mérhetetlen fájdalmat pillantottam meg.

Szívembe hasított ez a pillantás és ekkor megszűnt Hostin létezni.
- Remus, én... én nem...
Remus azonban nem várta meg, míg befejezem a magyarázkodást. Nyelt egyet - láttam, hogy remeg az ajka - , majd megfordult, és lassan, de határozott léptekkel kiment a kórteremből.

Sirius pedig egy utolsó, lesújtó pillantást vetet ránk, majd követte Remus példáját.
Dübörgött a fülem, szívem majd kiugrott a helyéről, és éreztem, hogy egy könnycsepp gurul le az arcomon.

Hostinra pillantottam. Ebben a pillanatban jobban gyűlöltem őt, mint bármikor, és mégis... magamnak se mertem soha bevallani, de... Hostin pillantása egy életre megbűvölt akkor. Éreztem, furcsa dolog történik velem. De nem vallottam be soha, senkinek.

A tanár arcán nem láttam döbbenetet… Sőt! Kaján mosoly terült el rajta! Hostin vigyorogva felvonta az egyik szemöldökét majd szólásra nyitotta… volna a száját, viszont én nem bírtam volna végig hallgatni a kárörvendő szóáradatot. Amilyen erősen csak tudtam mellbe taszítottam a tanárt, és futásnak eredtem.

Meg sem álltam a Griffendél-toronyig.

Nem bírtam kiverni a fejemből sem Remus elkeseredett arcát, sem Hostin kaján vigyorát.

Tulajdonképpen Remusnak semmi oka nem volt arra, hogy... De mégis. A helyében azt hiszem, pontosan ugyanezt tettem volna...

Én TUDTAM, hogy nem történt köztem és Hostin között semmi, de ahogy ránk talált... mélyet sóhajtottam, olyan mélyet, mint még talán sohasem, és elmotyogtam a Kövér Dámának a jelszót, aki utat engedett nekem.

Aznap éjjel nem jött álom a szememre. Átsírtam az éjszakát.

Reggelre kipirosodott arccal mentem le a három baráttal és Dórival reggelizni, akiknek persze eszem ágamban nem volt elárulni, miért vagyok ennyire magam alatt. Míg leértünk a Nagyterembe, egész úton faggattak, de nem árultam el semmit.

Végül feladták és leültek reggelizni.

Én alig ettem valamit... Magam alatt voltam. 

Végig a tanári asztalt pásztáztam, de akire most mindennél és mindenkinél jobban szükségem lett volna, nem volt a helyén. Bezzeg Hostin! Bár a kaján vigyor rég eltűnt a képéről. Durcásan gubbasztott Dumbledore mellett…

Szomorúan meredtem tányéromba, és csak arra rezzentem össze, hogy Harry noszogat, hogy indulni kell bájitaltanra.

Piton visszatért a katedrára. Jelleme és tanítási módszere egy fikarcnyit sem változott, ugyanolyan szemét volt a Griffendéles bagázzsal, mint mindig.

Az órán végig magam elé meredtem, és gondolkoztam, hogy mondhatnám el Remusnak, valójában mi történt.

De ahogy gondolkoztam, arra is rájöttem, hogy én akartam mindezt... Vagyis amit Remus látott, sokkal enyhébb volt annál, amit LÁTHATOTT volna, ha nem jön...
Arra lettem figyelmes, hogy kicsengettek és igyekszik mindenki minél előbb elhagyni a termet.
- Gyere, Csillu, mennünk kell! - szólt Dóri.

- Megyek... megyek...
Felálltam a helyemről, és elindultam velük a következő órára. Ha tudtam volna, mi az, akkor inkább dupla bájitaltant választottam volna helyette…