Másnap vasárnap volt, vagyis nem ébresztett fel senki. Mire rászántam magam, hogy kikászálódjak az ágyból, tíz óra is elmúlt. Különösebben nem lepődtem meg magamon. Mindig is szerettem aludni. Ezek után csak azon csodálkoztam, hogy nem délután egyig húztam a lóbőrt...

Felöltöztem és lementem a klubhelyiségbe. Szétnéztem: rengeteg diák ült az asztaloknál, és különböző játékkal vagy éppen tanulással múlatták az időt. Harryt, Ront, Hermionét és Dórit azonban nem láttam sehol.

Rövid töprengés után úgy döntöttem, sétálok egyet. Átvágtam magam a klubhelyiségen és kimásztam a Kövér Dáma portréján.

Alig mentem pár métert, mikor léptekre lettem figyelmes. A hang tulajdonosa nemsokára meg is szólított. 

- Csillu! Végre már, hogy felébredtél!

- Miért, mi történt?

- Elmondom, ha elkísérsz - mondta Dóri.

- Hova?

- A konyhába.

- Csak nem megéheztél? - vigyorogtam.

- Nem nekem kell kaja, hanem Garynek...

- Csak nem magához tért?

- De. Képzeld, mit csinált... nah, majd elmondom, szia! 

Azzal ártatlanul ment tovább, mintha mi se’ történt volna.  

- Várjál már, elkísérlek! - siettem utána.

- Kösz.

- És... Milyen? Mit csinált? Mondd már! - sürgettem. 

Dóri azonban nem válaszolt. Biztos jól szórakozott, hogy ő tud valamit, amit én nem. Egész a konyháig kellett könyörögjek neki. 

- Lekísértelek, most már mondj el mindent!

- Előbb kaját szerzünk. 

Sóhajtottam és Dóri után bemásztam a konyhába. A házimanók rögtön felénk fordultak, és vagy hatan kérdezték egyszerre, hogy miben segíthetnek.  

- Reggelit szeretnék elvinni, ha lehetséges... 

A házimanók hatan hétfelé szaladtak, és rengeteg finom ételt hoztak magukkal. Ekkor jutott eszembe, hogy még én sem ettem semmit. Ettem pár falatot, majd segítettem Dórinak az ételt vinni. 

- Minek ennyi kaja - kérdeztem értetlenül.

- Remus mondta, hogy...

- Remus? - dobbant meg a szívem.

- Miért, kit mondtam? Igen, Remus.

- Mit is mondott?

- Hogy Gary... - Dóri elnevette magát.

- Naaa, mit mondott? - már én is mosolyogtam.

- Hogy... Nincs annyi kaja, amennyit ne tudna megenni...

- Aha... Szóval szeret enni... - vigyorogtam.

- Állítólag... ja, és nem hiszed el, mit csinált!

- Na, mit?

- Énekelt! 

Nem bírtam megállni, és elnevettem magam. 

- Énekelt? Hogy... Hogyhogy? Mit?

- Ne nevess... Szépen énekel... de nem az a lényeg, hogyan, hanem, hogy mit!

- Mit? - töröltem meg a szemem.

- Tankcsapdát! 

Arcomra ráfagyott a döbbenet. 

- Hogy MIT??

- Jól hallottad! - nevetett Dóri - Ráadásul még hasonlít is a hangja Lukács Laciéhoz...

- Mért, olyan rekedt?

- Majd meglátod... Illetve, meghallod... 

Dóri nem is volt hajlandó többet elárulni Garyről. Remus tegnap mesélt nekem róla pár dolgot, de nem sokat árult el. Annyit tudtam meg, hogy három évvel fiatalabb, mint ő és hogy kócos a haja... Ezen elmosolyodtam. 

- Mi olyan vicces? - érdeklődött Dóri.

- Semmi - vágtam rá - Csak gondolkoztam.

- Ja... 

Megérkeztünk a Gyengélkedő elé. Kicsit izgatott voltam, éreztem, hogy összeszorul a gyomrom. Dóri bekopogott majd kinyitotta az ajtót. Bement, én pedig követtem.

Mióta itt voltam, még nem láttam ennyi embert egyszerre a Gyengélkedőben. Velünk együtt körülbelül nyolc ember tartózkodott a helyiségben.

Mikor beléptünk, minden szem ránk szegeződött. Kissé bátortalanul lépkedtem oda hozzájuk.

Gary Hartdegen az ágyon ült, derékig betakarózva. A tegnapi ruhája volt rajta, elsőre megállapítottam. Kezét összekulcsolva nyugtatta az ölében. Gyorsan a szemébe néztem.

Soha nem gondoltam volna, hogy egy ismeretlen férfi miatt ekkorát tud dobbanni a szívem. Hatalmas, barna szemei játékosan csillogtak, mikor rám nézett. Mosolygott. Ébenfekete haját fekete, lenvászon kendő fogta össze.  

- Gary, ő Csilla - nézett rám Sirius.

- Örvendek, kisasszony - szólalt meg Gary.

- Öhm... én is... - motyogtam, közben zavartan a cipőm orrával kezdtem el foglalkozni. 

Magam sem értettem, miért dadogok. "Miért vagy ennyire zavarban előtte? Szedd össze magad! Nézz rá!" bíztattam magam.

Ráemeltem a tekintetem. 

- Ne félj már tőlem! - nevetett a férfi.

- Nem félek... tőled.

- Ülj le! 

Azzal csettintett egyet és megjelent mellettem egy szék. Döbbenten meredtem rá.  

- Fogalmam sem volt róla, hogy varázspálca nélkül is lehet varázsolni...

- Nem is, csak én tudok - szólalt meg Gary - Magyar mágus vagyok... na jó, csak félig... 

Úgy éreztem, le kell üljek. 

- Te... magyar vagy?!

- Aha - felelte büszkén Gary.

- Öhm... értem.

- Kösz a tegnapiért - váltott témát a férfi - Örök hála.

- Szívesen... Miért van varázspálcád, ha egyszer nincs rá szükséged? - bukott ki belőlem a kérdés.

- Azért, kedves, mert a magyar sulihoz annak idején hülye voltam. Ezért oda mentem, ahova annak idején az apám járt: a Roxfortba. Ide meg kellett a pálca. És hozzászoktam, mire végeztem - mosolygott Gary. 

Istenem, de szép a mosolya... Azaz, hogy… megráztam magam és gyorsan elvetettem az efféle gondolatokat. 

- Értem - válaszoltam gyorsan.

- Akkor jó. Jaj, de éhes vagyok! - kiáltott fel hirtelen. 

Mindenki nevetett, Dóri pedig odavitte neki a konyháról hozott ennivalót.

Gary olyan aranyos volt, mikor evett. Vittünk ugyan neki kést, villát, hogy a kolbászt fel tudja vágni, de ő nem nyúlt hozzájuk. Mindent kézzel fogott meg.

"Igazi magyar ember" gondoltam vigyorogva.

Gary nagyon hamar végzett a rengeteg étellel. Elégedetten dőlt hátra az ágyban. 

- Köszönöm - nézett Dórira, miközben a hasát simogatta elégedetten.

- Nincs mit - nevetett Dóri. 

Furcsa volt ma a tesóm. Ha nem tudnám, hogy Pitonba van belezúgva, azt hinném, tetszik neki Hartdegen. Ugyanakkor azt is jól tudtam, hogy Dórinak a mindene a Tankcsapda. Ezzel nagyon le lehet venni a lábáról... A kedvenc együttese. Nem mondom, én is szeretem a Tankcsapdát, de csak a Nickelback után...

Gary, minthacsak olvasott volna a fejemben, egyszercsak énekelni kezdett. 

- Az Erő vagyok, ami felnyitja a szemedet... Láss vele, ha már úgyis nézel... 

Mosolyogva, ámulva figyeltem őt. Dóri nem túlzott. Garynek tényleg gyönyörű énekhangja volt. Ráadásul tisztára úgy énekelt, mint Lukács László... Gary nagyon eltalálta, melyik a kedvenc dalom... Egyszerre a kedvenc részemhez ért: azon kaptam magam, hogy vele együtt halkan énekelni kezdek a saját hamiskás hangomon. 

- Aki velem van, az többé el nem téved... Aki meg ellenem az még azt se' tudja, hogy mit dob el magától!!! 

Ezt már ordítva, beleéléssel adta elő… mint ahogy én is. A nagy nevetésre riadtam fel. Mindenki engem nézett. Fülig pirultam és én is nevetni kezdtem. 

- Gary, könyörgöm, ne csináld... - kérlelte Sirius.

- Miért? - kérdezet vissza ártatlan arccal a férfi.

- Rossz rád nézni, olyan átszellemülten nyekeregsz...

- Nem érdekel - vigyorgott Gary.

- Tudom... - sóhajtott Sirius.

- Van ennél durvább is, igaz? - nézett rám cinkosan Gary. 

Hajajj… Van, van, de még mennyire! Mosolyogva bólintottam. 

- El ne kezdjétek, mert...

- Jól van. Megkíméllek.

- Köszönöm, istenem...

- Nincs mit - vigyorgott Gary. 

Ő és Sirius olyan jól elszórakoztak, hogy öröm volt nézni őket. Annyit hülyéskedtek, mint Dóri meg én otthon. Már jó ideje szórakoztattak minket, mikor ajtócsapódás ütötte meg a fülünket. Mindannyian a bejárat felé fordultunk.

Az ajtóban Piton professzor állt. A tanár undorodva nézett végig rajtunk, majd kissé félre lépet, utat engedve egy szakadt ruhás, ájulás szélén vergődő férfinak. Az idegen még egy pillanatig megállt a lábán, félkábán végignézett rajtunk, majd összerogyott…