Egy ágyban feküdtem. Nem nyitottam ki a szemem. Nem bírtam volna kinyitni. "Csak álom volt. Egy szörnyű, lidérces álom" hajtogattam magamban könyörtelenül. Éreztem, hogy egész testemben remegek, homlokomról dőlt a verejték. Kövér könnycseppek gurultak végig arcomon. "Csak álom volt... Add, hogy álom legyen! Nyugi Csilla. Nem igaz ez az egész. Most kinyitod a szemed és otthon találod magad a pihe-puha ágyadban. Gyerünk Csilla, szedd össze magad és nyisd ki a szemed!" Így bíztattam magam suttogva.

Ajtó csapódást, kopogó lépteket hallottam. Biztos anya jött meg, gondoltam. Mindjárt betör Dóri is, és éktelen rikácsolásba kezd, hogy indulni kell suliba...  

- Csilla? - hallottam Dóri hangját - Ébredj, mennünk kell!  - megkönnyebbülve sóhajtottam és már épp válaszolni akartam, mikor is... - Harryék csak ránk várnak. 

- Harryék?! - hirtelen kinyitottam a szemem.  

A lányok hálótermében feküdtem, velem szemben pedig az értetlenkedő Dóri állt. 

- Miért, mit gondoltál?

- Dehát... azt hittem, álom...

- Készülődj, majd elmeséled, mit álmodtál. - azzal kiment a hálóteremből. 

Sóhajtottam, majd kiszálltam az ágyból, felöltöztem, megfésülködtem és siettünk le a klubhelyiségbe. 

- Végre! Öt perc múlva kezdődik a bájitaltan, ha elkésünk, nem éljük túl... - siránkozott Hermione.

- Jól van, sajnálom. Mehetünk! 

Miközben Harryék egymásnak mondták fel a bájitaltan házi feladatukat, én Dórinak meséltem el az álmomat. 

- Annyira szörnyű volt... szépen indult, teljesen normális álomnak. Voltunk Romániában meg Magyarországon...

- Tessék? Kik?

- Én meg Remus. Na és... Kellett szereznünk pár dolgot... mivel Sirius és Piton betegek lettek...

- Piton? - kérdezte reménykedve Ron.

- Neem, csak ezt álmodtam... kellett szereznünk vámpírvért, öhm... valamilyen nyálat... igen, megvan: tsziloknyálat...

- Mi az a szil... izé??

- Egy...

- Tszilok? - csillant fel Hermione szeme.

- Igen. Miért?

- Az nagyon ritka állat! Csak néhány helyen fordul elő...

- Tudod, Hermione, nem biztos, hogy kíváncsi rá. - szólt rá Ron, mire Hermione sértődötten abbahagyta. 

Sajnáltam, hogy Ron leteremtette szegény lányt, mert kíváncsi lettem volna, mit tud a tszilokról. Én sem tudtam folytatni álmom bemutatását Dórinak, ugyanis megérkeztünk az alagsorban lévő bájitaltanterem elé. Az ajtó előtt senki nem állt és mindenhol síri csönd uralkodott. 

- Te jó ég! - sikkantott fel Hermione - elkéstünk...

- Ebből baj lesz - Harry egy pillanatra mérgesen nézett rám, majd benyitott. 

Mostanra teljesen kiment a fejemből a furcsa álom és helyét iszonyú nagy lelkiismeret furdalás vette át. Alig mertem betámolyogni a tanterembe. Mikor a tanári asztalhoz pillantottam, tátva maradt a szám.

A katedrán nem Piton állt - hanem Dumbledore professzor. Mikor beléptünk, minden szem ránk szegeződött, mi viszont az igazgatót figyeltük értetlenül.

Dumbledore most hozzánk fordult. 

- Kérlek, üljetek le a helyetekre. 

Szó nélkül engedelmeskedtünk. Dumbledore az osztályhoz fordult. 

- Tehát, mint mondottam, Piton professzornak sajnos sürgős dolga akadt, ezért nem tarthatja az elkövetkező bájitaltan órákat. Amíg vissza nem tér, én fogom helyettesíteni. 

Láttam, hogy a Griffendélesek alig bírták visszatartani kitörő lelkesedésüket, a Mardekárosoktól ezzel szemben lemondó sóhajok jöttek.

Annyira meglepett, amit az imént az igazgató mondott, hogy azon rágódtam egész órán, míg a többiek dolgoztak, hogy miért nincs itt Piton. Mi lehetett olyan fontos, hogy elment? Mit kell tegyen? A harmadik könyvben még nem küldik Voldemorthoz kémkedni. Akkor miért kellett elmenjen? Bár soha nem tartozott kedvenc szereplőim közé, mégis szerettem és féltettem őt.

Óra végén hallottam, mit beszélgetnek Harryék. 

- Ez az óra egész élvezhető volt Piton nélkül...

- Aha, szerintem is. 

Hermione nem szólt rá semmit, a gondolataiba volt merülve. 

- Harry, milyen óránk lesz? - kérdezte Ron.

- Sötét Varázslatok Kivédése.

- Tessék? - kaptam fel a fejem.

- SVK - ismételte Dóri.

- Oh... 

Eszembe jutott az álmom... minden olyan szép volt, akár igaz is lehetett volna, amíg... amíg vissza nem tértünk a Roxfortba. Kicsit félve mentem Harryék után Remus tanterme felé, és kis labdává zsugorodott a gyomrom, mikor beléptem. Remus viszont még nem volt a tanteremben. A diákok egymással beszélgettek, de csak csendesen.  

- Szerintetek hova tűnt Piton? - kérdezte Hermione.

- Gőzöm sincs... - jött a válasz Harrytől és Rontól.

- Csilla? - nézett rám a lány.

- Öhm... hát, nem tudom - feleltem végül. 

Végülis nem hazudtam. Tényleg nem tudtam, hol van Piton, csak egy lehetséges helyet gondoltam. De nem mondtam el nekik. Szerencsére nem is firtatták tovább a dolgot. Ami azt illeti, ha akarnak se beszélhettek volna tovább Pitonról, ugyanis ekkor lépett a terembe Remus.

Mikor ránéztem, megkönnyebbülve felsóhajtottam. Remus jókedvűnek látszott, vagyis tényleg csak álmodtam az egészet. Boldog mosoly tűnt fel az arcomon, amit ő is észrevett, és visszamosolygott rám.

Ezután az óra további része kellemesen telt, Remus egy új varázslatot mutatott az osztálynak.

Eszemben volt, hogy odamegyek óra után hozzá és elmesélem neki az álmomat, de nem tettem meg. Így hát csak egy-egy sziával váltunk el egymástól.

Harryéknek jóslástan órájuk következett, Hermionénak számmisztika. Trelawney professzor volt a Roxfortban az a tanár, aki a legkevésbé szerettem. Ezen az órán nemcsak Harry, hanem az én halálomat is megjósolta.  

- Jajj, te szegény lány! Ó, ha tudnád, hogy mi vár rád!!

- Mit lát, tanárnő? - visított fel Lavender.

- Kedvesem - szólt hozzám síri hangon a tanárnő - Megkaptad a Zordót! 

Nem ijedtem meg, főleg, hogy Harrynek is megjósolta már párszor a halálát, és mégis most itt ült mellettem. Nem akartam mosolyogni sem, ezért kicsit nehezemre esett Harryre és Ronra néznem, akik nem titkolták nevetésüket...

A nap további része is jó kedvben telt, és mire ágyba kerültünk, teljesen megfeledkeztem előző éjszakai álmomról. Másnap szombat volt, vagyis nem keltünk túl korán. Dóri és én elhatároztuk, hogy járunk egyet a kastélyban. Mivel a reggeliről lemaradtunk, első utunk a konyha volt.

A házimanók nagyon kedvesek voltak, rengeteg ételt adtak. A kedvencem a lyukas fánk volt, amit addig csak tévében láttam. Jóllakottan másztunk ki a portrén és kimentünk a parkba. Úgy döntöttünk, megkérjük Hagridot, hadd nézzük meg a kis knezlémet, Mike-ot. Már majdnem a házánál voltunk, amikor valaki sikoltott. A hang az erdőből jött. 

- Nézzük meg! - néztem Dórira, mire bólintott. 

Futni kezdtünk az erdő felé. Mikor már benn voltunk, habozás nélkül átalakultam kutyává. Dóri ugyanígy tett. Úgy siettünk, ahogy csak a lábunk bírta. Szerencsére bírta. A kiabálás és a sikoltások egyre közelebbről hallatszódtak, végül elhaltak.

Néhány perc múlva megtaláltuk a hang forrását. Egy férfi feküdt a földön. Visszaváltoztam és megvizsgáltam, él-e még. Szerencsére lélegzett, de nem volt eszméleténél. A varázspálcája mellette hevert a földön. 

- Vajon ki lehet ez?

- Mit tudom én... De miért sikoltott? 

Vállat vontam. Az idegen felé fordultam. Biztos voltam benne, hogy még nem láttam, és arra sem emlékeztem, hogy olvastam volna róla. 

- Megsérült. - állapítottam meg - Vajon mi támadta meg?

- Fogalmam sincs... Mi volt ez? 

A fák között hirtelen megmoccant valami. Az egész hely jéghideg lett egy pillanat alatt. A fejem megfájdult és homályosan láttam... 

- Dementorok? - suttogtam magam elé.  

Nem tudtam, miért, talán ösztönösen védelmet keresve, talán másért, de magamhoz vettem a földön heverő varázspálcát, majd Dórihoz fordultam. 

- Rohanj és hozz segítséget!! Gyorsan!! 

Dóri átváltozott párduccá és elfutott. A fák mögül ekkor silkott elő három fekete csuklyás alak: három dementor. Kezük zöldes árnyalatú volt, foszlott szét, és szörnyen büdösek voltak. Iszonyatosan néztek ki és egyenesen felém suhantak. Mindenem zsibbadni kezdett. A kezemben tartott varázspálca most szikrázni kezdett. Végülis... miért is ne? Próba szerencse...

Koncentrálni kezdtem egy gyönyörű, szép emlékre. Mikor rájöttem, mit érzek Remus iránt... mikor megcsókolt a játszótéren... 

- Expecto Patronum! - kiáltottam. 

Őszintén csodálkoztam, mikor a pálcából egy ezüstösen ragyogó állat bukkant elő, mely néhány másodperc múlva el is kergette a három dementort. Miután elűzte őket, kábultan térdre estem és hunyorogva megszemléltem a patrónusomat. Nem tudtam kivenni, mi volt az, csak azt láttam, hogy egy állat. Szép, csillogó farkasszemeivel szelíden rámnézett, megrázta magát majd eltűnt.

Miután eltűnt, sokáig csak álltam és gondolkoztam. Hogyan sikerülhetett ez? Hiszen én nem vagyok varázsló... kizárt dolog. És... vajon mi lehettett a patrónusom? Csak nem... ?

Nemsokára két állat körvonalát pillantottam meg. Egy párduc és egy fekete kutya. Mikor hozzámértek, mindketten visszaváltoztak emberré.

Sirius... a döbbenet ráfagyott az arcomra, mégis örültem, hogy épen és egészségesen láthatom őt. Siriusnak tényleg nem volt semmi baja, eltekintve, hogy halálsápadt volt és ijedten nézett hol rám, hol a földön ájultan fekvő férfira. 

- Mi történt? És Gary mit keres itt?? És hol vannak a dementorok? 

Válasz helyett felmutattam a kezemben levő varázspálcát. Sirius erre nagyon elcsodálkozott.

- TE?? De hogyan...?

- Szerinted? - motyogtam. 

Sirius elővette a saját pálcáját és a kezemben lévő pálcára szegezte. 

- Priori Incantatem. 

A pálcából ezüstszínű farkas emelkedett ki, majd semmivé foszlott. Sirius tekintete már nem volt olyan ijedt, sőt, mintha bujkáló mosolyt véltem volna felfedezni rajta. Mikor azonban megrázta a fejét, hangja izgatottan csengett: 

- Hogy csináltad?

- Nem tudom... 

Ekkor a fák mögül felbukkant Dumbledore. Arca nem mutatott meglepetést vagy döbbenetet. Teljesen nyugodt volt. Egyenesen hozzámfordult: hangja ugyanolyan nyugodt volt, mint tekintete. 

- Szeretném, ha most feljönnél velem a szobámba. Mondanom kell valamit. Te is gyere! - fordult Dórihoz. 

Bólintottunk és követtük. Sirius az ájult idegen mellett maradt. Csak mikor már elindultunk, tűnt fel, hogy Sirius a nevén nevezte a férfit: Gary...