Miután kinyitottam a szemem, körülnéztem.  Egy erdőben találtuk magunkat, nem messze tőlünk pedig egy ismerős szikla állt. Piros-fehér-zöld színű vízszintes felfestés volt rajta. Ekkor beugrott, hol vagyunk: Magyarország legmagasabb pontján, a Kékes-tetőn. 

- Itt már jártam - emlékeztem vissza.

- Én is... 

Remusra néztem. Kissé kipirult volt, a kezében egy mélyvörös folyadékkal teli üvegcsét tartott. Rám nézett és tekintete követte az enyémet. 

- Megszereztem... Nem volt könnyű, de sikerült... 

Kimentünk az erdőből és a trikolor sziklával szembeni padokhoz sétáltunk. 

- Hogy szerezted meg? Nehéz volt? Milyen egy vámpír?

- Levegőt el ne felejts venni - mosolygott Remus - Mindent el fogok mondani, de most induljunk...

- Hova?

- Ahova megyünk, oda nem tudok hoppanálni, mert védett terület. - magyarázta Remus.

- Értem. 

Elindultunk az út melletti kitaposott ösvényen lefelé a hegyről. Útközben beszélgettünk. 

- Miután elváltunk, - mesélte Remus - nemsokára rájuk találtam egy sötét barlangban. Nincs bennük semmi különös, eltekintve attól, hogy vért szívnak... Ők ugyanúgy megéreztek engem, mint én őket... És nem voltak valami barátságosak... Nem bántottak, nem azért...

- Ne olvass a fejemben, ha megkérhetlek - szóltam rá, kicsit elpirulva.

- Ne haragudj... - mosolygott Remus - Tehát... Mikor a vezetőjük elé kerültem, tudtam, hogy nem lesz egyszerű dolgom. Nagyon sokáig kellett győzködjem őket, mire az egyikőjük vállalta, hogy ad nekem vért, cserébe a te véredért. Már menni készültem, amikor az egyik vámpír, valami Novis... nem, Novus. Igen, Novus. Szóval ő...  

Nem tudta folytatni, mit csinált vele ez a vámpír, ugyanis ekkor egy iszonyatosan hangos reccsenés rázta meg az erdőt. Mindketten összerezzentünk a zajra. 

- Mi volt ez? - kérdeztem ijedten Remust.

- Talán egy... tszilok.

- Atyaég... Ilyen zajt csap?

- Igen. Nem ismerem túlságosan, de már láttam tszilokot. Félelmetes állat...

- Akkor hogy szerzünk tőle nyálat? - kérdeztem.

- Elkábítjuk. Könnyen sebezhető, de nagyon intelligens. Csak ésszel lehet legyőzni...

- Akkor neked gyerekjáték - mosolyodtam el.

- Miért?

- Te nagyon okos vagy.

- Én? - Remus elnevette magát.

- Igen. Félelmetesen okos - tettem hozzá.

- Dehát te mindig elveszed az eszem.

- Oh... 

Nem tudtam folytatni – nem is tudtam volna mit mondani – , ugyanis ekkor újabb ricsaj rázta meg az erdőt. Ezúttal sokkal hangosabb volt. Úgy megijedtem, hogy ösztönösen védelmet kerestem - ami nem volt más, mint Remus. Átöleltem és fejemet mellkasára hajtottam. Csak ezután fogtam fel, mit is teszek. Lángvörösen Remusra néztem. Csodálkozva, mosolyogva nézett vissza rám. Nem bírtam megállni és visszamosolyogtam rá. Ekkor megpillantottam valamit, amitől nagyon hamar lehervadt a mosoly az arcomról. Remus háta mögött egy iszonyatosan nagy és félelmetes bestia magasodott. Még soha nem láttam tszilokot, valahonnan mégis tudtam, hogy ez az állat az. A döbbenettől és a félelemtől tágra nyílt a szemem és többé nem tudtam megszólalni. Remus először értetlenül nézett rám, majd követte tekintetem.  

- Fuss! - suttogta aggodalommal teli hangon. - Menekülj! Menj bárhova, tudni fogom, hol vagy. 

Hátrálni kezdtünk, a tszilok pedig egyre közeledett felénk. Eszem ágamban sem volt egyedül hagyni Remust ezzel a fenevaddal. Addig-addig hátráltunk, farkasszemet nézve a hatalmas állattal (mely egyre fenyegetőbben nézett ránk) - , míg egy sziklafal elállta az utunkat. Behunytam a szemem és megszorítottam Remus kezét... 

- Stupor! - kiáltotta egy hang. 

Valami hangosan puffant a földön. Kinyitottam a szemem.

A tszilok előttünk feküdt elkábítva, nem sokkal előtte egy lány állt, kezében kinyújtott varázspálcát tartva. 

- Jól vannak? - kérdezte higgadtan. 

Bólintottunk, közben én a lányt figyeltem. Nem lehetett idősebb nálam. Barna haja és kék szeme volt, pólót és farmert viselt, haját kendő fogta össze. 

- Köszönjük... öhm...

- Balczár Eszter vagyok, de mindenki csak Nexavisnak hív - a lány leeresztette pálcáját és halványan elmosolyodott. 

Nexavis... valahonnan olyan ismerős volt ez a név... de nem jöttem rá, honnan. 

- Maguk kicsodák?

- Tegezz nyugodtan - mondtam gyorsan - legalábbis engem - néztem Remusra.

- Engem úgyszintén. A nevem Remus Lupin. - Remus biccentett egyet a lány felé.

- Én Kádár Csilla vagyok - mosolyogtam Nexavisra. 

Nexavis kék szemében valami furcsa csillogást véltem felfedezni, de nem szólt semmit.

A tszilokról közben teljesen elfelejtkeztünk. Ahogy ránéztem, ismét ugrott egyet a szívem. Az állat ugyanis éledezni kezdett és egyre jobban morgott. 

- Menjünk innen, de gyorsan - Nexavis elindult az erdőbe.

- Öhm... Remus! - fogtam meg a karját - Most kellene nyálat gyűjteni, amíg nincs...

- Oh, tényleg! Egy perc. 

Remus elővett a talárja zsebéből egy üres kis üvegcsét és közelebb lépett a tszilokhoz. 

- Vigyázz vele, mert mérges - szólt rá Nexavis.

- Rendben. 

Remus elővette a varázspálcáját, leguggolt és rászegezte a fenevad félig nyitott szájára. Nem értettem, mit motyogott, de a tszilok szájából füstölgő nyál csurgott ki, amit Remus benavigált a földre tett üvegbe. Miután gondosan bezárta az üvegcsét, hogy ne folyjon ki belőle a maró hatású nyál, a kezébe vette majd a zsebébe süllyesztette.

Nexavis mindezt homlokráncolva nézte. 

- Már ne haragudj a kérdésért, de minek kell neked a tszilok nyála?

- Egy bájitalhoz - jött a válasz.

- Aha... - a lány még mindig furcsán nézett rá. - Nem mesélnétek el, miért kell nektek tsziloknyál? Gyertek el hozzánk!

- Hát nem tudom...

- Szeretnék veletek megismerkedni, gyertek!

- Rendben. Egy kicsit - nézett rám Remus.

- Tőlem - mosolyogtam. 

Nexavis bevezetett minket az erdőbe. Útközben elmeséltük neki, mi történt a Roxfortban Pitonnal és Siriusszal. Elmeséltük, hogy jutottunk Romániába és Remus elmesélte neki, hogy szerzett vámpírvért. 

- ... és pont azon beszélgettünk, hogy szerzünk tsziloknyálat, mikor megjelent egy és... jöttél te - fejeztem be a "mesét".

- Hát hogy ti aztán miken nem mentetek keresztül... - mosolygott Nexavis. 

Megpillantottunk a távolban egy tisztást, a túlsó végén egy kis faházzal. 

- Ott lakunk mi - mutatott Nexavis büszkén a házra.

- Szép hely.

- Gyertek! - a lány szemmel láthatóan nagyon izgatott volt. 

Nemsokára odaértünk a házikóhoz. Beléptünk, majd körülnéztünk.

A ház belülről is, mint kívülről, úgy nézett ki, mint egy mugli ház. TV, videó, kanapé, szekrénysor volt a nappaliban, a szoba közepén levő dohányzóasztalon pedig magyar mugliújságok feküdtek.  

- Otthonos kis ház - jegyeztem meg.

- Kösz.

- A szüleid hol vannak? - érdeklődött Remus.

- Dolgoznak - jött a válasz - Apa a kórházban rendel, anya színtén. Ida meg valahol az erdőben kószálhat, mert hogy itthon nincs...

- Ida?

- Ő a nővérem.

- Áh... 

Nah, már megint nagyon értelmes voltam, gondoltam magamban. Gyorsan Remusra néztem, aki épp próbálta nevetését elfojtani. 

- Megnézitek a szobámat? - kérdezte Nexavis.

- Hát persze - vágtam rá hirtelen.

- Oké - a lány sejtelmesen mosolygott - egész biztos tetszeni fog. 

Nexavis benyitott egy ajtón, melyen egy "Kopogj, mielőtt belépsz!!!” feliratú papír volt kiragasztva, alatta pedig egy sokkal kisebb betűvel, utólag odaírt szöveg: "Főleg te, Khimera...". Követtem a "használati utasítást", és kopogtam, mielőtt beléptem volna.

A szobában minden volt a szó szoros értelmében, csak rend nem. Alig lehetett olyan helyet találni, ahol még volt szabad hely... 

- Ne a földet bámuld már! - szólt rám izgatottan Nexavis, mire felnéztem.  

A falon ezernyi papírkivágás és poszter volt, egy-egy helyen egy-egy féle témában. Az ablaknál a fal például Evanescence-poszterek volt kitapétázva, máshol egy-egy színész arcképe, vagy éppen a Mega Star-ból voltak cikkek... 

- Mi van a hátad mögött? - kíváncsiskodtam, ugyanis ekkor észrevettem, hogy Nexavis háttal nekidőlt a falnak, két karját pedig kitárta. 

A lány nem szólt semmit, csak vigyorgott és elállt a faltól. Szabályosan leesett az állam. Egy színész posztere volt a falon. Egy nagyon is ismerős színész... 

- Gary... - suttogtam.

- Aha - Nexavis nem bírta tovább és elnevette magát.

- Jujj, nálad aztán nagy rendetlenség van - jegyezte meg Remus, aki most jött be a szobába.

- Remus... ezt nézd meg - hangom egy kicsit megremegett - Gary Oldman.

- Kicsoda?

- Ő játszotta... nem ismerős? 

Remus a fejét rázta, de közben gondolkozott. Tudtam, hogy nagyon okos, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. 

- Olyan, mint Sirius...

- Te olvastál a fejemben?

- Nem, most kivételesen nem... tényleg ő az?

- Olyan aranyos, igaz? - kérdezte izgatottan Nexavis.

- Aranyos?

- Tudod, Remus... ti nemcsak a könyvekben léteztetek nekünk, hanem... néhány éve megfilmesítették a harmadik részt és ő játszotta Siriust. - mutattam ismét a poszterre. 

Remus kíváncsian nézte meg magának a fekete hajú, Sirius-jelmezbe bújt Gary Oldmant. 

- Tetszik neked?

- Nos... igen. De nem úgy, mint te - tettem hozzá, elpirulva - Te mindig is jobban tetszettél. Eszti, nincs véletlenül David Thewlisről egy képed?

- Hát... talán - Nexavis kutatni kezdett az íróasztala fiókjában.

- És ki ez a David Thewlis... vagy ki?  

Remus! Te féltékeny vagy?! Nem bírtam megállni és mosolyogtam.  

- Te.

- Én?

- Téged játszott az Azkabani Fogolyban. A kedvenc színészem.

- Vagy úgy... kíváncsi vagyok rá.

- MEGVAN! - kiáltott fel Nexavis. 

Egy posztert terített ki az ágyára (ami tele volt tankönyvekkel) - , melyen David Thewlis volt.  

- Istenem... - bukott ki belőlem. Ez a kép nekem is megvolt, még régen az Internetről szedtem le és nyomtattam ki. Nagyon szertettem Remusról ezt a képet. Volt egy kis különbség a képen látható és a magát tágra nyílt szemmel bámuló Remus között - például a poszteren látható férfinek karmolások borították az arcát.

Úgy tűnt, Remus is pont ezt figyelte. 

- Kicsit összekarmolta magát.

- Aha - észrevettem, hogy Remus hangjában már nincs féltékenység. - de nem tudom, miért... 

Nem tudtam folytatni, mert ekkor egy nagyon hangos durranás rázta meg a szobát. Gyorsan becsuktam a szemem és kezem magam elé tettem. Mikor felnéztem, alig akartam elhinni, ki áll előttünk. 

- Csillu, gyorsan vissza kell jönnötök! Olyan furcsa dolgok történnek mostanában... és Pitonék egyre rosszabbul vannak...

- Szia, Dóri - szóltam közbe.

- Ja, bocs. Sziasztok... Gyertek gyorsan, meg kell csinálnotok a bájitalt!

- Még időben vagyunk, nyugodj meg. Harminc nap alatt kell elkészíteni és mi tegnap jöttünk el...

- Tegnap? Nem! Már... már három hete odavagytok! - nézett ránk értetlenül Dóri.

- Az hogy lehet? Jobb, ha visszamegyünk - nézett rám Remus. 

Bólintottam, majd Nexavisra néztem. 

- Öhm... hát, örülök, hogy megismertelek. Mennünk kell, ne haragudj...

- Oké, nem baj. Segítsetek Siriusékon - mosolygott a lány. - Sziasztok. 

Visszamosolyogtam rá és koncentrálni kezdtem Remus szobájára. Pár pillanat múlva meg is érkeztem - de egyedül voltam. Remus és Dóri nem voltak ott.

Vártam rájuk, de nem jöttek.

Nem akartam elmenni a szobából. Unatkoztam, ezért szétnéztem. Szerettem ezt a szobát... kinéztem az ablakon - ekkor viszont majdnem felsikítottam.

A Nap épp lenyugodott - de sokkal gyorsabban, mint normálisan szokott. Mintha felgyorsult volna az idő... mikor a Nap eltűnt a horizont mögött, az égre a Hold jött fel - szintén gyorsabban a kelleténél. Félelmetes látványt nyújtott számomra mindez. Fogalmam sem volt, mi történt... A Hold feljövetele után helyreállt az idő, és újra normálisan működött minden. Ekkor azonban... 

- Te jó Isten! - suttogtam magam elé döbbenten. 

Az égen megjelent egy másik ezüst fényű égitest: egy másik hold. 

- Istenem... Remus... 

Mintha csak meghallották volna, Remus és Dóri ebben a pillanatban jelentek meg a szobában. 

- Mi folyik itt? - néztem Remusra szinte könyörgően: adjon magyarázatot erre. 

Ám szegény Remust ugyanolyan hirtelen érte ez, mint engem. Mikor kinézett az ablakon és megpillantotta a két Holdat, fájdalmasan nyögött egyet. 

- Már egy is épp elég... ÁÁÁ! 

Remus hirtelen összerogyott. Gyorsan letérdeltem mellé és megpróbáltam megtartani.  

- Mi a baj?!

- Nem tudom - Remus alig bírt megszólalni.

- Csillu! Nézd! - Dóri a Holdakra mutatott.  

Felnéztem, és ijedten láttam, hogy dagadni kezdenek... ha így folytatják, hamarosan telihold lesz... Ijedten Remusra néztem, aki egyre rosszabbul nézett ki. 

- Remus! Szedd össze magad!! Koncentrálj a Szellemszállásra!

- Nem tudok hopp... hoppanálni a Roxfort...

- Valahogy most mégis sikerült... legalább próbáld meg! Kérlek!!  

Remus gyengén bólintott, majd néhány másodperc múlva eltűnt.  

- Dóri, te maradj itt!

- Ó! De miért?

- Maradj, légyszi! Valami furcsa történik itt... nehogy bajod essen...

- Rendben - sóhajtott lemondóan Dóri.

- Köszi - én is rákoncentráltam a Szellemszállásra, majd pár másodperc múlva fel is bukkantam a romos házban.  

Remusnak nyomát se láttam. Annyira aggódtam érte, hogy teljesen elfelejtkeztem róla, hogy át kellene változzak kutyává. Keresni kezdtem Remust. Hirtelen a hátam mögött egy állat morgását hallottam. Remegve fordultam meg, és szembetaláltam magam Remusszal - vérfarkasként.

Hiába próbáltam átváltozni, valamiért nem sikerült. Nem tudtam elég erősen koncentrálni... így Remus egyre közelebb jött hozzám, míg végül...

A fájdalom tőrként hasított belém. Nagyot kiáltottam, miközben megpróbáltam kiszabadulni Remus szorításából. Láttam, hogy nem megyek semmire, így végső elkeseredésemben minden erőmmel arra gondoltam, hogy változzak át kutyává. A dolog sikerült. 

- Mit tettem... - hallottam Remus elhaló hangját.

- Nem te tehetsz róla... - szorítottam a fogaim közt.

- Merlinre, de hát miért?!

- Remus, ne okold magad... 

Remus felvonyított, és elkezdett visszaalakulni emberré. Pár perc múlva gyengén bár, de magánál volt emberi alakban. Én is visszaváltoztam.

Ami ekkor történt, az nemcsak nekem, de Remusnak is óriási meglepetés volt: a karomon a harapásnyom begyógyult. Nem fájt többé a seb. 

- Mi folyik itt? - Remus hangja remegett.

- Gőzöm sincs. 

Megfogtam a kezét - ekkor óriási rántást éreztem a hasamnál. A következő pillanatban a bájitaltan-teremben voltunk mindketten. Harry, Ron és Hermione egy üst fölött álltak és főztek valami bájitalt. Mikor megpillantottak minket, Hermione megszólalt: 

- Professzor úr, adja ide a három hozzávalót!

- Tessék?

- A három fő összetevőjét a bájitalnak, amit Siriuséknak csináltunk. 

Remus keresgélni kezdett a zsebében. Megtalálta a két üvegcsét: amelyikben a vámpírvér és a tsziloknyál volt. Odaadta Hermionénak. 

- A harmadik?

- Te jó ég... - néztem Remusra - A szőr!

- Jaj, ne! Elfelejtettük... 

Ekkor eszembe jutott Sirius. Anélkül, hogy rákoncentráltam volna, hamar a Gyengélkedőben találtam magam. A mellettem lévő ágyon egy fekete, borzas hajú férfi feküdt: Sirius. Láttam rajta, hogy szenved: homlokáról folyt az izzadság, remegett és fájdalmas arcot vágott, vonaglott.

Nem bírtam tovább: az elmúlt fél órában annyi minden történt, hogy ki kellett adjam magamból: felkiáltottam. Ekkor elsötétült előttem a világ.

Ebben a pillanatban riadtam fel álmomból.