Másnap én ébredtem hamarabb. Érdekes módon egyáltalán nem voltam fáradt. Pedig én nagyon szerettem aludni, a Roxfortban is mindig Hermione ébresztett... Valahogy teljesen kiment a fejemből, hogy Remus is a szobában van, és nekiláttam beágyazni. Ez nem ment túl halkan és mire végeztem, akkor láttam, hogy Remus a fotelágyban fekszik. Ébren volt. Barna haja kissé kócos volt és látszott a szemén, hogy tudott volna még aludni, mégis mosolyogva figyelt.
- Oh, jaj... ne haragudj, hogy felébresztettelek - néztem rá bocsánatkérően.
- Semmi baj. - hangja is fáradt volt, ezzel is nőtt egy kicsit lelkiismeret furdalásom.
Ezután leültem az ágyra és a hajamat kezdtem igazgatni. Remus eközben kikászálódott az ágyból és fél óra múlva együtt mentünk az étkezőbe reggelizni.
Mégsem keltünk olyan nagyon korán, ha már mindenki ébren van, gondoltam.
Viszonylag lassan végeztünk a reggelivel. Talán mert utána beszélgettünk is, mivel előző este nem nagyon volt erre időnk.
A délelőttöt még Krisztináéknál töltöttük, ám dél körül bejelentettük, hogy mennünk kell.
- Nagyon szépen köszönünk mindent! - köszöntünk el vendéglátóinktól.
- Nincs mit.
- Maradjatok még! - kérlelt Zita.
- Mennünk kell - nézett rá Remus mosolyogva.
- Kár - nézett szomorúan a földre Zita.
- Majd ha legközelebb erre járunk, újra eljövünk.
- Oké.
- Sziasztok!
Kiléptünk a kapun, és elindultunk arra, amerről a faluba értünk.
- Várjatok!
Remus és én összenéztünk, majd megfordultunk. Kriszti sietett felénk, kezében egy kendővel.
- Ezt vigyétek el! Ennivaló.
- Köszönjük! - teljesen elfelejtettem, hogy ennivalót nem ártana kérnünk tőlük.
- Szívesen. - mosolygott a lány.
Még néhányszor visszanéztünk. Ilyenkor láttuk, hogy az egész család az ajtóban áll és minket figyelnek.
- Kedves emberek - szólalt meg Remus, mikor elhagytuk Szilágyzovány határát.
- Tessék?
- Rendesek voltak a barátaid. Mi a baj?
- Csak gondolkoztam.
- Szabad tudnom, min? - érdeklődött Remus.
- Honnan tudod, hol vannak vámpírok?
Nah, ennél értelmesebb kérdést se tudtam volna feltenni, gondoltam magamban. Ám igencsak meglepődtem azon, amit Remus mondott.
- Érzem.
Tessék?! Mikor Remus rám nézett, és látta csodálkozó arcom, mosolyogva folytatta:
- Tudod, a varázslények megérzik egymás jelenlétét. Mivel én is varázslény vagyok és... tudni fogom, ha vámpírok lesznek a közelben.
- Oh...
Nem tudtam, mit mondjak rá. Nem akartam az mondani, hogy sajnálom. Tudtam, hogy Remus nem szereti, ha sajnálják, és valahol meg is tudtam érteni.
Remus mintha csak kitalálta volna a gondolataimat.
- Ne sajnáld. Már rég beletörődtem. És látod, most hasznos is - mosolygott.
Nem értettem, hogy tud ezen mosolyogni. Sajnálat jött rám, hiába próbáltam eltitkolni. "Szedd össze magad!" mondta egy hang a fejembe "mondtam, hogy nem kell sajnálni" nem szemrehányóan beszélt, inkább szelíden és határozottan, mintha csak Remus mondta volna...
Ránéztem. Ilyenkor Remus sokat nőtt a szememben. Eddig is úgy szerettem, mint még soha senkit, de amikor ilyen határozott, erős és nyílt volt, még inkább megdobbant a szívem... Istenem, Remus, ha tudnád, mennyire szeretlek...
- Tudom - mosolygott sejtelmesen Remus.
- Dehát... én nem is mondtam semmit...
- Oh... ne haragudj, de nem tudtam ellenállni... - még mindig mosolygott, de most egy kicsit cinkosan.
- Semmi... hé! - most tudatosult csak bennem, hogy Remus gyakorlatilag a gondolataimban olvasott...
- Ne haragudj - mondta gyorsan.
Kétféle érzelem kavargott bennem. Egyrészt megijedtem, életemben először féltem egy kicsit Remustól. Másrészt viszont csodáltam érte, hogy eddig nem használta ezt a képességét... HA eddig nem használta.
- Nem.
- Mostmár fejezd be, légy szíves - próbáltam komoly arcot vágni, de nem nagyon ment, mindig a mosoly kerülgetett.
- Rendben.
- Mióta...
- Kiskorom óta.
- Aha.
Nemsokára elértük a homokbányát, ahova tegnap érkeztünk.
- Nem akarsz átöltözni? - érdeklődtem.
- Nem. - hangzott a válasz.
- Nem is tudtam, hogy ennyire szereted a mugliruhát. - csodálkoztam.
- Mennyi mindent nem tudsz még rólam - nevetett.
- Talán mesélj magadról pár olyan dolgot, amit nem olvastam rólad. - vigyorogtam.
Elhagytuk a homokbányát, és letértünk a kátyús útról, befelé, az erdő felé vettük az irányt.
- Például?
- Mindent! - bukott ki belőlem a válasz.
- De kíváncsi vagy! - mosolygott.
- Igen, tudom...
Remus hirtelen megtorpant.
- Mi a baj? - kérdeztem ijedten.
- Vámpírok.
- Remus! Nem hoztunk vért!
- Jó ég...
- Várj, mindjárt visszajövök!
Mielőtt Remus bármit is válaszolhatott volna, minden erőmmel koncentrálni kezdtem, majd eltűntem Romániából, és hazakerültem Debrecenbe, a Kenézy Gyula Kórházhoz. Többek között itt volt ugyanis az a hely, ahol vért lehetett - adni. Mély levegőt vettem és beléptem az épületbe.
- Elnézést, segíthetek? - kérdezte a portásnő.
- Háát... hol lehet itt vért adni? - kérdeztem bizonytalanul.
- Harmadik emelet, 34-es szoba. Lift a folyosó végén. - mondta válaszul a portásnő.
- Köszönöm.
Elindultam a lift felé és fellifteztem a harmadikra.
A 34-es szoba előtt csodálkozva vettem észre, hogy senki sem áll. Bekopogtam, majd bementem. Egy tiszta, világos szoba volt, ahol jellegzetes szagok terjengtek a levegőben.
Mondtam az orvosnak, aki bent ült egy székben, hogy vért szeretnék adni. A vérvétel viszonylag hamar megvolt, és fájdalommentesen zajlott. Amíg az orvos a másik szobába ment valami papírért, felálltam a székből és felkaptam a kis zacskó vért, amit tőlem vett, majd Remusra koncentráltam és mire kinyitottam a szemem, mellette voltam.
- Itt van! - mutattam meg a vérrel teli zacskót.
Kis fájdalmat éreztem a könyökhajlatomnál, mire jobb kezemmel megszorítottam a karom. Kis szédülés is elfogott, így le kellett üljek a fűbe.
- Csak nem a te véred? - ráncolta a homlokát Remus, és ő is leült mellém.
- Hát... de - vallottam be.
- Add ide! - vette el a vért. - És várj meg itt, nemsokára visszajövök.
Nem ellenkeztem. Remus hamar eltűnt a szemem elől. Kicsit sajnáltam, hogy nem mentem utána. Még soha nem láttam vámpírt és kíváncsi lettem volna, milyen. De éreztem, hogy nemigen tudnám tartani a lépést, így inkább maradtam.
Remus körübelül egy órát lehetett távol. Már nem fájt a karom és nem is szédültem, mire felbukkant.
- Gyere utánam! - mondta, azzal köddé vált.
Sóhajtottam, majd követtem.