Mikor éreztem, hogy újra két lábbal állok a földön, kinyitottam a szemem és körülnéztem. Egy mező közepén találtam magam, körülöttem közel s távol dombok, amerre elláttam. Remus mellettem állt. 

- Hol vagyunk? - érdeklődtem.

- Erdélyben - hangzott a válasz.

- Dehát... Először nem vért kell szerezni? - kérdeztem kissé értetlenül.

- De igen - mondta Remus nyugodtan - épp ezért bemegyünk a városba, és szerzünk neked valami szállást, én meg elmegyek és…

- Majd én megyek! - vágtam közbe - Én… Tudok vért szerezni. 

A másik mondatnál nem néztem Remus szemébe. Nem hazudtam, csak nem voltam biztos benne, hogy ott tényleg kaphatok vért… 

- Igen? - ráncolta a homlokát Remus – Nos, ahogy gondolod. De előbb menjünk be a városba.

- Oké. 

Elindultunk arra, amerre Remus a várost tudta. Félórányi séta után pillantottunk meg a messzeségben egy kisebb települést. 

- Hol vagyunk? - érdeklődtem kíváncsian.

- Erdélyben... Szilágysomlyón.

- Értem. 

Csak azért nem kérdezősködtem magáról a városról, mert pontosan tudtam, milyen. Már voltunk itt régebben nyaralni. Hamarosan megtaláltuk az utat. Az autók nem nagyon nyüzsögtek a kátyúkkal borított úttesten, de mi mégis inkább az útszéli kitaposott ösvényt választottuk.  

- Itt élnek vámpírok? - csodálkoztam.

- ITT élnek vámpírok - helyesbített Remus.

- Aha. És... Nem félsz?

- Mitől? - mosolygott Remus.

- Hát a vámpíroktól!

- Miért kellene félnem tőlük? - kérdezte abszolút nyugodtan.

- Lássuk csak, miért is? Mondjuk, mert a vámpírok vért isznak! Megölnek!

- Dehogy ölnek! 

Ezt már végképp nem értettem.

- Hogyhogy nem…

- Nem szeretik a varázslóvért. Ha néha esznek is, biztosan nem az én vérem kell nekik.

- Akkor én még véletlenül se menjek a közelükbe, nem?

- Igen. Nem szeretném, ha bajod esne…

- Ne félts ennyire, nem vagyok már gyerek.

- Tudom, hogy nem vagy gyerek - nézett Remus a szemembe - Csak nem szeretném, hogy bajod essen. Szeretlek. 

Ennyi nekem elég is volt. A gondolataimba voltam merülve, mikor észrevettem, hogy elértük Somlyó határát, ahol egy tábla jelezte: Şimleu Silvaniei, alatta magyarul: Szilágysomlyó. Amerre néztünk, kisebb-nagyobb dombok fogták közre a várost.  

- De szép! - sóhajtottam áhítattal.

- Szerintem is - mosolygott Remus - látod, mégsem olyan nagyon rossz Románia.

- Azért Erdély sohasem volt olyan lepusztult, mint például Nagyvárad.

- Lehet - hagyta rám Remus. 

Ahogy mentünk egyre beljebb a város központja felé, egyre több ember jött velünk szembe. Szinte mindenki furcsán megbámult minket. Hamarosan elértük a város központját. Mindezidáig mi is figyeltük az embereket, hátha összeakadunk egy-két varázslóval, de nem sikerült, sőt, mostanra egyre többen néztek minket. Valahol meg tudtam érteni: Remuson látszott varázslószármazása a ruháján. Bár én mugliruhát viseltem, de a köpeny, amit Remustól kaptam még a Roxfortban, teljesen eltért a hagyományos mugli köpenyektől. 

- Azt hiszem, nem ártana sietni - valószínűleg Remusnak is hasonló dolgok jártak a fejében, mint nekem.

- Hova menjünk?

- Ahogy elnézem, nem sok varázsló lakik errefelé...

- Tudod, hol van Szilágyzovány? - kérdeztem hirtelen ötlettel.

- Nem. Miért?

- Lakik ott egy család, akit ismerek. Talán ott megaludhatnánk egy éjszakát.

- Rendben… Ugye ők muglik?

- Igen. Miért, baj? - kérdeztem gyorsan.

- Dehogyis! - mentegetőzött Remus - Én szeretem a muglikat!

- Szerencséd - vigyorogtam és megfogtam a kezét.  

Mikor Remus megérezte, hogy megérintettem, kicsit megszorította a kezem. Elindultunk keresni egy helyet, ahol nem járkált ennyi ember. 

- Nincs messze innen… Utánam tudsz jönni? - kérdeztem.

- Igen. De ne a városra gon…

- Falura - javítottam ki.

- Ne a falura gondolj, nehogy megijedjenek tőlünk.

- Jó. 

Félrehúzódtunk egy kihaltnak tűnő kis utcába - ami inkább sikátornak tűnt - és miután meggyőződtünk róla, hogy nem lát minket senki, koncentrálni kezdtem a Szilágyzovány és Ipp között húzódó homokbányára. Ez körülbelül félórányi járásra volt a falutól. Pár pillanat múlva, mikor kinyitottam a szemem, a homokbánya közepén álltam, körülöttem pedig több méteres homoksziklák voltak. Remus pár másodperc múlva megjelent mellettem. Ő is körülnézett, majd felém fordult. 

- És most merre?

- Először is menjünk ki az útra. - gondolkoztam hangosan - aztán már ki lesz írva. Gyere! 

Nagy nehezen sikerült kikecmeregnünk a homokból és kiértünk az útra. Nem messze kék tábla hirdette több város, köztük Zâuan felé az utat.

Nevetve karon ragadtam Remust és elindultunk Szilágyzovány felé. Nem tudtam, hogy jött rám ez a vidámság, mindenesetre sikerült Remust is felvidítanom egy kicsit, mire fél óra séta után elértük a falu határát. Itt visszaemlékeztem, hol szálltunk meg annak idején többször is és nemsokára elértük a házat. Benyitottam (nem volt csengő).

A ház kis udvarán két lány játszott, egy kisebb és egy nagyobb.

Mikor megláttak, abbahagyták a játékot, és kicsit elgondolkoztak, ki is lehetek, de hamar rájöhettek, mert nemsokára nevetve futott felém mindkettő. 

- Csilla! Hát te, hogy kerülsz ide?! 

A nagyobbik lányt Krisztinának hívták, a kisebbiket Zitának. 

- Sziasztok! Rég nem láttalak titeket! Hogy vagytok?

- Mi jól - mosolygott Zita. 

Kriszta ekkor észrevette a mellettem némát álldogáló Remust. Észbe kaptam. 

- Oh, ne haragudj... Kriszta, Zita, ő... - hirtelen elakadtam.  

Nem mintha nem tudtam volna, hogy hívják Remust, épp csak nem mertem az igazi nevén nevezni. Még Kriszta nem is nagyon, de Zita felismerné Remust, hiszen ő maga olvasott minden megjelent Harry Potter részt... 

- Maga olyan ismerős... - szólalt meg Zita Remusra nézve.

- Valóban? - mosolygott Remus, közben lopva rám pillantott.

- Mintha... - gondolkozott Zita, majd megrázta a fejét - Á, nem. Elnézést.

- Semmi gond.

- Kire gondoltál? - kérdeztem gyanakodva.

- Háát... Lupin professzorra a Harry Potterből - mondta lesütött szemmel.

- Zita! - szólt rá Kriszta. - Légy szíves, fejezd be ezt a Har...  

Remus és én összenéztünk, majd Remus bólintott és a két lányhoz fordult. 

- Azt hiszem, így már nem szükséges bemutatkozzak. Szeretnénk, megkér...

- Úgy érti, maga Lupin?! Nem, maga nem lehet... - Zitának tágra nyílt a szeme.

- De, ő az, hidd el - próbáltam elfojtani nevetésemet, de nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el.

- Nem hiszem el! 

Tisztában voltam vele, hogy hihetetlen mindez, pláne egy olyasvalakinek, aki rá van kényszerülve, hogy ne álomvilágban éljen, hanem a rideg valóságban. Azonban ötletem nem volt, hogy győzhetnénk meg őket igazunkról.

Nem is kellett tovább törnöm a fejem. 

- Ha beengedtek, bebizonyítom - szólalt meg Remus.

- Hát...

- Kérlek.

- Rendben - nézett rám Kriszta. 

Bementünk az udvarra. Amíg Zita gyorsan becsukta a kaput, Remus Krisztához fordult. 

- A szüleitek itthon vannak?

- Nem, ők dolgoznak. Mi... Nekünk nyári szünet van.

- Értem. 

Remus ezután előhúzta varázspálcáját köpenye alól, mire a két lány döbbenten nézett rá. 

- Mobilicorpus - szegezte rá Zitára a pálcát. 

Szegény lány rémülten felkiáltott, mikor felemelkedett pár centire a földtől. 

- Tegyen le, kérem!

- Rendben. 

Remus elrántotta a pálcát, mire Zita újra földet ért. Most nem kiabált. Úgy tűnt, felfogta, ami vele történt és halványan mosolyogva nézett Remusra, ő pedig viszonozta a mosolyt.  

- Megengeditek, hogy megaludjunk nálatok egy éjszakát? - kérdezte a maga szelíd hangján Remus.

- Persze - vágta rá Zita, mire a nővére is bekapcsolódott.

- Érezzétek otthon magatokat!

- Köszönjük. 

A két lány beinvitált minket a kicsi, de otthonos házba. 

- Itt jó lesz? - mutatott be abba a szobába, ahol mi is aludtunk, mikor náluk töltöttünk kis időt.

- Igen, nagyon szép. 

Remus és én bementünk a szobába. Alig néztünk körbe, mikor Kriszta jött be. 

- Öhm... Ne haragudjon... - nézett Remusra.

- Nyugodtan tegezz.

- Rendben. Arra gondoltam, nem ártana, ha átöltöznél, mert apáéknak nem adjátok be ezt a... varázslós dolgot. Gyertek! 

Remus bólintott és követtük Krisztát a másik szobába. Zita az egyik szekrényből mindenféle ruhát szedett elő. 

- Ezek azok, amiket még hoztatok... - nézett rám - ide lett rakva. - Próbálgassatok - azzal kimentek a szobából.

- Szerinted ezek közül melyiket vegyem fel? - nézett rám Remus, mintha tőlem várná, mondjam meg neki, mit vegyen fel.

- Férfiak... - sóhajtottam, majd kutakodni kezdtem a ruhahalom között.  

Találtam egy kék farmert, egy fekete pólót és egy pár sportcipőt. Egyik sem volt tökéletes, de Remus kikorrigálta a hibákat. Például a farmer el volt szakadva a térdénél. Hiába mondtam neki, hogy az direkt ilyen, Remus suhintott egyet varázspálcájával, és összefoltozta. A sportcipő pedig 42-es méretű volt, ami kicsi volt neki, de egy kis bűbájjal ezt a problémát is megoldotta.

Mikor Remus minden ruhát felvett magára, alig bírtam megállni, hogy ne nevessem ki.  

- Tíz évet letagadhatnál - mosolyogtam.

- Öhm... kösz.

- Várj, van itt még valami! 

Találtam időközben egy drapp színű baseball sapkát is, amit fordítva felraktam a fejére. Így már tényleg úgy nézett ki, mint egy mugli srác. 

- Így sokkal jobban nézel ki - jelentettem ki vigyorogva.

- Képzelem... 

Visszaérve a szobába, ahol el lettünk szállásolva, Kriszta és Zita várt minket. Az egyetlen ágy, ami a szobában volt, szépen meg volt vetve. Mikor Zita meglátta Remust mugliruhában, rögtön felfelé görbült a szája, de nyíltan nevetni, ő sem mert. 

- Csilla! - nézett rám Kriszta komolyabban - Anyáék hívtak, hogy fél óra és itthon vannak. Mi most elmegyünk, készítünk vacsorát, addig vezesd körbe Remust. 

Bólintottam. Megmutattam Remusnak a házat, mi hol van, majd kimentünk az udvarra. 

- Az állatokra kíváncsi vagy?

- Igen - mosolygott. 

Megnéztük a bociktól a nyuszikig minden állatot, ami csak volt a ház körül. Épp egy aprócska, koromfekete kiscicát simogattam, mikor megpillantottam Krisztiék szüleit. 

- Remus, találj ki valami nevet magadnak!

- Nem tudom, nálatok milyen nevek vannak.

- Háát... Péter, Dávid, Bálint... János - mosolyodtam el egy pillanatra. - Leó, Csaba...

- A Csaba jó lesz?

- Öhm... igen. 

Épp beugrott, hogy mennyi Csaba nevű rokonom és ismerősöm van, mikor Gyula bácsiék is megpillantottak minket. 

- Csilla? - mosolyogtak.

- Öhm... Csókolom.

- Ugyan már, akkora vagy már, ne csókolomozz itt nekem! - mosolygott a férfi.

- Értem. 

Ezután bemutattam nekik Remust is, mint a barátomat, Csabát. Gyorsan elbeszélgettük az időt, közben Krisztáék ügyesen vacsorát készítettek, leültünk enni, majd vacsora után Remus és én elköszöntünk tőlük és elmentünk a szobába aludni. Mikor felkapcsoltuk a villanyt, szembesültünk vele, hogy kettőnknek csak egy ágyat készítettek elő. 

- Öhm... - Remus nem mert a szemembe nézni - majd alszok a...

- Ha jól tudom, ki lehet húzni a fotelt is - szakítottam félbe.

- Akkor... Hoztam takarót, majd elalszok én itt - ült a fotelbe.

- Ahogy akarod. Szállj le, megcsinálom. 

Kihúztam a fotelt, így az ággyá alakult. 

- Ügyes - jegyezte meg Remus. 

Mindketten lefeküdtünk, én az ágyba, Remus pedig a fotelbe.  

- Jó éjt!

- Neked is. 

Lekapcsoltam a villanyt. Én nem tudtam még egy darabig elaludni. Nemsokára Remus felől egyenletes szuszogást hallottam, mire elmosolyodtam. Olyan aranyos volt így, álomba merülve. Megpróbáltam behunyni a szemem, és aludni, de nem éreztem magam fáradtnak. Végül mégiscsak sikerült elaludnom, előtte egy gondolattal a fejemben: úgy éreztem, túl nagy ez az ágy egymagamnak...