Ezután másról beszélgettünk. Hermione nemsokára leült tanulni. Megpróbáltam neki segíteni, de nem nagyon tudtam. Inkább olyan helyre mentem, ahol otthon is szerettem lenni... és ahol nemrég már jártam. A könyvtárba.

Most hamarabb megtaláltam, mint fél órája. Kerestem pár varázslényes könyvet, és leültem egy asztalhoz. Elkezdtem olvasni az egyik könyvet. Megkerestem a knezléket, az unikornisokat és még sok olyan állatot, amiről én is olvastam a Harry Potter könyvekből. Elolvastam róluk mindent. Az unikornisokról, a knezlékről és a vérfarkasokról különösen sokat írtak. Ez utóbbiról nagyon sok rosszat... például hogy a vérfarkas csak és kizárólag gonosz, rossz ember lehet meg hasonlók. Kivételek erősítik a szabályt, gondoltam vidáman...

- Hát te mit olvasol?

Úgy megijedtem, hogy a kezemből kiejtettem a könyvet. Körülnéztem, ki szólt hozzám. Sirius volt az.

- Úristen, Sirius, a szívbajt hozod rám...

- Bocs. Mit olvasol? - mosolygott.

- Én csak... egy könyvet.

- Igen? Miről szól?

- A varázslényekről. - mondtam a lehető legártatlanabb arccal.

- Aha.

Leült mellém. Innentől kezdve már nem tudtam olvasni, mert Sirius állandóan engem nézett. Hamarosan beadtam a kulcsot.

- Jól van, na. Igazából unatkozom.

- Na, ezt a szót nem ismertük mi...

- Azt elhiszem.

- ... mindig lefoglaltuk magunkat valamivel...

- Vagy inkább valakivel? - kérdeztem.

Sirius nevetett.

- Hát, igen, Pitont minden adandó alkalommal felidegesítettük! Ehhez nagyon értettünk!

Csak mosolyogtam, ahogy áradozik, hogy hogyan bosszantották szegény Pitont. Azonban kábé 10 perc után már kezdtem komolyan sajnálni Pitont. Ezután a téma után más dolgokról beszélgettünk. Mikor nagysokára visszamentem a klubhelyiségbe, Harry és Ron szólított. Látszott rajtuk, hogy nincsenek feldobva.

- Szia.

- Sziasztok. Mi történt?

- Piton hívat... - ezt Ron olyan undorral mondta, hogy majdnem elnevettem magam. De inkább visszatartottam.

- Jó. És... hol van?

- A szobájában.

- És az hol van?

- Ja, hogy te még nem tudod. De jó egyeseknek. - gúnyolódott mosolyogva Harry - Hát... talán elkísérjünk?

- Ha megtennétek...

Leballagtunk a lépcsőkön, elmentünk a Nagyterem előtt és lementünk a pincébe. Hideg volt lenn. Egyszercsak Harryék megálltak egy fafaragásos ajtó előtt.

- Ez az.

- Köszi.

- Szia, mi most mentünk... Gyűlölöm ezt a helyet... - motyogta halkan Ron.

Harry és Ron elmentek. Összeszedtem magam és bekopogtam.

- Ki az? - kérdezte egy mély hang bentről.

Benyitottam.

- Öhm... Elnézést, Professzor úr, csak én vagyok az.

Láttam, hogy Piton nincs igazán feldobva, hogy láthat. Ugyanolyan undorral nézett rám, mint ahogy Ron, mikor közölte velem a hírt.

- Gyere be. Ne félj, csak beszélni akarok veled...

A szája gúnyos mosolyra húzódott. Nem volt túl megnyugtató. Újra megszólalt.

- Ne vedd sértésnek, de nem kedvellek igazán. Sőt, egyáltalán nem kedvellek. De úgy vettem észre, te igen. Miért? Magyarázatot várok!

Majdnem elnevettem magam ezen az abszurd kérdésen. De aztán ezt is elfolytottam. Nem tartottam túl jó ötletnek, hogy pont Piton előtt nevessek, ráadásul rajta. Inkább nyugodtan visszakérdeztem.

- Hogyhogy miért?

Piton mérgesen nézett rám.

- Válaszolj!!

- Ha tudni akarja, azért, mert szerintem nem is gonosz. Annak akar látszani, hogy senki se szeresse. De igazából jószívű és segítőkész... és én ezért szeretem - magamban már régen nevettem saját mondataimon, de ebből Piton csak annyit láthatott, hogy mosolygok.

Piton nem viszonozta a mosolyt. Arcán a megrökönyödés jeleit láttam.

- MÉGHOGY ÉN?! Mit képzelsz te rólam? IGENIS, gonosz vagyok!!

- Elnézést, Professzor úr! - próbáltam nem mosolyogni, ami végül sikerült.

Piton egy kicsit megnyugodott.

- Na jó, megbocsátok. De csak mert ilyen szépen kér... Akarom mondani, mert... CSAK! Ilyen kedvem van.

- Vagy mert jószívű. Dóri is ezért szereti...

- Ki a fene az a Dóri?

Ismét mosolyogva válaszoltam.

- A legnagyobb rajongója...

- RAJONGÓM???

- Jól van, na. Igazából a tesóm. Maga a kedvenc szereplője a könyvből. Ha tudná, hogy most magával beszélgetek...

Eszembe jutott valami. Ha sikerül, Dóri oda lesz az örömtől. Reméltem, Piton nem átkoz meg érte.

- Öhm... Piton professzor! Nem... adna nekem egy... egy... autogramot?

- Micsodát?!

- Nálunk így hívják, ha egy híres ember aláír valamit, amit odanyújtok neki. Mondjuk ad egy aláírt fotót...

Piton akkorát ordított rám, hogy komolyan megijedtem.

- MIT KÉPZELSZ?? Aláírt fotót? Elment az eszed? Na, megállj...

És Piton már nyúlt is a pálcájáért. Nem igazán vágytam rá, hogy eltaláljon valamilyen átok, ezért kifutottam a szobából. A Griffendél-toronyig meg sem álltam. Mondtam a jelszót és bemásztam a portrélyukon. Felrohantam a lányok hálószobájába és lezuhantam az ágyra, közben az oldalamat szorítottam.

Hermione ijedten fordult felém:

- Mi a baj?

- Piton... majdnem... megátkozott.

- Tessék?!

- De nem az ő hibája... Én... tudhattam volna, hogy nem ad...

- Nem értem... Mit nem ad?

- Autogramot - mondtam még mindig zihálva.

Hermione alig bírta visszafojtani a nevetést.

- Pitontól... autogramot? Mi a fenének?

- Dórinak vittem volna... tudod, ő a kedvence...

- Aha. Hát, szerintem előbb fogja megszeretni Lupint, minthogy  autogrammot adjon...

- Akkor van rá esély... - mosolyogtam.

Hermione megcsóválta a fejét, majd visszaült az asztalhoz és folytatta a tanulást. Én meg az egyik, éppen nem olvasott könyvét böngésztem, miközben gondolkoztam a mai napon. Este lementünk a Nagyterembe vacsorázni. A kaja finom volt, mint mindig. Az asztalnál ott ült Piton, aki olyan haragosan nézett rám, mintha a pillantásával akarna megölni... vagy ilyesmi. Vacsora után felmentünk a hálószobába. Hamar elaludtunk.

Reggel megint Hermione ébresztett.

- Keljél már!!

- Mi? Hogy...?

- Ma megyünk le Roxmortsba!

- Roxmortsba?

- Igen. Tudod, le a faluba.

- Igen, igen, tudom, mi az...

Ahogy felültem, éreztem, hogy a fejembe hasít a fájdalom. Elképzelni sem tudtam, mi bajom: ha nekem fáj a fejem, annak oka van. És nem a front miatt, vagy ilyesmi...

- Hermione! Nem tudsz adni egy algopirint?

Hermione elnevette magát.

- Tudod, hogy itt nincs algopirin? Ha hiszed, ha nem, ez egy varázslóiskola!

- Nem mondod!!

- Itt varázsitalok vannak. Keresd meg Pitont, hátha hajlandó...

- Kösz, inkább nem. Biztosan elküldene a fenébe... Majd elmúlik.

Felöltöztünk és lementünk a Nagyterembe reggelizni. Fél óra múlva már úton voltunk Roxmortsba.

A falu nagyon szép hely volt. Harryék mindent lelkesen megmutogattak. Délután felmentünk a Szellemszállást megnézni. Elég romos ház volt, minden ablaka be volt deszkázva.

- Csak azt nem értem, - fordultam Hermione felé - hogy ha ezt a házat Remusnak építették, akkor hogy lehetett itt a koboldlázadás főhadiszállása 1600 mit tudom én, mikor?

- Hát, ezek szerint nem itt volt. Biztos ki akartak találni valamit, hogy ne jöjjenek ide az emberek.

- Lehet...

Már kezdett sötétedni, mikor visszaindultunk a kastélyba. A Nagyteremben megvacsoráztunk, majd felmentünk a hálószobába és lefeküdtünk aludni.

Másnap reggel nem ébresztett senki. Már hét ágra sütött a nap, mikor felkeltem. Felöltöztem és lementem a klubhelyiségbe. Ott csak néhány diák ült, köztük Harry, Ron és Hermione.

- Végre felébredtél! - üdvözölt Harry.

Leültem melléjük.

- Mit csináltok?

- Semmit. Ülünk és unjuk magunkat... - mondta Ron mélabúsan.

- Tanuljunk? - kérdezte Hermione érdeklődően.

- Hagyjál már békén!! Tegnap is tanultunk! - mérgelődött Ron.

- Szerintem nem ártana...

- Hermione, most tényleg nem.

- Jól van na, csak egy ötlet volt.

- Rossz ötlet. - vágta rá Ron.

- Szerinted mit csináljunk? - fordult Harry felém, mire Ron és Hermione is abbahagyta a veszekedést.

Fogalmam sem volt, mihez van kedvük, és hogy egyátalán eddig mit csináltak... Vállat vontam.

- Nem tudom. Én mondanám, hogy menjünk le a parkba, de ott már sokszor voltunk...

- Szerintem menjünk. - mondta Ron lelkesen.

Hermione sóhajtott egyet, de azért ő is jött velünk. Így hát lementünk a parkba. Ekkor még nem sejtettük, ki vár ránk...

A parkba érve észrevettük, hogy egy sötét ruhás alak fut be a Tiltott Rengetegbe.

- Ki lehet az? - kérdeztem.

- Nem t'om... - mondta Ron.

- Kövessük!! - mondta Harry.

- Ne! - mondtam - majd én követem, mint kutya.

- Rendben. Vigyázz magadra!

Bólintottam majd jó erősen koncentrálni kezdtem egy nagy, fekete kutyára, és átváltoztam. Befutottam az erdőbe, követve a sötét ruhás személyt.

Már vagy egy fél órája mentünk befelé, amikor hirtelen megállt. Körülnézett, mintha keresne valamit. Most elindult balra. Követtem.

Egyszercsak megállt és hátrafordult. Meglátott. Én is megláttam és felismertem. Döbbenten láttam, hogy Féregfark az. Elővette a varázspálcáját és rám szegezte.

- Stupor! - kiáltotta.

Az átok eltalált és elsötétült előttem a világ...