Másnap, ahogyan előre megjósoltam, nem magamtól ébredtem. Fél nyolc volt már, amikor Hermione gyengéden rázogatott.

- Csilla… keljél, mennünk kell lassan reggelizni.

Miután szavaira csak halk morgolódással feleltem, Dóri erőszakosabb megoldást választott.

- Csillu, keljél már! – rikkantott a közvetlen közelemből, mire én riadtan keltem fel a puha, meleg ágyból.

- Jól van már… fenn vagyok – dörzsölgettem a szemem fáradtan.

Lassan kikászálódtam a fekhelyemből, és gyors készülődés után elindultunk a Nagyterembe reggelizni.

- Legközelebb, ha egy mód van rá, kíméletesebben hozd rám a frászt – kértem meg húgomat.

- Hát szép szóra nem kelsz fel, csak húzogatod a szád… - vágott vissza.

A Nagyteremben már elég sokan összegyűltek reggelizni. Leültünk mi is a Griffendél asztalhoz, ahol már fel voltak sorakozva a finomabbnál finomabb ennivalók. Rövid választás után húztam magam elé egy szelet pirítóst, és majszolgatni kezdtem.

- Jól felpakoltál… - jegyezte meg Dóri, akinek a tányérján jóval több és választékosabb reggeli állt.

- Nem szoktam reggel enni – vontam vállat.

- De most nem csak magad miatt eszel – mondta sokatmondóan Hermione.

Ebben igazat adtam neki, így megfogtam még egy darab pirítóst.

A két lány megcsóválta a fejét, és nekikezdtek a saját reggelijüknek is. Ekkor érkezett meg hozzánk McGalagony professzor, és kiosztotta a negyedikesek órarendjét.

Kíváncsian olvasgattam a pergamenlapot, és csodálkozva nyílt ki a szemem.

- Ezen direkt ilyen kevés tanóra van? – kérdeztem Hermionétól.

- Kevés? – szörnyülködött az éppen helyet foglaló Ron. – Ez több, int amennyi tavaly volt…

- Nekem tizennégy órával többem volt gimiben… - jegyeztem meg gyors fejszámolás után.

 - Viszont idén vannak különóráink is – mondta Harry. – Délutánonként lesznek…

- Nagyszerű… - nyögött fel Ron fájdalmas fintorral az arcán.

- Arra nem kötelező menni – világosította fel Hermione.

- Még szerencse…

Az én tekintetem már egy ideje a tanári asztalt pásztázta. Dumbledore-tól balra ült Remus. Tudtam, hogy nemsokára telihold lesz, így kifejezetten számítottam volna valami olyasmire, hogy Piton viszi neki a farkasölőfű-főzetet. Azonban a bájitaltan tanár csak ült a helyén, az asztal szélén, és mogorván tekintgetett körbe a teremben.

Reggeli után felkeltünk, és elindultunk az év első órájára, ami történetesen gyógynövénytan volt a Hugrabugosokkal.

Az órán Bimba professzor egy rövid köszöntés után rögtön rátért a negyedikes tanagyagra, ami a bubógumó volt. Kissé undorodva fogadtuk a hírt, hogy a növényben képződő gennyet kell összegyűjtenünk kis üvegcsékbe. Óra végére mindnyájunkat a hányinger kerülgetett, így indultunk el Legendás lények gondozására.

- Ez az óra undorító volt – fintorgott Ron még útközben is.

- Hát az – bólogatott hevesen Dóri. – Remélem, nem kell mindig ilyeneket csinálni…

Legendás lények gondozása órán viszont szintén furcsa és gusztustalannak mondható élőlényekkel kellett foglalkoznunk, nevezetesen a durrfarkú szurcsókokkal. Ezek a kis állatkák nem voltak valami elragadóak, mivel a farkuk végén tüskék voltak /a nőstényeknek nem, ők szívószervvel rendelkeztek/, és időközönként fel-felrobbantak. Hogy mivel táplálkoztak, az külön rejtélynek bizonyult, mivel semmit sem voltak hajlandóak megenni – feltéve, ha akadtak olyanok a csoportban, akik a közelükbe mertek menni.

- Nem kell tőlük félni – nyugtatott minket Hagrid. – Nem annyira veszélyesek ezek…

- Aha… innen nézve tényleg nem annyira – fintorgott Ron, miközben a többséggel egyetemben a vadőr háza mögé rejtőzve figyelték azt a néhány embert, akik etetni próbálták a kedves kis állatokat.

Persze én is köztük voltam.

- Csillu, gyere már vissza! – hallottam már sokadszorra Dóri hangját, amikor ötödik alkalommal szisszentem fel a szurcsók szúrásától.

- Még megpróbálom egyszer… - indultam az állatka felé, összekaristolt kezemben egy salátalevéllel.

- Ez hülye… - dünnyögte a húgom.

Óra végére sem tudtam közelebbi kapcsolatot létesíteni a szurcsókkal, mivel az újra és újra harciasan a kezembe döfte éles kis faroktüskéjét.

- Nem kellene felkeresned Madam Pomfrey-t? – kérdezte némi aggodalommal Hermione.

- Nem olyan vészes… csak néhány karcolás.

- De legalább bekötözné.

- Gyere, majd én felmegyek veled… - ajánlotta fel Dóri.

- Majd ebéd után – mondtam.

- Még mit nem – Dóri megragadta a karom, és szabályosan vonszolni kezdett a lépcsőkön.

Elértük a gyengélkedőt. Madam Pomfrey éppen a bájitalos szekrényénél foglalatoskodott, amikor beléptünk.

- Igen, Miss Cooper? – nézett felénk a javasasszony. Egy pillanatra elmosolyodtam; még addig nem nagyon hallottam viszont a nevem angolul…

- A nővérem megsérült az órán, megszurkálták azok a durrogó izék…

- Durrfarkú szurcsókok – helyesbítettem a lények nevét.

- Megszúrták? – ráncolta a homlokát Madam Pomfrey. – Az ég áldja meg, miért mentek ilyen átkozott kis lények közelébe? – méltatlankodott, majd mielőtt válaszolhattunk volna, elsietett kötszerekért és fertőtlenítőért. Ez utóbbi igencsak kellemetlen érzés volt, ahogyan a bőrömmel érintkezett.

- Legközelebb legyenek körültekintőbbek – mondta a nő, mikor már majdnem végzett a kötözéssel. – Magának különösen vigyáznia kell magára, Miss Cooper, hiszen ha jól értesültem róla, állapotos.

- Igen… - dünnyögtem lesütött szemmel.

Akkor jöttem csak rá, hogy nem lenne szabad nagy felelőtlenségeket csinálnom, hiszen a tét immár nemcsak a saját épségem.

- Készen vagyok, elmehetnek.

- Köszönöm – motyogtam, mikor már az ajtóban álltunk.

Amíg a Nagyterembe mentünk, nem esett köztünk sok szó. Elgondolkoztam a történteken, és ugyanoda jutottam, mint a gyengélkedőben: felelőtlen voltam.

A terembe érve viszonylagos csend fogadott minket. A többi diák már mind a helyükön ült, és az ebédet fogyasztották – minket kivéve.

- Vupsz… - dünnyögte Dóri, szokása szerint.

- Menjünk már beljebb – motyogtam, és toszigáltam őt. Nem sokan figyeltek fel ránk, s azok is rögtön visszafordultak az étel felé.

- Nos, mit mondott Madam Pomfrey? – érdeklődött rögtön Hermione, ahogy leültünk hozzájuk.

- Hogy vigyázzak jobban magamra – feleltem, és szedtem a krumplis tálból a tányéromra.

- Ebben egyetértek vele… ne feledd, hogy ter…
- Tudom – vágtam élesen a szavába. – De nem kellene az egész iskolának tudnia róla…

- Egyébként tényleg elég vakmerő dolog volt azokat a kis szörnyeket etetni – morogta sötéten Ron.

- Jól van, na… - éreztem, hogy egyre rosszabb a kedvem, már nem is ettem, csak turkáltam a tányéromban.

Később már hiába is noszogattak, egy falatot sem ettem ebédre.

Délutánra dupla jóslástan volt betéve, ami teljessé tette a nap hangulatát…

- Oh, kedvesem – lépett oda az óra elején Trelawney Harryhez. – Sajnálom, de… a minap láttam a kristálygömbömben, hogy szörnyű vég fog lesújtani rád…

Harry és Ron, ismerve már tanáruk jóstehetségét, nem igazán ijedtek meg a szavaitól.

- Gyermekem – rémüldözött Trelawney Dóri előtt. – Sajnos az ősszel megöl téged egy sárkány…

- Ne rémisztgesse már – dünnyögtem rosszkedvűen.

A tanárnő viszont ahelyett, hogy megfegyelmezett volna, engem is kezdett felhúzni.

- Az aurád azt mutatja, drágám… hogy az első gyermeked halva fog születni.

Szinte éreztem, hogy a visszafojtott csendben mindenki elsápad: Harry, Ron és Dóri azért, mert tudtak a terhességemről, a többiek meg azért, mert félelmetesen komoly hangon közölte velünk a hírt Trelawney.

- Kérem, ne mondjon ilyeneket – szűrtem a fogaim közt. Bár sejtettem, hogy ez is csak egy újabb baklövése a nőnek, mégis elfogott a félelem. Honnan tud a babáról? És honnan tudja, hogy… hogy vagyok olyan felelőtlen, hogy ez be is következzen akár?

- De kedvesem, ez az igazság… az aurád megmutatja, teljesen ködbe van burkolózva a jövőd…

Homlokráncolva néztem vissza a tanárnőre, aki eltámolygott az asztalához, hogy elkezdje végre a tananyagot.

A duplaóra igencsak lassan telt, alig vártam, hogy véget érjen, és mehessek Remushoz. Annyira hiányzott már a szurcsókos eset és a jóslástanóra után, hogy meg sem vártam Harryéket, siettem lefelé a lépcsőn, majd futottam a szobájához.

Azonban hiába siettem olyan sebesen, a szoba ajtaját zárva találtam.

- Hát ez nem igaz… - méltatlankodtam rosszkedvűen.

- Parancsolsz valamit? – zengett fel Sirius vidám hangja a hátam mögött.

- Áh, nem… csak Remust kerestem volna…

- Sajnos várnod kell még egy órát – lohasztott le a férfi.

- Nagyszerű… - zsörtölődtem.

- Egyébként nem akarod elárulni nekem, mi történt a kezeddel? – pillantott le bekötözött kézfejemre.

- Megszurkáltak Legendás lények gondozásán a szurcsókok.

- Az kellemetlen… - mondta együttérzően Sirius. – Máskor vigyázz magadra…

- Aztán ebédnél mindenki csak azt hajtogatta hogy milyen felelőtlen vagyok… - morogtam. – Meg előtte Madam Pomfrey is ezt mondta.

- Hát egy kicsit… - ismerte el Sirius.

- Jó, tudom, hogy az voltam… - dünnyögtem. – De azért elég idegesítő ezt hallani lépten-nyomon… Most meg jóslástanunk volt, azon meg Trelawney idegesített fel – sóhajtottam.

- Miért, mit mondott?

- Hogy az első gyerekem halva fog születni… - halkult el a hangom.

- Ugyanmár – komorodott el Sirius. – Ne hallgass arra a vén banyára.

- Te már csak tudod, milyen az a nőszemély… titeket aligha tanított.

- Harry is mesél néhanapján az iskolai ügyeiről… - vont vállat Sirius.

- Jah… hát, szóval nem igazán szeretem… de ez, amit nekem mondott, valahogy más volt… Mintha már tudná, hogy terhes vagyok.

- Biztosan Dumbledore-tól. Ha jól tudom, minden tanárt tájékoztatott róla, hogy ne adjanak neked túl megterhelő feladatokat pont emiatt…

- Na, de jó… - forgattam meg a szemem. – Trelawneynak persze pont kapóra jött a hír.

- Ugyanmár! Biztosan csak kifogyott a beteges jóslatötleteiből.

- Jó, de… én azért egy kicsit félek. Tudod, milyen felelőtlen vagyok, még a végén valóra válik, amit mond – aggályoskodtam.

Sirius persze mondta, hogy ne tartsak Trelawney-tól, de teljesen nem sikerült megnyugodnom. Végül más módszert választott, megpróbált másról beszélni velem.

- És mit szólsz a különórákhoz? Az igazgató idén vezette be…

- Nekem tetszenek – mosolyodtam el. – A többieknek kevésbé…

- Fogsz menni valamelyikre? – érdeklődött.

- Talán… SVK-ra biztosan – vigyorodtam el. – Azon kívül… talán Átváltoztatástanra. Igazából gondolkoztam a Legendás lények gondozásán is, de gyanítom, hogy ez megint túl merész ötlet lenne tőlem…

- Lehet… – bólintott Sirius. – De azért még mehetsz, csak ne etess olyan szurkáló izét.

- Szurcsókot… Hát, azt hiszem, mégis inkább lemondok róla… pedig szeretem nagyon a varázslényeket.

- Azt elhiszem – somolygott Sirius.

Az egy óra várakozás az ő társaságában nem is tűnt olyan hosszúnak. Amikor azonban kicsengettek, fellelkesülve pislogtam Remus tanterme felé.

- Azt hiszem, nekem most van egy kis dolgom… - oldalgott el Sirius.

Nem is marasztaltam, alig vártam már, hogy Remusszal legyek.

Megálltam az ajtó előtt, és vártam, hogy az utolsó diák is elhagyja a termet.

Remus az asztalánál ült, és írt valamit egy pergamenre. Olyan elmélyülten jegyzetelt, hogy észre sem vette, hogy beléptem.

- Mit írsz? – kérdeztem kíváncsian.

A hangomra felkapta a fejét, és elmosolyodott.

- Semmi különös… - hogy megmutassa, mennyire „semmi különös”, amivel foglalkozott, összetekerte a pergament, és eltette.

Becsuktam az ajtót, és szinte belevetettem magam Remus karjaiba. Néhány néma percig nem eresztettük egymást, csak összeölelkezve hajtottuk a másik vállára a fejünket.

- Minden rendben, Stelle? – kérdezte lágyan Remus.

- Aha, jól vagyok… - feleltem, és elmosolyodtam. – Már másodjára nevezel Stelle-nek.

- Tényleg?

- Aha… de tetszik. Ha egyszer angolosítom a nevem, majd ezt fogom felvenni - ábrándoztam el. – Stella Cooper…

- És ha férjhez mész egyszer? – kérdezte derűsen Remus.

- Akkor Stella Lupin leszek – vigyorodtam el.

- Jól hangzik…

- Szerintem is - mosolyogtam.

Átkaroltam a nyakát, és tekintetemmel kértem, hogy csókoljon meg. Remus nem is habozott, ajkait forrón az enyémre tapasztotta.

Hosszú percekig el sem váltunk egymástól. Végül, amikor elengedett, gyengéden megfogta bekötözött kezem, és kérdőn nézett rám.

- Kérlek, ne kezdd te is… - néztem rá megkomolyodva.

- Mit csináltál a kezeddel? – kérdezte Remus kicsit aggodalmasan.

- Csak szurcsókokat etettem… tudom, egyszer a varázslények fognak a sírba vinni – viccelődtem, de aztán rájöttem, hogy ezt a mondatomat pont nem a megfelelő személynek mondtam.

- Bocs, nem úgy értettem… - mentegetőztem elpirulva.

- Semmi baj – cirógatta meg az arcom. – Te viszont vigyázz magadra. Szólok Hagridnak, hogy legyen veled egy kicsit kíméletesebb…

- Nem kell! – vágtam rá rögtön. – Nem akarom, hogy kivételezzenek velem, csak mert terhes vagyok.

- Ez nem kivételezés lenne – magyarázta Remus. – Csak próbálnánk vigyázni rád…

- Mintha magamtól nem tudnék… - morogtam.

- Nem erről van szó…

- Vagy mégis… tudod, ebben az országban én még nem vagyok nagykorú, valakinek mindig vigyáznia kell rám! – dühöngtem.

- Stelle, nyugodj meg – kért Remus.

- Nyugodt vagyok – sóhajtottam. – Ne haragudj, csak… azt hiszem, nem tett jót nekem a mai jóslástan óra.

- Ezt hogy érted?

Elmeséltem Remusnak is, mit jósolt nekem Trelawney professzor. A hírt Remus hasonlóan fogadta, mint Sirius, és hozzá hasonlóan ő is próbált megnyugtatni.

- Ne félj, nem fog halva születni a kisbaba…

- Remélem – sóhajtottam, és ismét átöleltem Remust.

Megnyugvást kerestem a karjaiban, s ezt talán ő is érezte, mert nem is engedett el egyhamar.

- Olyan szemétség, hogy először csak csütörtökön lesz veled óránk… - tértem át más témára.

- Holnap lesz különórán Sötét varázslatok kivédése, arra is eljöhetsz – mosolygott Remus.

- Tényleg, ezek a különórák hogy működnek? – kérdeztem. – Csak a negyedikeseknek, vagy mindenkinek, aki akar rá menni, egyszerre tartod?

- Nos, holnap csak az első négy évfolyamnak lesz. Az ötödikeseknek és az idősebb diákoknak már nem szervezett Dumbledore ilyesmit – hiszen nekik ott lesznek év végén az RBF és RAVASZ vizsgák.

- Értem… akkor ugyanez érvényes a többi különórára is?

- Igen.

- Szerinted jelentkezzek Legendás lények gondozására is? – kérdeztem.

- Jelentkezhetsz… de csak két ilyen órára lehet feliratkozni.

- Oh – húztam el a számat. – Akkor inkább mégsem. Jó lesz nekem az Átváltoztatástan az SVK mellé…

A délután fél öt hamar eljött, s fájdalmasan rövid időnyi együttlét után búcsút kellett vennem Remustól. Sietve mentem fel a Griffendél-toronyba, hogy lepakoljam a táskám, és magamhoz vegyem az Átváltoztatástan tankönyvem.

- Te meg hová sietsz? – csodálkozott Dóri, aki épp elmélyülten heverészett az ágyán.

- Átváltoztatástanra – feleltem. – Ti nem jöttök? – néztem hol rá, hol az íróasztalnál írosgató Hermionéra.

- Egy pillanat, csak befejezem a levelet… - dünnyögte a barna haj lány, majd amikor elkészült, felkelt, és felkapta a táskáját. – Mehetünk.

- Dóri?

- Én majd másra megyek – vont vállat a húgom. – Jó szórakozást.

- Meglesz… - „főleg McGalagonynál”, gondoltam vidoran.

- Hol voltál délután? – érdeklődött a lány, amikor már a folyosókat róttuk McGalagony professzor tantermét keresve.

- A leendő gyerekem apjánál… - vigyorogtam.

- Áh, értem – mosolygott Hermione.

- Szegénynek majd’ leszedtem a fejét, csak, mert aggódik értem – csóváltam a fejem. – De ez a mai jóslástan…

Azzal Hermionénak is elmeséltem az aznapi duplaórát. Persze ő méltatlankodott a legjobban.

- Az a nő egy piti kis szélhámos. Nem szabad elhinni, amit mond.

- Tudom, de azért mégis van bennem egy kis félsz…

Az Átváltoztatástan terem előtt már sokan összevergődtek. Voltak ott tőlünk fiatalabb diákok, és velünk egy évfolyamra járók is. McGalagony pontban öt órakor érkezett meg, és beeresztett minket a terembe.

- Jó napot, és üdvözlöm azokat, akikkel a mai nap folyamán még nem találkoztunk volna – kezdte a tanárnő, miután mindenki helyet foglalt. – Mint tudják, idéntől kezdve szabad választásuk van a negyedikes és az alsóbb évfolyamba járó diákoknak, hogy délutáni külön foglalkozásokon ismerhessék meg az Átváltoztatástan nehezebb és bonyolultabb tananyagát. Természetesen ezeket későbbi órákon fogják tanulni, itt egy kicsit mélyebben ismertetem meg önöket ezekkel a bűbájokkal.

- Elsőnek egy névsort fogok készíteni, s elvárom, hogy a továbbiakban minden hétfőn megjelenjenek pontban öt órakor.

A tanárnő felírta egy pergamenre a csoportban összegyűltek neveit, majd nekilátott az első anyagrésznek.

A különóra nem is volt annyira nehéz – én legalábbis nagyon élveztem. McGalagony jó tanár volt, bár kicsit szigorú. Az órán az amúgy csak hatodikban esedékes emberi transzformációkat vettük át, persze még csak sablonosan.

Amikor vége lett az órának, a csoport összeszedte a cuccait, és mindenki ment a maga dolgára.

- Kezdem egyre jobban megszeretni ezt a tantárgyat – jegyeztem meg.

- Én már elsőben is szerettem – mondta Hermione. – Szerintem jó dolog volt Dumbledore-tól, hogy megszervezte ezeket a különórákat. Remélem, a szerdai Mugliismeret is ilyen izgalmas lesz…

- Ezek szerint azt választottad a másik felvett órának…

- Miért, csak kettőt lehet felvenni? – nézett rám csalódottan a lány.

- Igen… hiteles tanári információim vannak a dolog felől…

- Kár. Pedig gondolkoztam még a Számmisztikán és a Sötét varázslatok kivédésén is. Meg talán egy plusz Bűbájtan sem jött volna rosszul…

- Én a Legendás lények gondozásán gondolkoztam még, de aztán letettem róla.

- Jól tetted. Az veszélyes tantárgy. Ne értsd félre, én nagyon szeretem Hagridot – tette hozzá gyorsan. – De ahogy ismerem, képes lenne Lupin professzort is befogni órai szemléltetés gyanánt…

Arcomon széles vigyor terült el, ahogyan elképzeltem szegény Remust egy ketrecbe zárva vergődve.

- Szegény – mondtam végül.

- Tudod, hogy értettem… - mondta halkabban Hermione.

- Azért Hagrid sem ennyire felelőtlen, nem hiszem, hogy fogna egy vérfarkast csak azért, mert órán azt tanítaná – csóváltam a fejem.

- Reméljük – fűzte hozzá.

A Griffendél-toronyba érve letettük a táskáinkat a hálószobába. Dóri még mindig az ágyán feküdt, de plafonbámulás helyett az igazak álmát aludta.

- Juj, de szívesen ordítanék most a fülébe… - meredtem rá széles mosollyal, a reggeli incidenséért bosszút állva. Kiáltozás helyett azonban csak megráztam a vállánál. Tudtam, hogy ő nem alszik olyan mélyen, mint én, és, hogy erre is tökéletesen felébred.

Gyanúm beigazolódott, s amikor tesóm magához tért, leindultunk a klubhelyiségbe, ahol már vártak minket a fiúk.

- Nos, milyen volt a különórátok? – érdeklődött Harry.

- Nekem tetszett – vontam vállat.

- Kár, hogy nem jöttetek, McGalagony nagyon izgalmas transzformációkat mutatott az órán – mesélte Hermione.

- Képzelem – fintorgott Ron. – De nekem elég a sima Átváltoztatástan is.

- Ti milyen tantárgyakból fogtok menni? – érdeklődtem.

- S.V.K. – vágta rá a két fiú.

- És azon kívül? – nézett rájuk kérdőn Hermione.

- Azon kívül semmi értelmes nincs. Különben is, rengeteg tananyagunk lesz majd évközben, elég lesz majd azokra is normálisan felkészülnünk… - morogta színpadiasan Ron.

- Nem mintha eddig annyira megerőltettétek volna magatokat tanulás terén… - csóválta a fejét a lány.

- Menjünk már enni, éhen halok – nyüstölt minket Dóri.

Lassan kimásztunk a portrélyukon, és elindultunk a Nagyterembe.

Vacsora után visszatértünk a hálótermünkbe, és miután összepakoltuk a másnapi órákra való cuccainkat, lefeküdtünk, és aludni tértünk.

A keddi nap egyik nagy hátránya a dupla bájitaltan óra volt. Bár személy szerint semmi bajom nem volt Pitonnal, mégsem szerettem a közelében lenni. Ráadásul, gondoltam, ha Sirius komolyan beszélt, Piton is tudja, hogy gyerekem lesz Remustól… Majd ő is elkezd érte szekálni…

A Griffendélesek nagy többsége szintén viszolygott Piton tantárgyától, és magától a professzortól is.

Még jóformán kipihenni sem tudtuk magunkat /a hetedik emeletről futottunk le az alagsori pincehelyiségbe/, máris megjelent Piton, a maga teljes életnagyságában. Mogorva arccal mérte végig a jelenlévőket, majd kertelés nélkül belevágott a negyedikes tananyag közepébe. Először csak elméletet diktált, a mérgekről általánosan néhány bevezető szót. Majd rátért a részletesebb elemzésre, s közölte a csoporttal, hogy második órában mi is el kell készítsünk egy egyszerűbb bénítómérget.

Mint később kiderült, az „egyszerűbb” szó nem mindenkire vonatkozott. Alig akadt olyan személy, aki tisztességesen el tudta készíteni az óra végére a mérget.

Egész órán csak szenvedtem az elkészítéssel, s már akkor sejtettem, hogy nem lesznek könnyebbek később sem a bájitaltan órák…

- Lám, lám… - lépett oda hozzám Piton, s egy gúnyos mosollyal mérte végig a munkámat. – Ha jól látom, a maga főzete meg sem közelíti a táblára felírt állagot és színt.

Nem válaszoltam. Mit is mondhattam volna…

- Ezért levonok tíz pontot a Griffendéltől – jelentette ki nemes egyszerűséggel. – Maga pedig elégtelent kap az órai munkájára.

Azzal egy pálcasuhintással kiürítette az üstömet, és továbbment, hogy mások félresikerült munkáit is jutalmazhassa.

Magamban fújtattam a méregtől, és dühösen meredtem a fazekamra. Nem kellett hozzá sok gondolkodás a részemről, hogy kijelentsem: megutáltam a bájitaltant.

- Ugyan, ne is foglalkozz vele – vigasztalt Dóri, ahogy felfelé lépkedtünk a márványlépcsőkön. – Biztosan csak rossz napja volt.

- Könnyű neked, téged nem szekál… - morogtam.

- Biztos azért kivételezik veled, mert közöd van Remushoz – mondta.

- Én is erre gyanakszom… de akkor is utálom a bájitaltant.

- Nem vagy egyedül – morogta rosszkedvűen Ron. Ő nem kapott elégtelent, viszont Piton tőle is levont tíz pontot a főzete miatt.

- Van egyáltalán, aki szereti ezt az órát? – forgatta meg a szemét Harry, aki szintén kapott néhány szép szót a tanártól.

- Szerinted Dóri miért védi mindig? – pillantottam sötéten a húgomra.

- Nekem nincs vele semmi bajom – vallotta be komolyan Dóri.

- Mert téged nem utál.

- Téged sem…

- Persze… puszta szeretetből adott a munkámra egyest – morogtam.

Lassan felértünk a Griffendél-toronyba. Hermione eldarálta a Kövér Dámának a jelszót, majd bemásztunk a klubhelyiségbe vezető portrélyukon. Gyorsan ledobáltuk a táskáinkat, majd visszatértünk, hogy együtt menjünk le ebédelni.