Aznap reggel elég fáradtan ébredtem. Nyolc órát ütött az óra, amikor nehézkesen kimásztam az ágyból. Mellettem már ott várt rám az előző nap összepakolt utazótáskám. A fotelben pedig az aznapi ruhám, a talárom és a varázspálcám. Odaléptem, és a kezembe vettem. Csak néhány napja vettük a pálcát, mégis, rövid idő alatt nagyon megszerettem. Alig vártam, hogy ki is próbálhassam - az iskolán kívüli varázslásra vonatkozó szabályok ugyanis rám is vonatkoztak addig, amíg be nem töltöm a huszonegyedik évem.

Felöltöztem, és a talárom zsebébe süllyesztettem a pálcám. Sóhajtottam, majd határozott léptekkel indultam le a konyhába. A küszöbön megálltam, és keresztbefont karokkal, mosolyogva figyeltem a helyiségben lévő Remust. Hálóköntösben ült a konyhaasztalnál, egyik kezében egy kávéscsészét tartott, másikban pedig egy pennát. Elmélyülten írosgatott valamit az előtte heverő pergamenre.

- Mit csinálsz? – érdeklődtem.

Remus összerezzent a hangomra. Abbahagyta az írást, és felnézett.

- Csak levelet írtam a Roxfortba - mosolyodott el, és összehajtogatta a pergament. - Hogy aludtál? – tért át másik témára, miközben egy borítékba tuszkolta a levelét.

- Jól… csak keveset.

Remus újfent elmosolyodott.

- Legközelebb alszunk éjszaka – szélesedett el a mosolyom.

- Rendben – bólintott Remus derűsen.

- Mikor indulunk? – érdeklődtem, majd lehuppantam egy székre, és fejemet a karomra hajtottam.

- Elég, ha tíz órakor elindulunk. A Roxfort Expressz csak tizenegykor indul.

- Akkor miért keltünk fel ilyen hajnalok hajnalán? - ásítottam fáradtan.

- Nem is tudom… - mosolygott Remus. – Már megszoktam, hogy korán kelek.

- Én meg lusta dög vagyok – jelentettem ki.

- Ugyan már, nem bűn az, ha valaki szeret sokáig aludni.

- Aha… - dünnyögtem félálomban, majd erőt vettem magamon, és felemeltem a fejem. - Ha szépen megkérlek, adsz nekem is kávét, mielőtt elalszok az asztalon?

- Persze.

Remusnak is reggel lehetett még, mert ahelyett, hogy felkelt volna, csak a varázspálcája után nyúlt, és egy lebegtető bűbájjal az asztalra navigálta a kávét. Öntöttem magamnak egy csészével, és egy kortyra megittam - majd utána el is fintorodtam.

- Ebben nincs cukor – állapítottam meg, kissé megkésve.

- Így erősebb a hatása – magyarázta Remus.

Szavaiban lehetett némi igazság, mert éreztem, hogy kicsit élénkebben pislogok rá. Mindenesetre én már akkor is jobban szerettem a cukros kávét.

- Reggeliztél már? – kérdeztem, közben felkeltem az asztaltól, és a hűtőszekrény felé vettem az irányt.

- Még nem – jött a felelet.

- És mit szeretnél enni?

- Nem vagyok éhes, köszönöm.

- Akkor is egyél valamit, mert éhen halsz – kedveskedtem, és előszedtem minden reggelinek való ennivalót, amit találtam.

Készítettem reggelit, és a vonatútra ebédet is. Ettünk egy-egy szelet lekváros kenyeret, majd elkezdtem összeszedni a mosatlant.

- Öltözz fel, addig elmosogatok… feltéve, ha megtalálom a mosogatószert - dünnyögtem fejvakarva.

Remus segített összeszedegetni a mosatlan tányérokat és poharakat.

- Jól vagy? – kérdezte hátulról gyengéden átölelve.

- Igen – mosolyogtam el. – Mostanában már egyre kevesebbszer vagyok rosszul…

Nos, igen. Ezek a rosszulléteim legelőször a nyár derekán jelentkeztek. Akkoriban még a fullasztó melegre és a költözködéssel járó helyváltozásra fogtam, s csak később kezdtem el gondolkozni azon, hogy valami más állhat a háttérben…

Mint később kiderült, gyanúm beigazolódott: állapotos voltam. A kezdeti boldogságunkba hamar aggályok is keveredtek: valahol mélyen féltem olyan fiatalon gyereket vállalni, kiváltképp, hogy még csak akkor kezdtem el tanulmányaimat a Roxfortban.

Féltem attól is, hogy a baba miatt Dumbledore professzor nem engedélyezi majd, hogy az iskola diákja legyek. Az igazgató azonban megnyugtatott, hogy elkezdhetem tanulmányaim. Végtére is, csupán egy hónap választott el az Angliában hivatalos nagykorúságtól…

- Akkor jó – csókolt bele Remus a nyakamba. – Szeretlek – szólt lágyan, majd elengedett, és fellépcsőzött a hálószobába.

Egy ideig mosolyogva néztem utána, aztán nekikezdtem a mosogatásnak.

* * *

Az idő hamarabb telt el, mint ahogyan azt vártam. Alig ocsúdtam fel, és már úton is voltunk Londonban a King’s Cross vasútállomás felé.

Fél tizenegyre járt az idő, amikor kiértünk.

- Remus… mi lesz, ha én nem tudok majd átmenni a falon? – kérdeztem kissé aggodalmasan.

- Ne félj, át fogsz jutni te is – nyugtatott.

- Majd kiderül… ha nekivágódnék a falnak, akkor majd hoppanálok – mosolyodtam el.

- Át fogsz tudni jutni. Annak idején anyám is át tudott… - merengett el Remus.

- Ő mugli volt?

- Igen… Mindig átjött velem, hogy elköszönjön, mielőtt a Roxfort Expresszre szálltam volna – mesélte.

- Értem. És az apukád? – érdeklődtem, de mikor megláttam Remus szomorú tekintetét, rögtön meg is bántam, hogy megszólaltam. – Ne haragudj, nem tartozik rám… – mentegetőztem gyorsan.

- Hat éves voltam, amikor meghalt – mondta halkan Remus. – De még tisztán emlékszem rá.

- Ne emészd magad – fogtam meg a kezét.

Időközben eljutottunk a kilences és tízes vágányt elválasztó falhoz. Magunk előtt tolva a csomagjainkat, egyszerre futottunk át a falon. Furcsa érzés volt, ahogyan átmentem a kőfalon; mintha arra az időre áttetszővé váltam volna. De végül átjutottam, Remusnak igaza lett.

A kilenc és háromnegyedik vágányon nem mi voltunk az egyetlenek. Sok felnőtt és roxfortos taláros diák állt a peronon, és beszélgettek; némelyek pedig már a vonat ablakaiból nézelődtek ki.

- Ez a hely tisztára olyan, mint ahogyan elképzeltem - ámuldoztam.

- Talán a te képzeleted szerint tervezték meg az egész varázsvilágot - viccelődött Remus.

- Egész biztos - értettem egyet vigyorogva. – Egyébként… hol fogunk ülni? Úgy értem, van olyan, hogy tanároknak fenntartott kocsi?

- Nem hiszem… ez a vonat a diákok részére van fenntartva - magyarázta Remus.

- Akkor szaladjak előre, és stoppoljak le egy üres fülkét? - kérdeztem komolytalanul.

- Nem szükséges - nevetett Remus.

- Hm… az ott nem Sirius? - kérdeztem, a tőlünk nem messze álló, hosszú fekete hajú férfira célozva.

- De, ő az - lepődött meg Remus. - És vele van Harry is.

- Hát, ez például nem úgy fest, mint ahogy a negyedik HP-könyvben le van írva… - dünnyögtem mosolyogva.

- Sziasztok! – köszönt Sirius vidáman. – Hát ti meg hogy kerültök ide?

- Kezdődik a tanév – mosolygott Remus. – Szervusz, Harry – üdvözölte a férfi mellett álló fekete hajú, szemüveges fiút.

- Jó napot, Lupin professzor. Szia, Csilla – köszöntött minket.

- Szia – vigyorogtam rá. – Milyen volt a nyár?

- Nagyon jó! Képzeld, voltunk a Kviddics Világkupán! – újságolta lelkesen a fiú.

- Bizony ám! – kapcsolódott be Sirius is. – Kár, hogy ti kihagytátok… bár, ahogy sejtem, biztos volt jobb dolgotok is… Egész nyáron egy szót sem írtál, Holdsáp, milyen dolog ez? – feddte meg játékosan Remust.

- Ne haragudj, de tényleg alig volt időnk – mondta.

- Egy hétig tartott, amíg minden cuccom áttranszportáltuk Remushoz – tettem hozzá.

- Persze… és a nyár többi részében mi jót csináltatok? – vigyorgott pimaszul Sirius.

- Nem mindegy az neked? – kérdeztem vissza élesen.

- De… csak kíváncsi voltam – pislogott a férfi. Megpróbált ártatlan arcot vágni, de nem igazán sikeredett neki a dolog.

- A vonaton majd meséljetek, mi volt veletek! – zárta le a beszélgetést vigyorogva Sirius. - Nézzétek, ott jönne Ronék… és Hermione! – szólt Harry.

Mindnyájan odafordultunk. Boldogan elmosolyodtam: régen láttam már őket. Pontosabban csak Ront és Hermionét, a többieket még nem volt alkalmam megismerni.

- Sziasztok! – köszöntek ők is.

Egy ideig még a peronon állva beszélgettünk. Meséltek dióhéjban az elmúlt nyárról, a Kviddics Világkupadöntőről, és persze a regényben is említett Weasley Varázsvicc Vállalatról.

Az idő azonban ismét gyorsan eltelt: mire felocsúdtunk, alig maradt már időnk a felszállásra. Sirius és Remus segített a csomagokat a vonatra cipelni, majd Sirius előrement keresni egy üres kupét.

Kintről sípolt a kalauz, jelezve, hogy bármelyik pillanatban elindulhat a vonat. S igaza is lett: a Roxfort Expressz alatt meggördültek a kerekei, és lassan megindult – méghozzá nélkülem.

Feldobtam Remusnak az utolsó csomagot is, de mire én magam is fel tudtam volna szállni, a vonat vészesen gyors sebességen haladt már ahhoz.

- Majd hoppanálok – kiabáltam futva Remusnak, aki bólintott, és bezárta a vagon ajtaját.

Megálltam néhány pillanatra, hogy kifújjam magam. Mikor felegyenesedtem, a vonat után néztem, de mielőtt hoppanáltam volna, egy ismerős hangot hallottam a hátam mögött. Az illető a nevemet kiabálta.

- Csillu, várj meg! – felismertem az illetőben a húgomat.

- Te meg mit csinálsz itt? – csodálkoztam Dórira meredve.

- Szerinted mit csinálhatnék? Iskolába készültem… - felelte kifulladva.

- Lekésted a vonatot – vigyorodtam el.

- Hű, nem mondod… - gúnyolódott.

- Nem felejtettél még el hoppanálni? – kérdeztem kedvesen idegesítő mosollyal.

- Mit csinálni? – ráncolta a homlokát Dóri.

- Tudod… amikor gondolsz egy helyre, és ott teremsz…

- Hát mit gondolsz, hogy jutottam el Debrecenből Londonba egy perc alatt? – kérdezett vissza.

- Igaz… akkor ezt add ide – vettem el tőle az egyik méretes csomagját. – És kövess – adtam ki a parancsot, és hoppanáltam a Roxfort Expresszre.

Remus még mindig a folyosón állt, és várt engem. Elmosolyodott, amikor megjelentem előtte.

- Bocs, hogy késtem – mentegetőztem. – Csak összefutottam a húgommal…

Alighogy ezt kimondtam, Dóri egy pukkanással megjelent mellettem. A szűk folyosón alig fértünk el, kiváltképp, hogy még a mi csomagjaink is a lábunknál álltak.

- Öh… jó napot – köszönt Dóri Remusnak.

- Szervusz…

- Siriusék hol vannak? – érdeklődtem.

- Elmentek üres fülkét keresni… De ahogy gyanítom, nemigen találnak.

- Szerintem sem.

Nem sokáig ácsorogtunk a folyosón, és Sirius visszatért.

- A gyerekek le tudtak ülni az egyik hátsó kupéban – jelentette. – Ó, szia, Dóri, hogy s mint? – vette észre a húgom.

- Helló. Majd mesélek, csak előbb le kéne ülni…

- Menj előre – mondtam Remusnak – Mi majd követünk.

Remus bólintott, és két nehéz csomaggal kezében ment előre, üres helyek után kutatva.

Egészen elmásztunk a vonat elejéig, mire rálelt egyre. Egyetlen ember foglalt helyet az egyik kupéban. A gond ott kezdődött, hogy az illető nem volt más, mint Perselus Piton.

Amikor meglátta, hogy a folyosón küszködünk a csomagokkal, megforgatta a szemét, és tüntetően kinézett az ablakon.

- Na, találtál fülkét, Remus? – kérdezte hátulról Sirius.

- Igen.

- Csak Piton van benne – fűztem hozzá.

- Akkor inkább a folyosón állok – dobta le a kezében lévő dolgokat a földre Sirius.

- Én viszont kezdek szédülni… - motyogtam. – Le kell ülnöm.

Remus aggódva pislogott rám, majd benyitott a fülkébe.

- Szervusz, Perselus – köszönt a bájitaltanárnak. – Beülhetünk ide?

A fekete hajú férfi mordult egyet, de nem nézett ránk. Remus előrement, és felpakolta a két táskát az ülések fölé.

- Gyere… ülj le – karolt át, és ültetett le az ülésre. – Adjak valamit?

- Nem, kösz… - sóhajtottam néhányat. – Már jobban vagyok – mosolyodtam el halványan.

- Mi a baj, Csillu? – kérdezte Dóri aggódva.

- Semmi… már jól vagyok.

- A világért sem akarok zavarni, de ha jól sejtem, Lupin, te vagy az ellenőrző tanár a vonaton – szólalt meg Piton.

- Tudom – felelte Remus. – Nemsokára megyek…

- Menj csak – mondtam, és megsimogattam az arcát. – Tényleg jobban vagyok.

- Biztos?

- Igen. Ha bármi baj lenne, itt van Dóri… vagy Sirius.

- Rendben – bólintott Remus. – Amint végeztem, visszajövök – mosolyodott el halványan, és kiment a kupéból.

Néztem utána, amíg csak tudtam, majd sóhajtottam egyet.

- Csillu… mi a baj?

- Nincs semmi… csak néha rámjön a rosszullét.

- Aha…

Egy darabig így utaztunk csendesen. Egyszer Piton felkelt a helyéről, és szó nélkül távozott. A folyosón szerencsére épp az ellenkező irányba indult, mint amerre Sirius volt. A fekete hajú férfi még így is sötét pillantást vetett a bájitaltanárra, majd belépett a kupéba.

- Mit keres ez a denevér a vonaton? – huppant le velem szembe az ülésre.

- Talán ő is ellenőrző tanár – tippeltem.

- Lehet… Egyébként jól vagy már? – nézett ismét rám Sirius.

- Jól. Semmi baj.

- Persze – Sirius kaján vigyorára nem tudtam nem elmosolyodni. – Mondd csak, egész pontosan mivel is ütöttétek el unalmasabb perceiteket Remusszal?

- Nem volt nekünk egy unalmas percünk sem, nyugodj bele – mondtam nyugodtan, és két kezem összefontam, majd a hasamra tettem.

- Nekem elmondhatod – nézett még mindig fürkészően a férfi.

- Mit mondjak el?

- Mit csináltatok?

- Te mindig ilyen kíváncsi vagy? – kérdeztem vissza higgadt mosollyal.

- Miért, az baj? – nevetett Sirius.

- Elárulnátok, miről beszéltek? – szólt közbe Dóri.

- Semmi különös… ahogy a nővéred mondaná – mondta Sirius sejtelmesen. – Szerintem viszont eltitkolnak előlünk valamit…

- Nem titkolunk semmit. Majd megtudjátok később, úgyis el fogjuk mondani, ne féljetek – mondtam.

- És hogy fogjátok hívni? – kérdezte minden kertelés nélkül Sirius.

- Nem tudom, még nem beszél… - kezdtem, de itt megakadtam, és elnevettem magam. – Áh, lebuktam!

Sirius elégedetten elvigyorodott, Dóri viszont még mindig nem értett semmit.

- Nah, jó, elárulom… gyermeket várok.

Dóri szeme kinyílt a csodálkozástól.

- Viccelsz? – bukott ki belőle.

- Hát úgy ismersz te engem? – kérdezte vissza. – Nem viccelek, tényleg kisbabánk lesz.

- De hát… még csak húsz éves vagy!

- Huszonegy leszek egy hónap múlva – javítottam ki.

- Iskolába jársz…

- Dumbledore már tud róla, hogy terhes vagyok, és nem látja akadályát, hogy Roxfortos diák legyek – fontam keresztbe elégedetten a karom.

- Anyának elmondtad már? – kérdezte végül a húgom.

- Még nem… majd megtudja, ha megszületik, szerintem nemigen fogok tudni elszabadulni a Roxfortból…

- És mi lesz a neve? – kérdezte kitartóan Sirius.

- Még nem beszéltünk róla… De majd még ráérünk ezt megvitatni, csak a negyedik hónapban vagyok…

- NEGYEDIK? – döbbent meg mindkét utastársam.

- Na várjunk csak… - vakarta meg a fejét Sirius. – Négy hónapja még bőven a Roxfortban voltál…

- Igen. És? – érdeklődtem udvariasan.

- Hát, ti aztán nem vesztegettétek az időtöket! – vigyorodott el kajánul Sirius.

- Ez övön aluli volt… - jegyeztem meg.

Kisvártatva visszatért Remus.

- Hol voltál, pajti? – érdeklődött Sirius.

- Végigjártam a vonatot, nincs-e valahol valami gond – felelte Remus, majd lehuppant mellém. Ahogy végignézett barátja elégedetten vigyorgó arcán, kissé összehúzta a szemöldökét. – Mi történt?

- Semmi különös… csak amíg odavoltál, megtudtuk, hogy apuka leszel.

- Gratulálok! – mondta Dóri is.

- Köszönjük – hallottam Remus hangjában a büszkeséget és a boldogságot.

A vonat még hosszú, hosszú órákig ment; a táj arculata és az időjárás is sokat változott út közben. Az idő nagy részét beszélgetéssel töltöttük el.

Amikor a vonat fékezni kezdett, akkor eszméltünk csak fel, hogy megérkeztünk.

- A csomagokat hagyhatjuk itt, majd utánunk küldik – mondta Remus, mikor már szedtem volna le a fejünk felől a nehéz táskámat.

- Tényleg… akkor mehetünk.

Leszálltunk a vonatról. A peronon nyüzsögtek a roxforti diákok. Hagrid nem messze tőlünk az elsős gólyákat szólongatta magához mély, dörmögős hangján. A felsőbb évesek /és az a néhány felnőtt, aki a vonattal utazott/ az ellenkező irányba indultak, a thresztrálok vontatta fiákerekhez.

Ott találkoztunk össze újra Harryékkel.

- Sziasztok! Dóri, de jó újra látni téged is! – köszöntötték kedvesen a húgom.

- Nekem is jó titeket viszontlátni – hunyorgott az említett.

Elmosolyodtam, és egy pillanatra megfordultam. Láttam, hogy Remus és Sirius előrébb mentek, hogy a diákokat terelgessék a kabinokba.

- Szóval ti is a Roxfort diákjai lesztek – mosolygott Hermione ránk.

- Hát igen… - feleltem. – Kell valami hely, ahol a fejünkbe verik a mágiát.

- Azt hittem, ti már tudtok varázsolni – értetlenkedett Ron.

- Jó, de nem mindegy, hogy össze-vissza, vagy valami rendszer alapján – mondtam.

Közben haladtunk előrébb a sorban, egyre közelebb kerültünk a fiákerekhez.

- Ez igaz – ismerte el a vörös hajú fiú.

- És melyik évfolyamba kerültök majd? Vagy a Teszlek Süveg fog titeket is beosztani? – érdeklődött Hermione.

- Dumbledore írta még a nyáron, hogy hozzátok kerülök – mosolyodtam el. – De hogy Dóri hova fog… Nem tudod? – fordultam a húgom felé.

- Én is kaptam egy levelet, miszerint ide fogok járni, és ha jól emlékszem, én is veletek fogok lenni – felelte.

- Ez nagyszerű – lelkesedtek mindhárman.

- Az – mosolyogtam. – De azért majd kérdezd meg valakitől, hátha mégsem odakerülsz…

- Vagy inkább elolvasom még egyszer azt a levelet – talált ki egyszerűbb megoldást Dóri.

- Azt is lehet – vigyorodtam el.

- Nos, ti következtek – hallottuk magunk mellett Remust. – Szálljatok be – tárta ki a karját az éppen megérkező üres fiáker felé.

Beültünk, és nem sokkal később a szerkezet megindult alattunk.

- Jut eszembe… Csilla, lehetne egy bizalmasabb kérdésem? – kérdezte udvariasan Hermione.

- Persze – bólintottam.

Mielőtt a lánynak alkalma nyílt volna feltenni azt a bizonyos kérdést, Ron közbevágott.

- Hogy áll a helyzet közted és Lupin között?

- Ron, ne legyél már ilyen udvariatlan! – feddte meg a lány vörös hajú barátját.

- Hát… - kezdtem, hogy válaszoljak a kérdésére. – A nyáron odaköltöztem hozzá.

- De jó – vigyorgott a fiú, bár nem igazán értettem, mire fel. – És te mit akartál kérdezni tőle? – érdeklődött Hermione felé fordulva.

- Ugyanezt… - dünnyögte a lány.

Elmosolyodtam, és közben néztem kifelé az ablakon. A távolban már látszódott a Roxfort kastély körvonala. Száz és száz ablakból szűrődött ki fény, csodaszép látványt kölcsönözve a kastélynak.

- Csillu… nem akarsz nekik elmondani még valamit? – zökkentett ki a mélázásból Dóri hangja.

- Mire gondolsz? – kérdeztem, bár sejtettem, hogy teljesen fölöslegesen.

- Szerinted? – kérdezett vissza vigyorogva.

- Jah, már értem… - mosolyodtam el, és a három érdeklődő fiatal felé fordultam. – Gyermeket várok.

Harryéket igencsak meglepte a hír, mindhárman őszinte meglepetéssel nézett rám. Dóri jót derült a reakciójukon, én azonban csak mosolyogtam. Olyan jó érzés volt a szívem alatt hordani a picit…

- Szívből gratulálok – szólalt meg végül Harry.

- Aha, én is! – tette hozzá Ron.

- Mondd… erről tud Dumbledore is? – kérdezte Hermione.

- Szerinted lehet valamit eltitkolni előle? – kérdeztem vissza mosolyogva.

- Nem hiszem. És engedte, hogy…

- Azt mondta, semmi akadálya, hogy ide járjak – válaszoltam az elkezdett kérdésére.

Időközben megérkeztünk a Roxfortba, így a beszélgetést későbbre kellett halasszuk. Kiszálltunk a kabinból, és követtük a többi fekete iskolai taláros diákot a Nagyterem felé.

Jóleső mosollyal arcomon néztem szét a hatalmas teremben. A varázsa még ugyanúgy élt, mint amikor először pillantottam meg a helyiséget. Lebegő gyertyák és az éjszakai ég pontos mása fogadott minket, no meg persze a házak asztalai felett kiakasztott, címeres zászlók.

Előrébb sétáltunk, és leültünk a Griffendél asztalhoz.

- Egyébként nem tudjátok véletlenül, mit keresett Piton a vonaton? – kérdezte felénk fordulva Harry.

- Biztos ellenőrző tanár volt, mint Remus – vontam vállat.

- Hozzánk persze Piton jött… - dünnyögte Ron. – Remélem, idén normálisabb lesz.

- Piton? Kizárt dolog – legyintett Harry.

Mindenki leült az asztalához, majd nem sokkal később McGalagony professzor vezetésével besétáltak a Nagyterembe az elsősök. Mindenki elcsendesedett, és az érkezők felé fordultunk.

A beosztást figyeltük mindnyájan, és azt, hogy hová osztják be a kis gólyákat. Bár a gyomrom már igencsak jelezte, hogy szeretne végre vacsorához jutni, mégis szó nélkül, türelmesen vártam, míg az utolsó diákot is beosztja a Teszlek Süveg.

Miután ez megtörtént, a tányérjainkon megjelentek a finomabbnál finomabb étkek. Éhesen nyúltam mindenféle ennivaló után, és kellemesen megállapítottam, hogy a roxforti házimanók még nem felejtettek el főzni…

- Nos hát – emelkedett szólásra Dumbledore professzor, miután a többségünk végzett a vacsorával. – Most, hogy a gyomrunkba vándoroltak az asztal finomságai, bátorodom felhívni néhány dologra a tisztes társaság figyelmét…

Az igazgató elmondott néhány szokásos, tanév elején közlendő dolgot, majd elért a mondandójában arra a pontra, amire a leginkább kíváncsi voltam.

- Szomorú kötelességem közölni veletek, hogy idén elmarad a házak közötti kviddicsbajnokság.

- Micsoda? – horkant fel Harry, és az ősz varázslóra meredt.