|
Az élet a Prewett házban nagyon hasonlított a Black-ház belire, azzal a különbséggel, hogy kicsit nagyobb volt a sürgés-forgás, hiszen nem csak a Fõnix Rendje tagjai tartották itt megbeszéléseiket, hanem az esküvõi elõkészületek is felbolygatták az amúgy csendes, békés ház nyugalmát – amit Muriel néni egyáltalán nem vett rossz néven. Harrynek kicsit deja vu érzése volt, mert a Black-ház takarítása helyett most az esküvõre való készülés foglalta le minden percét, mint Ronnak, Hermionénak és Ginnynek. Fred és George sem tudta most kivonni magát a munkából, mert Mrs Weasley rájuk parancsolt, hogy zárják be addig a boltot, amíg le nem zajlik a ceremónia, valamiféle „betegség miatt zárva” indokkal. Az ikrek részérõl ez heves tiltakozást váltott ki és rögtön elkezdték a „felnõttek vagyunk, nem parancsolsz nekünk” címû elõadásukat, de hamar bebizonyosodott, hogy Mrs Weasley szigorú tekintete még mindig csodás eredményeket képes elérni.
Így Harryék nem maradtak magukra a munkában, aminek igazán örültek, mivel Mr és Mrs Weasley, Charlie és a házban megforduló többi vendég mind-mind a Rend szolgálatában álltak, és feladatuk sokkal fontosabb és sürgetõbb volt, mintsem ráérnének holmi esküvõk szervezgetésére. Harry pedig újsütetû szolidaritása miatt nem parancsolta ide Siport, hogy végezze el helyettük a munkát. A kis csapat egyetlen segítsége Muriel néni volt, aki felügyelte a takarítást, pakolást, kertrendezést.
Az ikrek kiharcolták maguknak, hogy a borospincét takaríthassák – Ron meggyõzõdése szerint azért, hogy ne száradjanak ki a nagy munkában…
Harryék legelsõ feladata volt, hogy a ház nagy szalonjából kihordják a lim-lomot, régi bútorokat, rongyokat – ugyanis a néni nem nagyon vette hasznát ennek a helységnek, s jobb híján lomtárnak használta. Sok bútor telis-tele volt bagolypotyadékkal, ami megnehezítette a szállítást. Ginny javaslatára elõvették azokat a sárkánybõr munkavédelmi kesztyûket, amiket elsõéves kortól kezdve viseltek a diákok növénytanon és bájitaltanon. A kesztyû megkímélte õket az undok szennyezõdéstõl, de a nehéz munkában kezük hamar kiizzadt. A nagy, nehéz bútorok egymás hegyén-hátán feküdtek, kusza összevisszaságban, ezért kézzel kellett kibányászni õket, a varázslat itt nem segített. A lépcsõn lefelé már Hermione és Ginny lebegtették a szekrényeket, egészen addig, míg Mrs Weasley meg nem látta, hogy egy szem lánya varázsolni merészel az iskolán kívül.
- Ugyan már anya! – tiltakozott a lány. – A Minisztériumban itt nem érzékelik, hogy én varázsoltam! És különben is… bûbájtanból én vagyok a legjobb az egész évfolyamon…
- Nem érdekel, Ginny! – pörölt Mrs Weasley a lányával. - Megmondták, nem varázsolhat kiskorú az iskolán kívül! Legjobb lesz, ha velem jössz, és segítesz megfõzni az ebédet.
Így a pakolást már csak Ron és Harry, a lebegtetést, pedig Hermione végezte – és a két fiú nem igazán örült ennek. Ron azért nem, mert Ginny sokkal gyorsabb volt, mint Hermione, Harry pedig azért, mert a vörös hajú lány közelében sokkal jobb kedvel ment neki a munka.
- És most mi legyen ezzel a hatalmas kupaccal? – kérdezte Hermione Muriel nénitõl, miután kihordták a lim-lomot a ház elé az udvarra.
- Szerintem gyújtsuk fel… - javasolta Ron, de Muriel néninek más tervei voltak.
A bútorokat, ruhákat, kalitkákat, s minden egyéb nem varázsos holmit leröptettek a domb aljára a házhoz vezetõ lépcsõ mellé, majd a néni bement a városba, hogy falragaszokat tegyen ki az érdeklõdõknek. Délutánra meg is érkeztek a lomtalanításra a muglik, akik kedvtelve válogattak a még felhasználható holmik között.
Másnap a szalon takarítását egy váratlan esemény szakította félbe – váratlan volt, mert a nagy munkában teljesen megfeledkeztek róla: a roxforti levelek érkezése. Harry, Ron és Hermione puszta megszokásból nyitották ki a borítékokat, hogy elolvassák McGalagony igazgatónõ sorait. Mikor Mrs Weasley is megtudta, hogy megérkeztek a levelek, Harrynek feltûnt, hogy az asszony mély hallgatásba burkolózott és egész nap kerülte a társaságot.
- Mondd csak Ron, anyukád már tudja, hogy nem mész vissza az iskolába? – kérdezte Harry.
Barátja nagyot sóhajtott, mielõtt válaszolt:
- Igen, tudja… Kész tények elé állítottam, miután hazajöttünk – ez volt az elsõ dolgom. Nem mondom, rendesen kiborult… De most már nyugodtabb valamivel.
- És… és azt tudja, hogy mit fogunk csinálni?
- Dehogyis! Azt hiszed, elmondtam neki? – suttogta Ron Harry fülébe. - Sokkot kapott volna! Csak annyit tud, hogy elutazunk, és sokáig nem leszünk itthon… Igazából ezzel még meg is nyugtattam, mert azt hiszi, hogy a háború elöl, így biztonságban leszünk…
Harry bólogatott és úgy vélte, Ron tényleg jól adta elõ a terveiket. Ennek ellenére kissé rosszul érezte magát, hogy ilyen veszélyes útra mennek, s közben Mrs Weasley azt fogja hinni, hogy biztonságban vannak.
- Hermione, te mit mondtál otthon? – fordult Ron a lányhoz.
- Nekem könnyen ment! – legyintett Hermione. – Azt mondtam, hogy halasztok egy évet a suliban és inkább elutazom tapasztalatot gyûjteni, ami… végül is, igaz, bizonyos szempontból – tette hozzá mosolyogva a lány.
- Az… bizonyos szempontból – Harry és Ron összevigyorogtak, és az járt a fejükben, hogy Hermione vajon képes lenne-e valamit nem a tanulás és tapasztalat szerzés oldaláról megközelíteni.
A szokásos tankönyvlista mellé Ron és Harry egy hoppanálási vizsgapapírt is kaptak, amin a következõ sablonszöveg állt:
Tisztelt vizsgázó!
Kérjük, hogy az esedékes hoppanálás-vizsga következõ, augusztus 9. szombati napra kitûzött idõpontján, de. 6 órakor jelenjen meg a londoni Mágiaügyi Minisztérium Mágikus Közlekedésügyi Fõosztályán a Hoppanálási Vizsgaközpontban. Kérjük továbbá, hogy a vizsgára hozza magával a mellékelt értékelõlapot, és elõzõleg töltse ki a személyes adatokat.
Üdvözlettel:
Wilkie Derreng
hoppanálási vizsgabiztos
- Addig már csak hat nap! – mondta Ron elsápadó arccal. A fiúnak nem sikerült legelsõ, április 21-i vizsgája, ezért érthetõ módon kissé aggódva tekintett az újabb megmérettetés elé.
- Ne aggódj, most biztos sikerülni fog – nyugtatgatta Hermione -, a múltkor is csak egy apróságon múlott…
- Apróság… persze… - morogta a fiú. – Te összevissza sikoltoztál, amikor a második gyakorláson hátrahagytad egy hajtincsedet… az én szemöldököm az apróság…
Harryt a legkevésbé sem izgatta a hoppanálás vizsga, egyrészt, mert már elég jól ment neki, másrészt az se zavarta volna, ha megbukik, és nem kap jogosítványt.
- Ki lehet az új sötét varázslatok kivédése tanár? Milyen könyvet írt elõ? – kérdezte Harry Ginnyhez fordulva.
A lány átfutotta a tankönyvjegyzékét, és elgondolkodva ráncolta a homlokát.
- Nem látom… nincs SVK-s könyvünk…
- Lehet, hogy törölték a tantervbõl, azok után, hogy annyi szörnyûség történt a tanárokkal – vetette fel Hermione.
- Várj csak! – szólalt meg Ron. – ezt itt nem olvastátok?
Ron McGalagony levelének aljára mutatott, ahol a szokásos szöveg után egy további értesítést lehetett olvasni.
- Figyeld: „… ez úton tájékoztatjuk a kedves diákokat, hogy a sötét varázslatok kivédése tantárgyat töröltük a tantervbõl, helyette a mágikus önvédelem címû kurzust fogják tanulni a diákok a bûbájtan keretein belül, emelt óraszámban elsõ évtõl hetedikig.” – Mágikus önvédelem? Mi értelme egy puszta névváltoztatásnak?
- Így akarnak védekezni az átok ellen… - vetette fel Harry. – Voldemort megátkozta a sötét varázslatok kivédése tantárgyat, szóval, ha megváltoztatják a nevét, talán nem fog hatni az átok.
- Mi…? Voldemort átkozta meg a tantárgyat? – döbbent meg Ginny.
- Ja, persze, te nem tudtad… - kapott észbe Harry. – Voldemort eleinte nagyon akarta azt a tantárgyat tanítani, és mikor Dumbledore visszautasította, elátkozta az egészet.
- Hû… akkor nem csoda, hogy minden tanár pórul járt…
- Azért nem mind… – morogta Harry és Piton járt az eszében, majd fogcsikorgatva hozzátette: – még…
Aznap folytatták a szalon csinosítását: felmostak, port töröltek, pókhálóztak, felállítottak két hatalmas asztalt, és hozzá a sok-sok széket a vendégek fogadására.
Másnap következett a kert rendbetétele, lenyírták a füvet, kigazolták a virágágyást, törpementesítették a bokrok tövét és formára nyírták a sövényt. Az egész munka végére tisztességesen elfáradtak és kiadós izomlázuk lett. Ha Harry korábban azt hitte, hogy könnyebb dolguk lesz, mint a Black-házzal, be kellett látnia, hogy tévedett. Az új fõhadiszállás legalább annyira kifárasztotta õket, igaz, legalább nem kellett az undok kártevõkkel – doxikkal, tündérmanókkal - hadakozniuk.
A Rend tagjai közül szinte mindenkit ismertek, csak egy-két új ember volt, aki megfordult a házban. A legsûrûbben Lupin, Tonks és Mordon jártak a fõhadiszálláson, aminek Harryék nagyon örültek. Mindazonáltal a tanácskozások szigorúan titkosak voltak és ezekre Harryt, Ront, Ginnyt, Hermionét és az ikreket továbbra sem hívták meg. Igaz, az ikrek nem vették ezt rossz néven, volt nekik dolguk elég a háború nyomon követése nélkül is, Harryéket viszont annál rosszabbul érintette ez. Lupin még mindig tartotta magát ahhoz, hogy a Fõnix Rendjének csak nagykorú, a Roxfortban végzett emberek lehetnek a tagjai, s ennek a társaság egyik tagja sem felelt meg.
- Anya van a háttérben, az tuti! – jegyezte meg Ron mérgesen, mikor becsapták elõttük a dolgozószoba ajtaját, ahol a tanácskozások folytak. – Megkérte Lupint, hogy ne engedjen minket a Rendbe… ez az egész „nem jártad ki a Roxfortot” - dolog egy nagy hülyeség, egyáltalán nem vall Lupinra…
Harry ebben nem volt olyan biztos, de abban egyetértett Ronnal, hogy Mrs Weasley bizonyosan megragadna minden alkalmat, csak hogy kivonja gyerekeit a háborúból, és Harry ezért nem hibáztatta az asszonyt – igaz, nem is örült neki.
Csalódottan indultak vissza dolgozni, mikor Hermione megállította õket:
- Várjatok csak! – szólt és közel ment az ajtóhoz. – Lehetséges volna…?
- Micsoda? – kérdezte Ron.
- Nem hallottam azt a cuppanó hangot, ami lepáncélozza az ajtót – közölte suttogva a lány.
- Hah! Akkor lehet, hogy a telefül bejut a résen… - Ron a zsebében kotorászott, és csakhamar elõhúzott egy-két hosszú, hússzínû zsineget. Az elõzõ évek tapasztalatai miatt Ron mindig magánál hordott néhányat ikerbátyjai találmányából, amivel könnyen kihallgathatók titkos tanácskozások, akár zárt ajtók mögül is. Ron példáján Harry is elõvette a saját telefülét, és meg se lepõdött azon, hogy Ginny kezében is ott volt egy.
- Tessék, itt van egy… - adta át Ron a másik telefület Hermionénak, majd mind odalapultak az ajtóhoz és alácsúsztatták a zsinegek végét.
Türelmesen vártak mikor szólalnak meg a beszédfoszlányok, a tanácskozás részletei, de nem hallatszott semmi. Harry nagyon jól tudta, még ha suttogva is beszélnek és a szoba tõlük távol esõ végében vannak, akkor is úgy kellene hallaniuk mindent, mintha közvetlenül mellettük állnának. Egy árva neszt, lépteket, suttogást, semmit se hallottak.
- Nem értem… pedig mûködnie kéne… - Ron teljesen tanácstalan volt.
- Várj egy picit – Ginny az ajtóra tapasztotta a fülét, majd finoman koppantott egyet rajta. Az ajtó normális koppanó hangot adott. Ginny megvonta a vállát. – Pedig tényleg nincs lepáncélozva… Harry, mit csinálsz!?
Harry megunta a tétova várakozást, pálcáját a kulcslyukra szegezte és kinyitotta a zárat. Az ajtó nyikorogva kitárult, Harry pedig gondolkozás nélkül belépett. Döbbenten vette észre, hogy a szobában egy teremtett lélek sincs. A bezárt ablakon álmosan sütött be a délutáni napfény, amit a szép tükrök szórtak szét a szoba minden sarkába. Ron, Hermione és Ginny is beléptek a szobába tátott szájjal.
- Mi a…?
- Hová tûntek mind?
- Talán nyílik innen egy titkos szoba – vetette fel Ginny.
- Nem, az lehetetlen – rázta meg a fejét Hermione. – Minden oldalról szobák veszik körül ezt a helységet, és mind ismerjük. Az egyik felén a szüleitek szobája van, a másikon meg Muriel nénié, és mindegyiket láttuk. Ott nem lehetnek…
- Talán a szekrényben vannak és megnövelték tértágító bûbájjal! – mondta Ron, és már nyitotta is a gardrób ajtaját… de abban csak egy szürke talár és pár törött üveg volt, semmi több.
- Ez azt jelenti, hogy nem is itt vannak… - gondolkozott hangosan Hermione.
- Hû, de okos vagy! Ezt egymagad találtad ki? – gúnyolódott Ron.
- Úgy értem, hogy nem itt, a házban, hanem valahol másutt – morogta a lány.
- Vagyis dehoppanáltak?
- Nem, Ginny, itt nem lehet dehoppaná…
- Jó, jó!... Úgy értem, akkor zsupszkulcsot használtak?
Hermione homlokráncolva gondolkozott a rejtélyen.
- Talán… - mondta lassan. – De az is lehet, hogy máshogyan mentek el. Mondjuk, mint a King’s Cross pályaudvaron az a fal, ami a 9 és ¾-ik vágányra vezet… Lehet, hogy mikor átléptek a dolgozószoba ajtaján, egy másik helyre kerültek, amit mi nem láttunk… egy titkos helyre. Az is lehet, hogy nem mentek messze, de meglehet, hogy az ország másik végében vannak…
- De mi van, ha…
- Jaj, hagyjátok már! – csattant fel Harry idegesen. – Nem látjátok? Túljártak az eszünkön! Semmibe sem leszünk beavatva, amíg õk nem akarják! De jól van, akkor õk se lesznek beavatva semmibe!
- Nem gondolod, hogy egy kicsit gyerekes vagy? – torkolta le Hermione.
Harry sóhajtott egyet. Rosszul vette fel ezt a mellõzést, a két évvel ezelõtti állapotot juttatta eszébe, mikor a Rend és barátai semmirõl se tájékoztatták a nyári szünet alatt. Ennek ellenére elszégyellte magát elõbbi kirohanása miatt. Csak most vette észre, milyen kicsinyes volt.
- De igen… bocs. Menjünk innen. Folytassuk a sövénynyírást.
*
Szombaton Harry és Ron a változatosság kedvéért kora hajnalban kelt, hogy idõben odaérjenek a hoppanálás vizsga kitûzött idõpontjára. Reggel ötöt mutatott a gyûlölt ébresztõóra, mikor a két fiú félálomban mosakodott és öltözködött. Mikor beléptek a konyhába, hogy elfogyasszák a szegényes reggelit – tea és pirítós volt csupán, mert Charlie tapasztalatból tudta, hogy hoppanálás elõtt nem ajánlott degeszre tömni magát az embernek -, Mrs Weasley rájuk parancsolt, hogy azonnal öltözzenek át normális ruhába, nem mehetnek vizsgázni farmerben és pólóban. Így Harry és Ron még unottabb képpel másztak vissza az emeletre, hogy talárba öltözzenek.
- Hogyan fogunk Londonba menni? – kérdezte Ron miközben fejét támasztotta és tömte magába a szikkadt pirítóst.
- Hopp-porral mentek a kandallón át – válaszolta Mrs Weasley.
- Azért kellett átöltöznünk, hogy most összekormozzuk magunkat? – csóválta a fejét Ron.
- Jó reggelt, jó reggelt! – köszöntötte õket a mindig vidám Muriel néni, aki ekkor lépett a szobába. – felkészültetek a megmérettetésre?
A két fiú válaszul kórusban mordult egyet.
- Na, fel a fejjel, biztos sikerülni fog! – bíztatta õket a néni. – Nem olyan nagy szám az a hoppanálás! Emlékszem, nekem már az elsõ gyakorláson sikerült, igaz akkor még sokkal jobb tanárunk volt, nem az Derreng, az a hozzá nem értõ pancser! Nyugalom, majd én helyettetek is izgulok az ajtó elõtt, amíg bent lesztek, aztán, ha végeztetek…
- Hogy-hogy? A néni is velünk jön? – kapta fel a fejét Harry.
- Igen, igen. Nem mondtam még?
- Mi dolgod van neked a Minisztériumban, Muriel néni? – kérdezte Ron csodálkozva.
- Kis ez – kis az – válaszolta titokzatosan a néni és többet egy szót sem volt hajlandó beszélni a témáról. – Nektek most a hoppanálásra kell koncentrálnotok!
Miután lenyomták a pirítóst és legurították a kevéske teát, Harry és Ron a kandallóhoz lépett, majd Muriel néni eléjük tartott egy díszes fadobozkát, amiben a csillogó hopp-port tartotta. Vettek egy marékkal a porból és a tûzbe hajították, amitõl a lángok zöldes színûre színezõdtek. Ron belépett a tûzbe, kimondta úti célját és eltûnt. Õt követte Harry, aki kicsit viszolygott az utazás ezen formájától, a rossz tapasztalatok miatt, de õ is sikeresen megérkezett a Mágiaügyi Minisztérium átriumába.
Az átrium nagyon megváltozott, mióta legutóbb itt járt – nyilván, mivel akkor porig rombolták az egészet. Az ugyancsak lerombolt Mágikus Testvériség Szökõkútja megüresedett talapzatára nem kerültek vissza a hatalmas arany szobrok, melyeket a Voldemort elleni ádáz küzdelemben Dumbledore professzor uszított ellenfelére. Eltûntek, akár a professzor…
A pávakék mennyezeten még mindig szüntelenül ott táncoltak az arany szimbólumok, de a régen fényesre csiszolt fapadlót rendesen elhanyagolták: kopott, fénytelen, szálkás volt, a falakon itt-ott pókháló lógott, amiket pár éve még szorgos kezek takarítottak, hogy Nagy-Britannia varázslóinak évszázados múltra visszatekintõ kormányzószerve mindig dicsõségesen ragyogjon, ha fogadja a betévedõ vendégeket. A mostani állapot azonban a válságos idõszakot tükrözte, mikor az embereket már nem érdekli a pompa, a kellem és a külcsín – csak a túlélés és a gyõzelem. Ez a háborús minisztérium volt.
Nem változott azonban az emberek sürgõ-forgó színes tömege, akik az átrium távozó és érkezõ kandallóinál sorakoztak, s a Harry mögé érkezõ Muriel néni már terelte is tovább a két fiút, hogy ne tartsák fel az ideges tömeget. Elsõ útjuk a Biztonsági Õrszolgálathoz vezetett, ahol a pávakék taláros õr regisztrálta a fiúk pálcáit. Mikor Muriel néni pálcáját vizsgálta, felpillantott annak tulajdonosára, s a csodálkozó felismerés ült ki az arcára.
- Miss Prewett! – kiáltott fel. – De örülök, hogy viszont látom! Régen járt felénk…
- Igen, sok volt a dolgom – mondta mosolyogva a néni a nyilvánvaló hazugságot és visszavette a pálcáját. – Ahogy most is, úgyhogy megbocsásson…
Azzal tovább álltak és elindultak az aranyrácsos kapun túl a felvonók felé, és beálltak az egyik elõtt kígyózó sorba. Fejük felett halványlila papírrepülõk köröztek, melyekrõl Harry tudta, hogy a minisztérium házon belüli üzenetei, a különbözõ ügyosztályok közti kommunikáció eszközei.
Harry Ronra nézett, s látta, hogy barátja ugyanúgy meglepõdött az elõbbi furcsa üdvözlésen, mint õ.
- Mond csak, Muriel néni… - kezdte Ron, de egy erõteljes hang félbeszakította.
- MURIEL! Tyûha! – kiáltotta egy szakállas férfi a szomszédos lift elõtt várakozók csoportjából. Átverekedte magát az emberek sokaságán és kézcsókkal üdvözölte a mosolygó, majd elpiruló Muriel nénit.
- Á, kedves Arnold! Régen találkoztunk.
- Mennyi is? Tizenhét éve? Muriel, te gyönyörûbb vagy, mint valaha!
Lassan mások érdeklõdését is felkeltette a jelenet, s néhány idõsebb boszorkány és varázsló csatlakoztak Arnoldhoz, hogy lelkesen üdvözöljék a nénit. Egyesek teljesen közvetlenül közeledtek, mások meg különös tisztelettel köszöntek a néninek. A fiatalabb hivatalnokok és dolgozók viszont értetlenül álltak az események elõtt, akárcsak Harry és Ron. Fogalmuk sem volt róla ki ez az idõs hölgy, s ahogy Harry Ron döbbent arcára nézett, rá kellett jönnie, hogy nekik is új ez a helyzet.
A további lelkes üdvözlésektõl a lift érkezése mentette meg Harryéket. A felvonó ajtaja nyikorogva kitárult és õk beléptek néhány másik varázslóval és boszorkánnyal együtt. Muriel néni gyorsan megnyomta a hatodik emelet gombját. A lift megindult felfelé, s hamar meg is érkeztek, lifttársaik mind a felsõbb emeletekre igyekeztek.
- Hatos szint, Mágikus Közlekedésügyi Fõosztály; Hop Hálózati Felügyelet, Seprû-ellenõrzési Hivatal, Zsupszkulcs Felügyelet és Hoppanálási Vizsgaközpont – jelentette be a monoton hang.
A hármas kiszállt a liftbõl, és Muriel néni vezetésével Harry és Ron végigmasírozott a Fõosztály hosszú folyosóján. A fehérre meszelt falak mentén jobbra-balra ajtók nyíltak irodákba, az alosztályokhoz, vagy raktárakba, seprûtárolókba. Néhány ajtó nyitva volt, ezeken Harry és Ron önkéntelenül is érdeklõdve lesett be. Az egyik nagy teremben több seprût láttak a levegõben lebegni, s alattuk szürkébe öltözött varázslók vizsgálgatták nagyítókkal és aranyszínû pálcákkal a röp-mûveket. Harry gyanította, hogy ez lehet a Seprû-ellenõrzési Hivatal.
Befordultak egy sarkon, ahol a folyosó ketté ágazott, s hamarosan megérkeztek egy fekete ajtóhoz, ami elõtt már pár fõs csoport várakozott. Az ajtón kis arany tábla hirdette: „Hoppanálási Vizsgaközpont”. A várakozó emberek közt Harry jó néhány ismerõs arcot látott, köztük a nagyon mogorva Blaise Zabini-t, és Millicent Bulstrode-ot, akiket Harryék egy goromba fintorral köszöntöttek, Ernie Macmillant, aki bátorítóan ölelte a sápatag Susan Bonest, még néhány hollóhátas lányt és fiút, és…
- Neville! – kiáltott fel Ron. - Teljesen elfelejtettem, hogy te is most vizsgázol!
- Szia Ron, szia Harry! – mosolygott a kövérkés, kerek képû Neville, majd Harryék kísérõjére tévedt a szeme. – Csókolom! Miss Prewett? A nagymamám mesélt önrõl… nagyon örülök.
- A nagymamád, kis drágám? – kérdezte mosolyogva a néni. – És ki a te nagymamád?
- Augusta Longbottom… itt van õ is a Minisztériumban, elkísért, de visszament az átriumba, ott vár rám.
- Longbottom… Longbottom… - gondolkozott a néni. – Az édesapád és édesanyád aurorok voltak, igaz?
Neville bólogatott.
- Oh, nagyon sajnálom, ami velük történt… hallottam hírét.
- Öhmm… igen… - Neville zavarba jött, ahogy mindig, ha a szüleit hozzák szóba.
- Na fiúk, nekem most mennem kell. Van egy kis dolgom – jelentette be a néni.
- Dolgod…? De áruld már el, hogy… - Ron megint nem tudta befejezni a mondatot, mert Muriel néni már sarkon is fordult és elsietett a liftek felé.
Harry és Ron rögtön Neville felé fordultak és kezdték nagyon ostobán érezni magukat.
- Neville, te honnan ismered a nagynénémet? – tette fel rögtön a kérdést a vörös hajú fiú.
- A nagymamám mesélt róla… régen itt dolgozott a Minisztériumban és nagyon befolyásos boszorkány volt… De mért kérded? Te nem tudod?
- Nem! – vágta rá idegesen Ron. – Fogalmam se volt róla, hogy a Minisztériumban dolgozott.
- Mi van Potter, már kísérõ kell, hogy idetalálj, vagy csak félsz egyedül betenni a lábad a Minisztériumba? – hallatszott Blaise Zabini gúnyos hangja.
- Mért kéne félnem? Mert te itt vagy? – kérdezett vissza Harry s közben Ronnal együtt megmarkolták pálcáikat talárjuk alatt.
- Gondoltam az után, ami a keresztapucikáddal törté…
Harry villámgyorsan mozdult. Elõrántotta a pálcát és Zabini torkának nyomta, mielõtt még a mardekáros fiú agyáig eljutott volna a gondolat.
- Csak próbáld meg befejezni és esküszöm, úgy megátkozlak, hogy a takarítóknak kell összekaparniuk a darabjaidat – sziszegte Harry dühösen.
Zabini védekezõleg feltartotta a karjait és hátrébb húzódott. Harry is leengedte a pálcát és visszafordult Ron és Neville felé.
- Ez szép volt! – mondta elismerõen Neville. – Szinte nem is láttam, hogy… vigyázz!
BUMM!
Harry azonnal megpördült a figyelmeztetésre, de csak azt látta már, amint Zabini kissé megpörkölõdött szemöldökkel fekszik a hátán és csodálkozva mered a pálcájára.
- Köszi Ron… - motyogta Harry.
- Nem csináltam semmit! A pálcájával történt valami…
- Visszafelé sült el, mikor meg akarta átkozni Harryt – magyarázta Susan Bones, akit láthatóan jobb kedvre derített az iménti közjáték. – Nem tudtad, hogy nem lehet átkozódni a minisztériumban, Zabini? Ha a biztonsági szolgálat leellenõrizte a pálcádat, egy bûbáj megakadályozza, hogy átkot szórj vele.
A társaság vidáman nevetgélt a mardekáros fiú balszerencséjén, mikor egy vékonyka hang szólalt meg mögöttük:
- Jöhetnek hölgyeim, uraim, ideje vizsgázni. Csak szaporán kérem, nem érek rá egész reggel. Fiatalember, szedje össze magát – tette hozzá a töpörödött Wilkie Derreng, mikor meglátta a földön fetrengõ Zabinit.
Fél óra múlva léptek ki az ajtón, Harry és Ron mindketten fülig érõ szájjal, kezükben az értékelõ lapot szorongatva. Elbúcsúztak Neville-tõl és a liftek felé vették az irányt. Muriel néni itt várta õket.
- Úgy látom sikerült – mondta a néni, mikor megpillantotta a vigyorgó fiúkat.
- Muriel néni, nem is mondtad, hogy régen a Minisztériumban dolgoztál – kezdte Ron azonnal, hogy megpillantotta nagynénjét. Egész idõ alatt ez járt a fejében, ezért minden erejét latba kellett vetnie, hogy a hoppanáláskor csak arra koncentráljon, de az erõfeszítés meghozta a gyümölcsét.
- Az már nagyon régen volt, még a te születésed elõtt Ron – válaszolta a néni tõle szokatlanul komor arccal. – Sokáig dolgoztam a Minisztériumban, még az a megtiszteltetés is ért, hogy ügyosztályt alapíthattam.
Megérkezett a lift és mindhárman beszálltak. Muriel néni megnyomta az egyes gombot, ami a Minisztérium legfelsõ szintjére vitt, de Harry még sosem járt ott, nem tudta, milyen ügyosztály található azon az emeleten.
A liftben rajtuk kívül még egy szemüveges, fiatal, szõke boszorkány is utazott, irathalommal a kezében. Õ azonban hamarosan kiszállt az ötödik emeleten, a Nemzetközi Máguskapcsolatok Fõosztályán.
- És mi történt, hogy ott hagytad õket? – kérdezõsködött tovább Ron, mikor újra megindult a lift.
- Ó, belefáradtam a bürokratikus vérszívásba, meg aztán át kellett adni a stafétabotot a fiatalabb nemzedéknek… De most azt hiszem, ideje visszajönnöm a pihenésbõl. Az különben sem nekem való…
- Újra dolgozni fogsz a Minisztériumban? – csodálkozott Ron.
- Legalábbis remélem, hogy visszavesznek. Van néhány holmim, amit annak idején itt hagytam, és most talán jó hasznát fogjuk venni.
A lift közeledett az elsõ emelethez, s Harry már sejtette, hogy hová tartanak. Ekkor eszébe jutott valami, amit a néni még nem említett:
- Öhmm… azt nem tetszett mondani, hogy melyik Fõosztályon dolgozott, Muriel néni?
A lift nyikorogva megállt és kitárult az ajtó.
- Minisztériumi Titkárság – hallatszott a fülke tömör tájékoztatója.
- A Rejtély- és Misztériumügyin – válaszolta a néni, majd kilépett a liftbõl és megindult a rövid folyosón, maga mögött hagyva az elképedt Ront és Harryt.
A folyosó pár méter után kékre festett elõszobává szélesedett, és egy nagy, vöröses ajtó zárta le, melynek két oldalán lovagi páncélok strázsáltak. Harry igencsak meglepõdött a fura õrségen – rögtön erre gondolt, de esze hamar megsúgta neki, hogy a páncélok valószínûleg csak dekorációs célokat látnak el, ahogy a Roxfortban is.
A fal mentén fogasok és kis pad feküdt, fölötte piciny aranytáblán a felirat: „Kérjük vendégeinket, hogy kabátjukat és süvegüket hagyják itt”. A fiúk az utasítás szerint levetették talárjukat, majd Muriel néni után beléptek a vörös ajtón. A szobából újabb három-három ajtó nyílt, melyek egyike Rufus Scrimgeur, mágiaügyi miniszter irodájába, a második Dolores Umbridge, a minisztériumi hivatal államtitkárának dolgozószobájába, a harmadik, pedig Cornelius Caramel-ébe vezetett – a titulus itt nem volt feltüntetve.
A szobába belépve azonban legelõször a széles íróasztalnál ülõ fiatalemberre figyeltek fel mindhárman, aki nem volt más, mint a Weasley család „fekete báránya”, Percy.
- Szervusz Percy! – köszöntötte Muriel néni kedvesen a fiút, ahogy nagynénihez illik. Semmi jelét nem mutatta, hogy neheztelne Percyre, nem úgy, mint Ron és Harry, akik makacsul hallgattak.
- Jó reggelt, Miss Prewett – mondta Percy szenvtelen hangon, amire Ronnak ökölbe szorult a keze -, azonnal szólok a miniszter úrnak.
Percy kimérten felállt az asztaltól, felettese irodájának ajtajához sétált és bekopogott. – Igen? – hallatszott bentrõl a hang. Percy benyitott az ajtón.
- Miniszter úr, Miss Prewett és Harry Potter megérkezett.
- Igen, engedje be õket…
Erre már Muriel néni is összeráncolta a homlokát – honnan tudta a miniszter, hogy Harry Potter is vele lesz?
Percy kitárta az ajtót a néni és Harryék elõtt, de mikor Ron is belépett volna barátja után, Percy megállította. Mielõtt becsukódott az ajtó, Harry barátjára nézett és látta, hogy Ron legszívesebben kicsavarná Percy kezét, amivel hozzáért.
- Á, kedves Muriel! Örülök, hogy látom… és téged is, Harry.
Muriel néni viszonozta az udvarias formaságot, Harry azonban csak biccentett. A miniszter intésére helyet foglaltak az elõkészített vörös bársonyszékeken.
A miniszter irodája igen tágas helyiség volt, a falakon vörös drapéria feszült, a fényes fapadlón méregdrága perzsaszõnyeg nyúlt végig a szobán. A mahagóni íróasztal mögött terjedelmes ablak foglalta el a fal nagy részét, attól jobbra egy míves kandalló, balra, pedig iratszekrények tornyosultak. A falakon körbe elhunyt miniszterek és miniszter asszonyok portréi voltak láthatók.
- Nos, megkaptam a levelét, Miss Prewett - kezdte a mondandóját a férfi -, de azt nem közölte, hogy milyen ügyben óhajt beszélni velem.
- Szeretném, ha visszavenne a munkába a Misztériumügyi Fõosztály dolgozójaként – jelentette be kertelés nélkül a néni. – Úgy vélem, ebben a zavaros idõben minden elérhetõ emberre szükségük van.
Rufus Scrimgeur rézkeretes szemüvege fölött figyelte a néni arcát, s közben néha szinte észrevétlenül Harryre pillantott.
- Miért pont a Misztériumügyi Fõosztályra? Azon az ügyosztályon elég munkatársunk van, sokkal nagyobb szükségünk lenne emberekre a Varázsbûn-üldözési Fõosztályon…
- Azért, kedves Mr Scrimgeur, mert a képességeimet így tudnám a legjobban a Minisztérium szolgálatába állítani.
- Miss Prewett, remélem, megérti, hogy most elsõsorban azokra a területekre várunk új munkaerõt, amik a bûnüldözést segítik elõ, és a Misztériumügyi Fõosztálynak nem feladata a Tudjukki utáni nyomozás…
- Elég baj – mondta a néni és türelmesen várakozva nézett a miniszterre.
Scrimgeur egy elõre kikészített aktát lapozgatott, miközben láthatóan Muriel néni ajánlatán töprengett.
- Miss Prewett, ön a Misztériumügyi Fõosztály dolgozója volt 1956 márciusától egészen 1979 novemberéig, mikor is váratlan elhatározással nyugdíjba vonult, azt azonban nem magyarázta meg, miért – Scrimgeur kérdõn tekintett Muriel nénire, aki észbe kapott, és rájött, hogy a Miniszter valami választ vár.
- Oh, hát akkor sem magyaráztam meg, kedves miniszter úr, mibõl gondolja, hogy most válaszolok rá?
A miniszter elmosolyodott, de csak úgy, mint egy éhes oroszlán, ami a prédájára les.
- Tudja, én akkor az Auror Parancsnokságon voltam alparancsnok, s emlékszem, hogy az akkori vezetés, Bartemius Kupor, Cornelius Caramel és a többiek körében az a pletyka járta, hogy hirtelen elhatározásának köze lehet a Zárt Teremhez…
Scrimgeur megint várakozott kicsit, de Muriel néni nem szólt egy szót sem, csendesen hallgatta a miniszter fejtegetését, nem erõsítette és nem is cáfolta meg – aminek a férfi láthatóan nem örült.
- Történt valami abban a teremben, amit senkinek nem volt hajlandó megmagyarázni, igaz? – folytatta kissé nagyobb lendülettel a miniszter. – Még magának, Dumbledore-nak sem, aki, ha jól emlékszem hosszan faggatta kegyedet, miért is rendelt el 3-as fokú biztonsági elõírást arra az ajtóra, amit azóta sem nyitottak ki… és csak úgy emlegetik: a Zárt Terem.
- Arra gondol, hogy a Zárt Terem miatt jöttem most vissza, kedves Mr Scrimgeur?
- A termet akkor zárta le, mikor Tudjukki hatalma teljében volt, és most, hogy újra erõsödik…
- Áh, szóval erõsödik! – Muriel néni most elõször vágott bele a miniszter szavaiba. – Az újságoknak nem ezt nyilatkozta…
- Most nem ez a lényeg! – csattant fel Scrimgeur. – Az a fontos, hogy maga nyilvánvalóan Tudjukki miatt jött vissza, méghozzá a Fõnix Rendje parancsára, egy olyan társaságéra, amit nagyrészt a saját aurorjaim alkotnak, és még õk sem hajlandók beavatni a részletekbe!
- Az rossz lehet, kedves, jó miniszter… - mondta csendesen az idõs hölgy. – Nem lehet jó, hogy még a saját emberei sem bíznak a vezetésben…
- Maga ezt viccesnek találja!? – fröcsögte a miniszter.
- Nem, dehogy, uram… Kérem, nyugodjon meg! – a néni felállt, s Harry követte a példáját. – Azt hiszem, itt nincs több dolgunk. Ha a Minisztérium nem tart igényt a szolgálataimra, nem erõszakolom rájuk a társaságomat… Menjünk Harry!
Muriel néni Harryvel a nyomában elindult az ajtó felé, de a miniszter hangja megállította.
- Visszaveszem az állományba, Muriel. A Misztériumügyire… de van egy ára.
Harrynek egyáltalán nem tetszett a hangsúly, ahogy Scrimgeur beszélt. A falon függõ festmények némán hallgatták a jelenetet.
- Igazán? És mi lenne az? – kérdezte a néni.
Scrimgeur felállt, és az íróasztalt megkerülve eléjük sétált.
- A Fõnix Rendje minden titkába, minden tervébe beavatnak. És mostantól az Auror Parancsnokság irányítása alá rendelik.
- Ne legyen nevetséges! – emelte fel a hangját most elõször a néni. – A Fõnix Rendjének épp az a lényege, hogy a Minisztériumtól függetlenül mûködik! Ha az egyik összeomlik, akkor is mûködhessen a másik!
- Egyszóval nem? – kérdezte kimérten a miniszter.
- Természetesen nem – hangzott a határozott válasz.
Egy percig a miniszter és a néni farkasszemet néztek, Harry pedig egy pillanatig azt hitte, hogy Scrimgeur mindjárt nekik ugrik, mint valami vérszomjas oroszlán.
- Nem vagyok meglepve, hogy ezt válaszolta… - kezdte a miniszter, és hangja megint felöltötte azt a reszelõs, baljós hangzást, ami nagyon nyugtalanította Harryt. – Nos, ez esetben nem tehetek mást. Attól tartok, Mr Potter nem távozhat innen az engedélyünk nélkül.
- Micsoda!? – kiáltott fel a néni.
- Jól tudjuk, megbízható forrásból, hogy Mr Potter alkalmazta a tiltott Cruciatus-átkot egy emberen, ami, még olyan esetben is, mint az átriumban lezajlott ütközet, aligha nevezhetõ önvédelemnek… És, mivel Harry immár nagykorú, semmisem akadályozza meg, hogy kirójuk rá a megfelelõ büntetést…
- Hogy képzeli!? – ordibálta a néni. – Ez magának igazság!? Harry még kiskorú volt, amikor az történt… Ez… ez… Nem szabhatja ki rá egy felnõtt büntetését egy…
- Ó, dehogynem… - vigyorgott kéjesen a miniszter. – Maga is tudja, Muriel, hogy a fõbenjáró átkok használata nem évül el… Ezek a legszigorúbban vett törvényeink…
- De az aurorjainak bezzeg engedélyezi a fõbenjáró átkokat! Ez magának demokrácia? És különben is… Harryt úgy ismerik, mit a Kiválasztott, nem zárhatja börtönbe!
- Nem fogják megtudni… De nem is kell börtönbe zárnom Harryt. A feltételeim adottak: a Fõnix Rendje feletti irányítás.
- Minek kell az magának? – kérdezett közbe Harry, aki rázkódott a dühtõl, és közel volt hozzá, hogy elõrántsa a pálcáját – amivel, tudta, hogy semmit se érne el.
- Hogy minek? – kacagott fel Scrimgeur. – Nem engedhetem meg, hogy a Minisztérium hatalma gyöngüljön, mert az emberek hûsége inkább egy hónapok óta halott varázslóhoz húz, mint a jog szerinti vezetéshez! Ez elfogadhatatlan, és a jelenlegi válsághelyzetben… katasztrófát okozna.
- Katasztrófát!? – visította Muriel néni. - Tudja, hány kém lehet a maga hivatalnokai között? Akkor lenne katasztrófa, ha azok a kémek tudomást szereznének a Rend tevékenységérõl…
- Kémkedéssel vádolja a Mágiaügyi Minisztérium hivatalnokait? Jól meggondolta mit mond? – a vita kezdett elfajulni.
- Maga nem normális! – kiabálta Muriel néni a miniszter arcába. – A hatalommániája teljesen elvette az eszét!
- Nem tûröm, hogy megkérdõjelezzék a személyemet a saját irodámban! – bömbölte Scrimgeur és elõ rántotta a pálcáját. – Elég volt ebbõl! Potter le van tartóztatva, és itt marad, amíg McGalagony nem tér észhez és…
- STUPOR!
A piros villanás és a hangos csattanás megálljt parancsolt a miniszter szóáradatának, aki eszméletlenül bukott elõre az õt ért kábító átok miatt. Harry elõször azt hitte, Muriel néni varázsolt valahogy a mágikus védelem ellenére, de csakhamar észrevette, hogy mentõangyala a miniszter mögött álló bugyirózsaszín hajú Nymphadora Tonks volt.
- Üdv Harry! Miss Prewett… - mosolygott Tonks, majd megszemlélte átka eredményét. – Úgy véltem, jobb ha közbelépek, mert kezdett eldurvulni a dolog…
- Jól láttad, kedvesem – hagyta rá az ijedtségtõl ziháló Muriel néni.
Harry is még csak kezdett magához térni a döbbenetbõl – majdnem letartóztatták! Mindazonáltal rögtön elkezdte furdalni az oldalát a kíváncsiság, hogy hogy került ide Tonks.
- Mordon volt olyan jó és kölcsön adta a láthatatlanná tévõ köpenyét – mutatta fel a mágikus ruhadarabot Tonks, Harry kérdõ arcára pillantva. – Ezzel sikerült még hajnalban belopakodnom észrevétlenül. Jól gondolta, Miss Prewett. Tényleg nem normális ez az alak… Jó ég, ha belegondolok, hogy majdnem megbuktatott lopakodás és nyomkövetésbõl…
- Jaj, kedvesem, nagyon hálásak vagyunk. Azt hiszem, mennünk kéne, de nem ártana, ha törölnéd az emlékeit ennek a bugrisnak. Azért ne mindet… Arra még emlékezzen, hogy visszavett a Minisztériumba.
- Úgy lesz, Miss Prewett, ne aggódjon. Én itt elrendezek mindent, és hamarosan jövök.
Azzal Harry és Muriel néni kiléptek a miniszter irodájából, hogy csatlakozzanak a türelmetlenül várakozó Ronhoz, aki egészen hazáig kérdezgette tõlük az irodában történteket, de részletes beszámolót csak otthon kapott Hermione, Ginny, az ikrek és a Fõnix Rendje többi tagjával egyete | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
