Egy hét telt el már azóta, hogy Pitont hazaengedtél a Szent Mungóból. Természetesen otthon még pihennie kellett a gyógyítók utasítása szerint, amit igencsak nehezen viselt már a rengeteg ágyban fekvés után.

A családja megtett minden tőle telhetőt, hogy kiszolgálják őt, és segítsék az otthoni felépülését. Meloé minden nap finomabbnál finomabb ételeket készített; olyanokat, amikre egy betegnek szüksége van, hogy szervezete ismét megerősödjön.

Egyik este a nő finom húslevest főzött vacsorára, amire meghívták Eugene-ékat, Doriant és Marie-t, valamint Madeline-t és Alfred-et is. Mivel régen volt alkalmuk így együtt lenni, a fejük felett lebegő félelmetes gondoktól mentesen, mindenkinek akadt beszélnivalója, s a hangulat is kellemes volt az étkezőasztal körül.

Egy valaki akadt, aki tőle szokatlan módon komoran, hallgatagan és láthatóan kicsit idegesen nézett maga elé a tányérokat szemlélve.

- Mi a baj, drágám? – kérdezte feleségétől Alfred.

- Nincs semmi… Csak nem érzem túl jól magam – felelte Madeline.

- Fáj valahol, szívem? Akarod, hogy menjünk orvoshoz? – aggódott érte a férfi.

- Nem kell, köszönöm…

- Biztos? Drágám, aggódom érted… - kezdte volna az újabb féltő szavakat Alfred, de a fiatal nő a szavába vágott.

- Hagyj már békén!

Ezzel sikerült is elérnie, hogy a férfi abbahagyja az aggódást, viszont a család többi tagja is felfigyelt rájuk.

- Madeline drágám, mi a baj? – kérdezte Meloé is.

- Semmi – vágta rá a lány, de azért egy fokkal visszább vett a hangerőből.

- Mi történt már megint?  - mordult fel Piton.

Madeline nem nézett közvetlenül apja szemébe.

- Semmi különös… csak szeretnék most felmenni a szobámba… Pihennem kell – azzal a fiatal nő felkelt az asztaltól, és indult fel az emeletre vezető lépcsősor felé.

Alfred nem értette, mi nyomhatja felesége szívét. Amíg el nem tűnt szeme előtt, nézett utána, majd nagyot sóhajtott, és visszafordult a székében.

- Remélem, tényleg nincs semmi baja… - motyogta féltéssel teli hangon.

- Egész biztosan nincs – mondta Eugene halálos nyugalommal.

- Talán… jobb lenne felmenni utána – vetette fel a férfi.

- Szerintem egy kicsit hagyjuk most egyedül… - rázta meg a fejét Dorian. – Biztosan fáradt, és időre van szüksége…

- Nos… rendben – egyezett bele Alfred.

Dorian sóhajtott, de próbálta leplezni gondterheltségét. Akárcsak a többiek, ő is jól sejtette, hogy mi lehet az oka, miért ilyen ingerült és feszült a testvére…

Madeline felment a szobájába, becsukta az ajtót, és leült az ágya szélére. Idegesen túrt a hajába, miközben lázasan kereste az okot, amiért szeretője napok óta nem ad magáról hírt. Bár megígérte testvéreinek, hogy többet nem találkozik a férfival, túlságosan vonzotta a veszélyes, izgalmas kapcsolat, hogy ellen tudjon állni a csábításnak.

A fiatal nő percekig ült az ágya szélén, tehetetlen dühében emésztődve, amikor egy kopogó hangra felkapta a fejét. Először azt hitte, az ajtó felől jön, hátha a férje vigasztalná, vagy testvérei és szülei akarják neki megmondani a magukét. Azonban hamar rájött, hogy a hang az ablaktól érkezik, mégpedig egy bagolytól, aminek egy sárgás, összetekert pergamen volt a lábára erősítve.

Madeline gyorsan odasietett, és kitárta az ablakot, majd elvette a madártól az üzenetet. A bagoly huhogott egyet, majd válaszlevélre nem várva röppent fel, és távozott az éjszakába.

Madeline gyors mozdulatokkal kibontotta a neki címzett levelet, majd olvasni kezdte:

Drága Piton kisasszony;

Az elmúlt pár hétben volt szerencsém majdnem minden nap találkozni kegyeddel, utólag is köszönöm az együtt töltött napokat. Magácska jelleme annyira megragadó, amit ez idáig egyetlen hölgy esetében sem tapasztaltam. A társasága mindig jó kedvre derített, a mosolya bájos, nevetése csilingelő, humora sziporkázó… de minek is sorolom, hisz maga úgy is tisztában van saját tulajdonságaival, az én bókjaimra nincs is szüksége. Mindig tudja jól, mi kell magának, és tudja is, hogyan kell megszerezni azt. Maga határozott, céltudatos nő, ami kevés akad ebben a nyüzsgő, unalmas világban, és nagyra becsülendő.

Talán maga még nem jött rá, de nagyon hasonlítunk egymásra. Mindketten szeretjük a szabadságot, gyűlöljük a szülői zsarnokságot, élvezzük az élet apró örömeit, amit az olyan kellemes pillanatok koronáznak meg, amikor találkozom egy olyan személlyel, mint maga.

Viszont jellemünk túlzott hasonlósága az, amiért most ezt a levelet írom.

Említettem talán, hogy az igazi valómat nem ismeri. Történetesen olyan vagyok, mint magácska, csak egy kicsit szelídebb változatban: kedvelek udvarolni minden hölgynek, akiben megvan a természet adta gyönyörűség, viszont, mivel ez a szépség minden második nőben megtalálható, gyakran váltok, keresve azt, aki a leggyönyörűbb ezen a világon. Míg nekem célom megismerni, és szeretni a kiválasztott nőt, maga szívét viszont csak az anyagi javak dobogtatják meg. Behízelgő modora undorító; bájos mosolya nem nekem szól, hanem annak, hogy kifizetek magának mindent. Mivel szeretetet pénzért bármely utcasarkon kapnék, gondolom megérti, miért tekintem olyan értéktelennek az Ön vonzalmát.

Minden elismerésem annak a férfinak, akihez az apja hozzáadta; csodálom, hogy egyáltalán el képes viselni magát.

Velem többet nem fog találkozni, nem várhatja el, hogy a levélen kívül máshogy is tiszteletem tegyem Önnél, hogy végső búcsút vegyek.

Megértését köszönöm: Leonardo

Amikor az utolsó szavakhoz ért, Madeline már teljesen lesápadt a dühtől, és a megaláztatástól. Még pár pillanatig elhűlten meredt a papírra, majd dühös mozdulattal összetépte a levelet. Észre sem vette, hogy tanúja is volt a jelenetnek.

- Drágám… mi volt ez? - kérdezte csodálkozó arckifejezéssel az ajtóban álló Alfred.

A fiatal nőt váratlanul érte a férje hangja.

- Ez egy levél volt egy… ismerősömtől… - hebegte a nő.

- Mit írt benne, hogy ilyen hatással volt rád? – érdeklődött a férfi, miközben tekintete a földön heverő apró pergamendarabkákra siklott.

- Csak… Lemondta a találkozónkat… - nyelt egyet Madeline.

Alfred pislogott egyet, majd csendben becsukta a szoba ajtaját, és tett egy lépést a nő felé.

- Drágám… az utóbbi időben aggódom érted… sokáig maradsz el otthonról, és a hangulatodból is érzem, hogy valami bánt. Nem szeretnél róla beszélni? Nekem bármit elmondhatsz, szerelmem! – bíztatta Madeline-t.

A nő belenézett férje őszinte, aggódó tekintetébe, amitől még nyomorultabbul érezte magát. Nem volt soha az a hűséges típus, most viszont komoly lelkiismeret-furdalása támadt.

- Alfred… Én megcsaltalak – bökte ki végül. Nem akart hazudni, nem akart még nagyobb bonyodalmat.

A férfi szemei kikerekedtek, és jónéhány másodpercig nem tudott megszólalni a hirtelen ért kijelentéstől.

- Madeline, én… erről nem tudtam… - bökte ki végül Alfred a földnek intézve szavait, miközben kezével beletúrt a hajába. Majd felpillantott feleségére, és újra a szemébe nézett.

- Miért? – jött tőle a rövid, szomorú kérdés.

Madeline nem válaszolt, csak nézett mereven maga elé.

Alfred nem szólt… érezte, hogy a nő egy pillanat alatt összetörte a szívét, mélyen magában mégsem tudott rá dühös lenni. Ahhoz túlságosan szerette őt…

- És… mit akarsz most tenni? – kérdezte végül, hosszú hallgatás után.

- Nem tudom. Ha nem szeretnél ezek után velem maradni, akkor megértem… - emelte rá Madeline a tekintetét.

- Én szeretlek… igazán fáj, hogy megcsaltál, de biztosan bennem volt a hiba… nem tudtam neked megadni, amit igazán megérdemeltél volna - mondta a férfi szomorúan.

- Ne mondj ilyet, így is szörnyen érzem magam! Csakis az én hibám volt, te túl jó is vagy hozzám! - ment oda hozzá a nő, és óvatosan megölelte.

Alfred csak egy pillanatig habozott ezt viszonozni, de az ő karjai is a nő dereka köré fonódtak.

- Szeretlek… - suttogta halkan és megbocsátóan a férfi.

- Nem érdemlem meg - nézett rá nagy fekete szemeivel Madeline.

- De igen… tudom, hogy már mindent megbántál… - szólt a férfi, de szemeivel mégis kérdőn nézett a nőre.

Madeline Alfred vállára hajtotta a fejét, hogy elrejtse könnyeit.

- Túl jó vagy hozzám… - suttogta alig hallhatóan.

A férfi halványan elmosolyodott, és nyugtatóan simogatta a nő hátát.

* * *

Remus napokkal utána tért csak magához, hogy Edward bájitalának köszönhetően túlélte a teliholdat. Fogalma sem volt, mi történt vele, nagyon gyenge volt a szervezete… de élt.

David éppen az Ispotályban volt az irodájában, és apja kartonlapját szorongatta a kezében. Még ekkor, jópár nappal a félelmetes éjszaka után, sem tudta teljesen felfogni, hogyan történhetett… farkasölőfű-főzet nélkül, apja legyengült idős szervezetével semmiféle esélyt nem látott Remus életben maradására.

A gyógyító ekkor letette a lapokat az asztalára, majd egy pici bájitalos fiola után nyúlt. Abból a főzetből volt benne egy kevéske adag, amit Edward készített, és ami végül szerencsésen megmentette Remus életét.

Rögtön a teliholdas éjszaka után Edward bevitte az ispotályba az összes főzetet, amit készített. David elkért egy keveset a szerből, hogy azonnali kivizsgálásra küldje – hiszen addigra már világossá vált, hogy a fiú találmánya végre sikerült, méghozzá nem is akárhogyan!

David éppen előző nap ment el az eredményekért…

Edward beküldte a bájitalt vizsgáló gyógyítóknak a főzet pontos receptjét, amelyet szintén gondosan áttanulmányoztak. Az eredmény végül megdöbbentette a gyógyítókat: a bájital összetevőiben távolról sem hasonlított a farkasölőfű-főzetre. Bár volt egy-két hozzávaló, mely megegyezett, mégis a legnagyobb eltérése a vérfarkastól származó dolgokban rejlett, mely Edward találmányának egyik fő komponensei voltak. Azelőtt soha senki nem kísérletezett teliholdkor a vérfarkasok közelébe menni, emiatt nem sikerülhetett eddig elkészíteni ezt a bájitalt sem.

Azonban a varázsszer még korántsem volt készen. Különösen az összetevők egymáshoz való viszonyulása miatt a bájital az ember szervezetre káros és veszélyes mellékhatással járt, melyeket sok-sok kisebb-nagyobb fejlesztéssel és javítással úgy gondolták, ki fogják tudni javítani, s tökéletesíteni a felfedezést.

Az alap ötletet, a sok-sok éves kemény kutatás és kísérletezés után elkészült bájital nevét azonban egyetlen személyhez lehetett kötni: a mindössze 23 éves ifjú fiatalemberhez, Edward Lupinhoz.

David mosolyogva nézett maga elé, kezében lötyögtetve a zöldes-szürkés színű bájitalt, s ahogyan öccsére gondolt, rettentő büszkeség áradt szét szívében…