Megjegyzés: Ezt a fejezetet teljesen Moony írta, Xwomannek (egyik) születésnapi ajándékként. Tudom, hogy Pitont jobban szereti Remusnál, de gondoljon arra, hogy ezt őrá gondolva, nagyon sok szeretettel írtam…

És tudom, hogy nagyon drámai ez a rész, nem illik a születésnap meghitt és boldog hangulatához, de azt is tudom, mennyire várta már (sokakkal együtt) a folytatást… Talán ezzel, hogy ezt megírtam, tudom neki legjobban kifejezni, mennyire szeretem.

Már jónéhány napja, hogy aki benézett a harmadik emeleti csendes kis szoba ajtaján, egy alvó idős férfit és egy meggyötört tekintetű asszonyt láthatott. A nő éjjel-nappal a férje mellett ült egy kis széken, és nem volt hajlandó elhagyni a szobát. Enni is nagyon ritkán evett, azt is csak gyermekei sokadik unszolására.

Képtelen volt elhinni, hogy megtörténhet. Fiatal felnőtt kora óta Remus mellett élt, jóban és rosszban egymás társai voltak… és már csak egyetlen napig lehetett még az. Egyetlen napig, hogy utána az az átkozott telihold elragadja tőle őt…

- Anya… haza kellene menned pihenni… - tette Stella vállára a kezét David.

- Nem… most nem tudnék – felelte a nő halkan.

A férfi sóhajtott egy nagyot, és szomorúan pillantott ágyban fekvő édesapjára. Szíve mélyén igazat adott anyjának, sőt ha tehette volna, ő is minden percét apja mellett töltötte volna. Sajnos azonban erre nem volt lehetősége, csak reggeli és az esti órákban, mikor nem volt kénytelen a betegeivel foglalkozzon.

- Miss Gregovics mindent megtesz azért, hogy elkészüljön… - próbált lelket önteni Stellába.

- Nagyon kedves tőle… de Remust nem egy adag bájitallal fogja tudni megmenteni – rázta meg lassan a fejét a nő. Bár nagyon halkan beszélt, szavait megpróbálta önuralommal telíteni.

David nem felelt, de lelke mélyén keserű mosoly járta át. Hogyan is tudná ő azt az embert bátorítani, aki talán a világon a legtöbbet tudja kívülállóként a vérfarkasokról…?

Ekkor mindketten felemelték fejüket, ahogy meghallották az ajtó csendes nyílását. Két ember ment be a szobába; egy fiatal nő, aki bár hosszabb talárt viselt, látszott rajta, hogy állapotos.

- Jó reggelt… - köszönt a nő tőle szokatlan komolysággal, s a mellette álló fiatal férfi is hasonlóan üdvözölte a jelenlévőket.

- Marie drágám… - nézett fel ültében a nő anyja. – Szervusztok…

A fiatal pár közelebb ment hozzájuk, s lassan az ő tekintetük is az ágyban fekvő Remusra esett.

- Nem tudtam otthon ülni, hogy tudom… hogy most tudom utoljára… - Marie elakadt a mondatában, s csak nyelt egy nagyot. Mindenki tudta jól, mire gondolt.

- Én pedig ma nem mentem dolgozni – törte meg a gyászos csendet Dorian. – Eljöttünk hát ide…

David szeme összeszűkült, s mintha egy szomorú mosoly árnyéka suhant volna át arcán. Talán ő tudta csak, mennyi látogatója is volt az utóbbi egy hónapban Remusnak, s azt is sejteni engedte magának napok óta, hogy ha eljön az ideje, akkor talán még többen fognak érkezni, az utolsó percig virrasztva…

- David… ne haragudj, de nemsokára kezdenénk a vizitet… - szólt be az ajtón a férfi egyik gyógyító kollégája.

- Rendben… azonnal megyek – sóhajtott az említett. – Nem akarok ma dolgozni…

- Menj csak… - fogta meg anyja a kezét. – A te munkád nem olyan, amit csak úgy félbe lehet hagyni…

David bólintott, majd elindult.

- Amint időm lesz, visszajövök! – ígérte meg, mielőtt távozott.

Stella ezután ismét visszanézett férjére, s arra sem reagált igazán, hogy Marie és Dorian helyet foglaltak mellette. Néhány percig egyikük sem szólt a másikhoz, csak csendes némaságba burkolóztak, és hallgatták a kintről beszűrődő, gyógyítók közti folyosói beszélgetéseket.

- Hozzak neked valamit, anya? – érdeklődött a lány halkan.

- Nem kérek semmit, köszönöm…

- Mikor ettél utoljára?

- Tegnap… de most egyetlen falat sem megy le a torkomon – mondta kissé szárazon a nő.

Marie ezt meg is tudta érteni, s nem nyaggatta többet az anyját. Mindig erős nőnek ismerte őt… s a helyzet nem is igazán adott rá hangulatot, hogy bármi is lecsússzon a fojtott keserűségtől és fájdalomtól elszorult torkán…

A nap folyamán viszonylag kevés ember tévedt a szobába, azok is nővérek és gyógyítók voltak. Egy alkalommal, mikor már délutánra járt az idő, megkérték Stelláékat, hogy távozzanak a saját biztonságuk és nyugalmuk érdekében, hiszen az esti órák folyamán felkelő teliholdig Remusnak gyakorlatilag folyamatos szenvedést jósoltak a gyógyítók.

Bár Stella, Marie és Dorian még magában reménykedett valami csodában, ez sajnos nem következett be, s minden úgy volt, ahogyan előre számítani lehetett: Remus, bár időközben magához tért, állapota a kora esti időre jelentősen romlani kezdett. Végtagjai vadul remegtek, s mindenki tudta, amit néhány hónappal azelőttig még képtelenségnek tartottak: órái már meg vannak számolva…

Már majdnem teljesen lement a nap, mikor Stella még mindig próbált erősnek látszani. Marie-nak már korábban előtörtek könnyei, s délután óta Dorian csendes ölelésében próbált megnyugodni; ám Stella gyásza más volt. Nem tudott sírni, úgy érezte, hogy szívének éppen elég elviselni, hogy végignézi szeretett férje halálát…

- Mr. Lupin! – ekkor kinyílt az ajtó, s egy talárba öltözött nő jelent meg néhány gyógyító, köztük David társaságában. Kezében egy serleget tartott, melyből ismerős zöldes színű füst szállingózott fel.

- Sajnálom, hogy mostanra lettem csak készen… - mentegetőzött őszinte sajnálattal Miss Gregovics, aki ekkor az egyre csak szenvedő Remus mellé sietett.

Stella talán azon a napon először kelt fel ültéből, s összeszorult gyomorral nézte, hogy két gyógyító igyekszik minél kisebb fájdalom mellett félig ülő helyzetbe hozni Remust.

Szinte rezzenéstelen tekintettel, de lelkében már őrülten tombolva a keserű fájdalomtól figyelte, ahogyan az Oroszországból elhívott bájitalszakértő Gregovics lassan itatja meg férjével a farkasölőfű főzetet, mely, ha idejében elkészül, a férfi életét tudta volna megmenteni. Így azonban, amit mindnyájan nagyon jól tudtak, a főzet csak arra szolgált, hogy megkönnyítse Remus számára a végső átalakulást, s csökkentse a halála előtti utolsó nagyobb fájdalmait.

- Sajnálom… de nem tehetek többet önért… - hajolt meg előttük a nő, majd szinte futva sietett ki a dermesztő légkörű szobából.

Stella mélyet sóhajtott, ám gyenge hangját elnyomta Remus erőteljes és cseppet sem bíztató köhögése.

- Igyál egy kis vizet… - nyújtott felé David egy poharat, ám a férfi szinte fuldoklott. Stella ökölbeszorult keze remegett, s érezte, hogy nem sok választja el a keserves zokogástól.

Talán attól megkönnyebbülne a szíve…, gondolta magában, s lehajtotta a fejét. Undorodott magától, de mégsem volt képes férje szemébe nézni. Egész nap az ágya mellett ült, s őrizte utolsó napján… ám nem volt képes rá.

- Marie, tudom, hogy nehezet kérek most tőled… - szólította meg a lányt David. A lány, akárcsak bátyja, könnyeivel küszködött, s igencsak meg kellett erőltesse magát, hogy ne rohanjon ki sírva a szobából. – De jobb lesz, ha most távozol. Neked különösen vigyáznod kell magadra…

- Szó sem lehet róla… ne kérj tőlem ilyet… - motyogta rekedten Marie.

A két gyógyító, akik Daviddel együtt érkeztek korábban, elnézést kértek mindenkitől, s meghagyva Davidnek, hogy perceken belül tanácsos mindenkinek távozni a szobából, kimentek.

Mindnyájan tudták, mi fog történni Remusszal. Bár haldoklott, senki sem tudhatta, utolsó átalakulásakor nem mar-e meg valakit vérfarkasként; s az a marás természetesen ugyanolyan hatással lett volna rájuk, akárcsak egy ereje teljében lévő vérfarkas harapása.

- Néhány perc… - szólt David, aki ekkor nem tudott tovább gyógyítói mivoltához méltóan viselkedni, s az ablakpárkányhoz sietett. Kinézett az ablakon, a gyönyörű, kristálytiszta égboltra. Már az első csillagok is felgyúltak az égen, s szokatlanul csendes éjszaka vette kezdetét.

Egy hangos ajtócsapódás szakította félbe halk zokogását. Megfordult, s a belépő fiatalember látványára arcára fagyott a könny.

Az érkező ugyanis nem volt más, mint legkisebb testvére, Edward. Davidnek eszébe jutott, hogy a fiú mennyire ragaszkodott kisebb korában is apjához… mennyire fog neki is hiányozni Remus!

Edward ugyanolyan feszült és ideges volt, akárcsak a többiek. Míg a fiú megpróbált legalább annyi nyugalmat erőltetni magára, hogy kezei kevésbé remegjenek, s elő tudjon valamit halászni kopottas talárja zsebéből, addig Sven fojtott, halk suttogások közepette megkérte Doriant s Davidet, hogy segítsenek felültetni Remust. Bár mindkét férfi nagyon jól tudta, hogy ahogy az idő telik, egyre nagyobb a veszélye, hogy a felkelő telihold hatására elkezd átalakulni Remus – mégis, mindketten szó nélkül teljesítették a lány kérését, s felsegítették a férfit.

- Miért…? – kezdte volna David.

- Megvan… - motyogta Edward, s egy különös színű folyadékkal teli kis palackot halászott elő zsebéből.

Ekkor Remus megfeszítette karját és lábát, s hátborzongató hörgést adott ki magából, miközben vonaglott a két férfi karjai közt. David érezte, hogy alig bírja tartani őt, s ebben csak hátráltatták vadul remegő kezei. Könnyeit sem volt képes visszafojtani, ám ezúttal mindenki így volt vele, még Stella is remegő zokogásban tört ki.

- Edward, sajnálom! – sírta elkeseredetten a bátyja. – De… nem tudsz mit tenni… Bármit is akarsz vele itatni… elkéstél!

Ám a legkisebb Lupin fiú hevesen rázta a fejét, izzadtságtól csúszós kezeivel próbálta minél gyorsabban kihúzni a kezében tartott fiolából a dugót. Szerencsére ez hamar sikerült is neki, de ekkorra Remus már alig bírt uralkodni magán; nagyokat köhögött, s tüdejéből hamarosan vért öklendezett fel, ám a sors kegyetlenségének még ez sem tudott gátat szabni, s a férfi egész testét hihetetlen fájdalom járta át: megkezdődött az átalakulása.

- Mégis mi a fenét csinálsz már?! – kiáltott rá Edwardra Dorian, miközben egyre nagyobb félelem járta át Remus esetleges marásától tartva.

- Ezt meg kell innia – nyújtotta fel remegő kézzel Edward apja vizespoharát, melybe néhány másodperccel azelőtt az egész fiolája tartalmát beleöntötte. – Az utolsó kortyig.

- Edward, nézz rá! – szólt rá David, aki továbbra is küszködött apja féken tartásával. – Nem képes már sem enni, sem inni…

Azonban a fiatal fiú nem volt hajlandó feladni. Édesanyja könnyei már egy ideje eltűntek, s némán figyelte fia cselekedeteit. Nagyon jól emlékezett rá, miért küzdött Edward minden erejével tíz kemény éve…

A nő kinyújtotta remegő karjait vonagló férje felé, s akadozva elmormogott valamit, amitől a félig átalakult Remus megdermedt.

- Csináld… - szólt halkan Edwardnak intézve szavait. A fiú nyelt egy nagyot, s nehézkesen, de leöntötte a vízben oldott bájitalos oldatot apja torkán.

- Már csak… várni kell… - motyogta a fiú egyre vékonyodó hangon.

Dorian és David ekkor elléptek Remustól, aki továbbra is vadul vonaglott, s hamarosan egy kifejlett, de szörnyű állapotban lévő vérfarkas feküdt helyén. Az állat rövideket és erőteljes megszakításokkal teliket vonyított, majd lassan elcsendesedett.

Szörnyű csönd ereszkedett ekkor a szobára, mely délután óta Remus egyre erősebb szenvedéseinek adott otthont.

Senki nem tudta, mennyi idő telhetett el. Senki nem volt képes felfogni az immáron ténnyé vált szörnyű valóságot. Az ablakon nemsokára egyre erősödő fényben tündökölt az ezüstös fényű telihold, nem is sejtve, hogy egy kiváló ember halálát okozta megjelenésével.

- Muszáj… muszáj működnie… - motyogta maga elé Edward, s egészen a falig hátrált a mozdulatlanul heverő vérfarkastól.

- Mit adtál neki…? – kérdezte rekedten és mereven David. – Talán valami mérget…?

- Én… nem… - rázta meg a fejét a fiú, amivel elérte, hogy könnyei szerteszét maszatolódjanak sápadt arcán.

Ekkor valami olyan történt, amiben senki sem reménykedett már.

A vérfarkas, bár nagyon gyengén, de valamiféle morduló hangot adott ki magából, s centimétereket, de megmozdult a feje.

David szeme elkerekedett, s lassan megfordult.

- Ez… nem lehet…

- Azt hiszem, sikerült… - sírt csendesen a földre térdelő Edward. – Megtaláltam az ellenszert…