Sven az iskolaigazgatótól elköszönve egyenesen Moszkvába hoppanált, egy elhagyatott sikátorba. Miután a nőnek sikerült eligazodnia a sok cirill betűs kiíráson, rátalált a keresett bájitalszakértő, Maria Gregovics lakására.

Gyors bemutatkozás után Sven sietve felvázolta a nőnek, miért is ment hozzá, mint Remus élete megmentésének utolsó mentsvárához. Miss. Gregovics végighallgatta a fiatal nőt, majd megnyugtatta Svent, hogy meg fog tenni mindent, amit tud, hogy segítsen az életveszélyben lévő férfin. A nő, amilyen sietve csak tudta, összeszedte a legfontosabb bájital hozzávalókat, majd sebtében összecsomagolt még néhány személyes holmit, majd útra készen tért vissza az addig nappaliban várakozó Svenhez, és együtt hoppanáltak Londonba.

A két nő a Foltozott Üst nevű fogadóba érkezett, ahol Maria Gregovics kivett egy szobát, majd lepakolta az összes ingóságát, és elindultak a Szent Mungó Ispotályba.

- Miss. Sven… – szólította meg Maria a fiatal nőt. – Mondja, milyen ember ez a férfi, akihez megyünk? – kérdezte tört angolsággal.

- Oh… Mr. Lupin nagyon kedves és szerető – felelte Sven. – Szegény nagyon sokat szenved a vérfarkas kórral, és… nagyon remélem, ön fog tudni segíteni rajta – tette hozzá halkabban a nő.

- Megteszek minden tőlem telhetőt – mondta Miss. Gregovics.

Sven hálás tekintettel nézett rá, majd az út további részében mindketten csendben és gondolataikba merülve haladtak.

Nem sokkal később megérkeztek a Szent Mungóhoz.

Sven tudta, hová kell menniük, s a bájitalszakértő Mariával együtt egyenesen felsiettek a harmadik emeleten lévő, sürgősségi esetekre képzett gyógyítók szobájához. A nő bekopogott majd benyitott.

A helyiségben mindössze néhány fehér köpenyes férfi volt, de az a személy, akit Sven keresett, nem tartózkodott a szobában.

- Elnézést… - szólította meg Sven az egyik gyógyítót. – Nem tudná nekem megmondani, hol találom David Lupint?

- Akadt egy kis dolga az egyik betegével, de hamarosan visszatér – válaszolta a férfi. – Miben lehetünk a segítségére?

- Fontos dolgot kellene vele megbeszélnünk – felelte Sven.

- Értem… nos, talán akkor jöjjenek bentebb, és várják meg itt, Mr. Lupin hamarosan vissza fog térni.

- Köszönjük… – Sven és Maria bentebb léptek, majd helyet foglaltak egy-egy széken, és vártak.

A gyógyítónak igaza lett, a két nő alig néhány perce várakozott csak, a szoba ajtaja nemsokára ismét kinyílt, és David lépett be rajta.

- Szervusz, Sven – köszöntötte kicsit meglepetten, majd az idegen nő felé nézett. – Üdvözlöm, Miss…

- Maria Gregovics – segítette ki a férfit.

- Miss. Gregovics Oroszországból érkezett híres bájitalszakértő – mutatta be Sven, alig leplezve izgatottságát.

- Valóban? – élénkült fel David eddig kissé fáradt tekintete. – Akkor bizonyára Sven mesélt már magának arról, hogy miért is olyan fontos a látogatása…

- Igen, a hölgy már mondta nekem – bólintott Maria.

- Mint bizonyára tudja, édesapámnak nagyon fontos lenne, ha ön el tudná készíteni neki néhány alkalommal a farkasölőfű-főzetet – mondta David. – Meg tudja főzni?

- Nem okoz problémát – mondta a nő, ismét erős akcentussal.

- Ezt örömmel hallom – mosolyodott el halványan David. – Akkor mi megadunk önnek mindent, ami csak a rendelkezésünkre áll.

- Köszönöm – biccentett a nő. – Nemsokára el is kezdem készíteni. Szerintem nem lesz kész még erre a teliholdra, de a következőre már egészen bizonyos…

David és Sven egymásra néztek; mindkettejük arcáról egyszeriben eltűnt minden addigi remény.

- Miss. Gregovics… Nagyon fontos lenne, hogy minél hamarabb elkészüljön a bájitallal – mondta David kissé szorongva. – Ha édesapám nem kapja meg ezt a bájitalt még a mostani átváltozása előtt, akkor… meghal.

Maria ajkait összeszorítva és komoly tekintettel nézett a tőle reményt váró két emberre.

- Meg fogok próbálni mindent, hogy készen legyek minél hamarabb – mondta végül. – De sajnos nagyon kevés az idő, a bájital pedig sokáig készül…

- Értem… - szólt halkan David. – Végtelenül hálás vagyok, hogy eljött, és hogy vállalja a bájital megfőzését. Bízzunk benne, hogy még időben elkészül vele…

* * *

Piton a balesetet követő szemműtétje után lassan kezdett felépülni. A gyógyítók minden ellenőrző útjuk során bíztatták a férfit, hogy hamarosan hazaengedhetik. Addig azonban a családja rendszeresen látogatta őt az Ispotályban.

- Annyira örülök, hogy már ilyen jól érzed magad! – mondta kedvesen Meloé, egyik ilyen látogatás alkalmával.

- Hála a gondos ápolásnak – bólogatott a férfi.

Az előző hetek levertsége már nem is látszódott rajta, helyét átvette a szinte közönyös nyugalom.

- Igen, a gyógyítók mindent megtettek, hogy felépülj – tette hozzá Dorian.

- Holnapra majd készítek neked valami finom ebédet – mondta Meloé. – És ha Madeline délelőtt meglátogat, majd elküldetem vele, rendben?

- Már ideje is, hogy meglátogasson az a lány! Lassan egy hete nem járt itt! – morogta Piton.

A férfi eme kijelentésére mindketten elcsodálkoztak.

- Egy hete? – ráncolta össze a homlokát Dorian. – Hiszen tegnap is volt itt nálad délelőtt!

- Nem tudom kinél járt, nálam biztos, hogy nem! – mondta Piton határozottan.

- Pedig mostanában sokszor megy el otthonról, hogy téged meglátogasson – szólt Meloé.

- Vagy legalábbis ezt mondja – tette hozzá még mindig összeráncolt szemöldökkel Dorian.

- Ez jellemző… - sóhajtotta lemondóan a férfi. – Van ötletetek, hogy hol kóborolhat? Vagy inkább kérdezzem úgy, hogy kihez?

Meloé sóhajtott, és lemondóan rázta a fejét.

- Azt nem tudom, hogy kit találhatott már a férje helyett – jegyezte meg Dorian. – De annyi már biztos, hogy van valaki a háttérben…

- Nos… Akkor üzenem neki, hogy vagy kidobja az illetőt, vagy kitekerem a nyakát mindkettőjüknek – mondta jeges nyugalommal a tanár.

- Ne félj, apa, majd én megmondom neki – morogta a fia, aki ezúttal mélységesen egyetértett Piton szavaival.

- De Perselus, ez nem megoldás – rázta a fejét Meloé. – Tudod jól, hogy Madeline-nek ilyen a természete…

- De ez még nem jogosítja fel rá, hogy megcsalja a férjét – szólt közbe Dorian.

- Jó, akkor nem a nyakát tekerem ki, hanem szimplán megfojtom.

A férfi ezen mondatára Meloé csak sóhajtott egyet. Már régen megszokta, hogy férjével szemben csak ritkán lehet igaza. Főleg most, amikor a lelke mélyén még igazat is adott neki…

Mind hárman hallgatásba burkolóztak, amikor hirtelen kivágódott az ajtó.

- Sziasztok! – köszönt vidáman a belépő, sovány, fekete hajú férfi, majd a többiek savanyú arcát látva elkomolyodott. – Ugye nincs semmi baj? – vetett aggodalmas pillantásokat az apjára.

- Szia, Eugene – köszönt neki Dorian, magára erőltetett mosollyal.

- Szervusz, fiam – vetette oda Piton.

- Mondjátok már, mi a probléma! – türelmetlenkedett Eugene, mialatt egy szabad széket keresett magának.

- Csak Madeline-ről beszélgettünk, mielőtt megérkeztél – szólt Meloé.

- Erős a gyanúnk rá, hogy a kishúgom megint nem tudott megmaradni egy férfinál… - morogta Dorian.

- Nagyon helyre kellene tenni már a kislányt – húzta el a száját Eugene.

- Ne bántsátok szegényt – próbálta védeni őt Meloé, bár magában mélyen igazat adott neki.

- Bántani? Ki akarja bántani? – vigyorodott el gonoszan Eugene – Csak egy kicsit el akarok vele beszélgetni…

- Ha legközelebb találkozunk vele, le kell ülni, és komolyan beszélni a fejével – mondta Dorian.

- Helyes – bólintott Piton.– Jobban jár, ha addig nem is kerül a színem elé.

- Majd mi elintézzük a dolgot az öcsémmel, igaz Dorian? – vetett egy cinkos pillantást testvére felé Eugene.

- Igen – mosolyodott el amaz is.

Bár kevésbé nézett gonoszan, Dorian arcáról is lerítt, hogy ha nem sikerül Madeline-el beszéd útján megértetni a dolgokat, akkor más módszert is el tud rá képzelni, hogy észhez térítse a húgát…

* * *

Már javában beesteledett, amikor Madeline halkan lépkedett fel a Piton-kúria előtti lépcsősoron. A házban már nem égtek lámpák, a lány nagy örömére, hiszen így észrevétlenül tudott hazatérni, anélkül, hogy az anyja vagy a fiatalabb bátyja kifaggathatta volna hollétéről.

Madeline halkan nyitotta ki a bejárati ajtót, majd ment csendesen az emeletre vezető lépcsősor felé, amikor mellette a nappaliban hirtelen kigyúltak a fények.

- Nocsak, nocsak… hazatértél végre, Madeline? – kérdezte a szobában álló Dorian.

- Jó estét nagyságos asszony – köszönt mézesmázos hangon Eugene. – Hol járt kegyed, ha megkérdezhetem?

- Én… Én csak a barátnőmet mentem meglátogatni, mert… Beteg! – próbált hihető érveket összehozni a nő.

- Nem gondolod, hogy egy beteg embert éjfél tájékában már illik aludni hagyni? – kérdezte Dorian. – Na gyere, szeretnénk beszélni veled egy kicsit… – hívta be húgát a nappaliba.

Madeline lehajtott fejjel lépett beljebb, sejtette, hogy amit most fog kapni testvéreitől, nemigen teszi zsebre…