Napokig tartó mély kómájából ébredt fel egyik este Remus Lupin. A férfi gyenge légzése szabályosabbá vált, és résnyire kinyitotta a szemét. Érezte, hogy egész testét tompa, szúró fájdalom járja át, de ennek ellenére egy hang se jött ki a torkán.

Az első dolog, amit Remus maga felett látott, félálomban bóbiskoló, mellette ülő párja. Bár nem mozdult és nem is szólt, Stella néhány másodpercen belül mintegy varázsütésre felpillantott és tekintete férjére tévedt.

A nő szeme tágranyílt a csodálkozástól és az örömtől könny szökött a szemébe.

- Remus... - suttogta remegő hangon. - Hála Istennek, végre felébredtél...

A férfi ajkán fáradt és nagyon halvány mosoly jelent meg. Megpróbált szólni a nőhöz, de túl gyenge volt még ahhoz, hogy sikerüljön. Ezt Stelle is észrevette.

- Ne beszélj még... - a nő lassan Remus felé vitte kezét, és megsimogatta párja kézfejét. Érezte, hogy a férfi gyengén, de viszonozza a szorítást.

Ekkor kinyílt a kórterem ajtaja, és egy fehér köpenyes gyógyító lépett be, kezében egy kötegnyi pergamenpapírral. David amikor felnézett belőlük, hogy megnézze betege állapotát, elállt a lélegzete, és kiesett a kezéből minden.

- Apa... - a gyógyító elérzékenyült, látva, hogy Remus magához tért, és félretéve minden mást, apja ágyához sietett.

- Merlinre... - David csak ennyit tudott kinyögni, de megkönnyebbült, mosolygó tekintete minden mást elárult érzelmeiről.

- David... - szólt rekedt hangon az idős férfi, de erejéből nem tellett többre, mert ekkor csúnyán köhögni kezdett.

- Nem szabad még beszélned - szólt rá halkan David. - Még... nem gyógyultál meg teljesen.

Stelle tekintete eddig mindvégig férjén nyugodott, de fia szavaira lassan megemelte fejét. David, mintha csak magán érezte volna anyja pillantását, szintén a szemébe nézett. Mindketten ugyanarra gondoltak, s ez egyre szomorúbb és fájdalmasabb arckifejezésükből tisztán látszódott is.

David tudta, hogy van valami, ami az ő feladata: tájékoztatnia kell az édesapját a történtekről, és persze a jövőről... A jövőjéről, mely egyelőre nem tűnt túlságosan fényesnek.

- Apa... van valami, amiről tudnod kell - szólt nehézkesen David, miután röviden elmondta apjának azokat a dolgokat, melyek azóta történtek, hogy őt bevitték a Szent Mungóba.

Remus nem szólt, míg fia beszélt hozzá. Amikor David ezeket a szavakat mondta, szemeiben Remus furcsa csillogást vett észre, de némán, nehézkesen pislogva várta fia további mondandóját.

- Emlékszel még... a múltkori telihold előtt történt egy elég súlyos baleset Piton professzorral a laboratóriumában - kezdte a gyógyító. - Sajnos még ő sem épült fel a sérüléseiből... És miután utánajártam, kiderült, hogy ő az egyetlen ember az országban, aki képes a farkasölőfű-főzetet elkészíteni... - David hangja kezdett egyre halkabban csengeni, de a férfi tartotta magát; tekintete a szomorúságon kívül nem mutatott mást. - Sven már két hete járja Európa nagyobb varázslóispotályait, hogy kerítsen valakit, aki el tudja készíteni bájitalt, de mindezidáig még nem tért vissza... és ha napokon belül nem hoz valakit, akkor...

David itt elakadt, és nem is fejezte be a mondatát. Erre azonban nem is volt szükség, hiszen Remus nagyon is jól tudta, mit akar ez jelenteni...

Bár valahol mélyen hallotta fia és felesége bátorító és bizakodó szavait, Remus nem nagyon fogta fel a szavak értelmét. Egyre csak az járt a fejében, amit David nemrégiben közölt vele: bár nem volt képes kimondani, tudta, hogy ha Sven napokon belül nem tér vissza valakivel, akkor kifutnak az időből. Még egy holdtöltét a farkasölőfű-főzet nélkül nemigen élne túl...

* * *

Alfred már fél órája úton volt felesége szüleihez. A hatalmas limuzin elsötétített ablakain keresztül is már messziről látható volt a hatalmas kúria.

A férfi azért indult útnak Pitonékhoz, mert már nagyon aggódott Madeline épségéért. A nő ugyanis, mielőtt elment otthonról, azt mondta neki, hogy egy órán belül visszatér, csak meglátogatja gyógyulgató édesapját. Ennek pedig már több órája, és Madeline nem is adott magáról ez idő alatt semmi hírt. Alfred úgy döntött, elémegy feleségének a szülei házához, és saját maga nézi meg, nem történt-e valami nagy baj a nővel.

A limuzin csendesen megállt a kúria előtt. Alfred megvárta, míg a sofőr kiszállva kinyitja neki az ajtót. A férfi megigazította szépen vasalt öltönyét, és egyenesen a bejárati kapuhoz sétált, majd megdöngette a fém, kígyót ábrázoló kopogtatót.

Nemsokára kulcscsörgés hallatszódott az ajtó túloldaláról, majd miután kinyílt, Alfred egy hálóinges, köpenybe bújt, fáradt nővel találta szembe magát.

- Jó estét, Mrs. Piton - köszöntötte illedelmesen a férfi. - Ne haragudjon a késői zavarásért. Madeline iránt szeretnék érdeklődni.

Meloén látszott, hogy igencsak meglepte Alfred váratlan megjelenése, de a férfi szavaira még inkább kiment a szeméből a maradék álom.

- Madeline nincs itt...

- Oh, ezek szerint elkerültük egymást? - gondolkozott el a férfi.

- Hiszen már napok óta nem láttuk őt, kedves Alfred - mondta Meloé.

- Valóban...? - kérdezett vissza kissé elbizonytalanodva a férfi.

-Talán valami baj történt? - érdeklődött nem kevés aggodalommal a hangjában Meloé. - Miért érdeklődik a lányom felől, pont nálunk?

- Ma este távozott otthonról azzal a mondattal, hogy önökhöz igyekszik, meglátogatni betegeskedő édesapját - felelte Alfred.

- A férjemet még nem engedték ki a kórházból - mondta szomorúan a nő.

- Valóban? - vonta fel a szemöldökét Alfred. - Ez érdekes...

- Kivel beszélgetsz, anya? - hallatszott egy fiatal férfi hangja odabentről.

- Csak Alfred jött - fordult hátra Meloé. Az ajtóban ácsorgó férfi átpillantott a nő válla felett, és tekintete Madeline bátyján, Dorianen állapodott meg.

- Szia - köszönt neki Dorian. - Mi járatban vagy errefelé?

- A feleségemet kerestem, de édesanyád mondta, hogy nem jött ma este hozzátok... - mondta Alfred.

Dorian homlokán a férfi szavaira egyre mélyebb ráncok jelentek meg. Gondterhelten, de mégis hideg nyugalommal nézett a másikra.

- Gyere bentebb, nehogy megfázzál odakint - mondta, majd kicsit hátrébb lépett, hogy Meloéval együtt utat engedjen Alfrednek.

Mindnyájan bementek a nappaliba, majd helyet foglaltak a fotelekben és a kanapén.

- Hozhatok valamit inni? - érdeklődött Meloé a két férfi közt járatva tekintetét.

- Egy whiskyt elfogadnék - mondta halvány mosollyal Alfred, majd miután a nőfelkelt és távozott a bárpulthoz, a férfi gondterhelten hajtotta tenyerébe a fejét.

- Szóval nem tudod, hol van az én kis húgocskám - szólt Dorian.

- Nem tudom. És már aggódom érte - sóhajtott Alfred. - Remélem, nem esett semmi baja...

- Ne félj, Madeline tud vigyázni magára... Feltéve, ha nem fut össze véletlenül egy-két férfival...

- Pontosan ettől félek, Dorian - nézett fel Alfred. - A mai világban nem tudhatja az ember, mikor ütközik az ember bűnözőkbe, csavargókba... sok rosszakaratú ember él az utcákon...

- Meghoztam a whisky-t - nyújtott feléjük Meloé egy tálcát, rajta a poharakkal és az italos üveggel.

Dorian megfogta az üveget és töltött a poharakba.

- A húgom nem olyan gyenge nő, mint amilyennek néha mutatja magát - mondta a fiatalember. - Én a helyedben nem attól félnék, neki mi baja esik...

- Dorian, ne mondj ilyeneket - szólt rá halkan Meloé, s próbált olyan tekintettel nézni a fiára, hogy az értsen belőle. - Én is aggódom Madeline-ért, azt hiszem, küldeni kellene utána egy baglyot.

- Rendben, írok neki... - bólintott lassan és szinte beletörődően Dorian, majd felkelt, és távozott.

- Ne féljen, kedves Alfred, meglátja, mire hazatér, Madeline már otthon fogja várni, épen és egészségesen - nyugtatta őt a nő.

- Remélem, igaza lesz, Mrs. Piton - mosolyodott el hálásan Alfred, majd kiitta a kevéske whiskyt a pohárból.

Néhány percen belül visszatért Dorian. A fiatalember megnyugtatta Alfredet, hogy már üzent Madeline-nek egy bagollyal.

Ekkor ismét váratlan látogató érkeztét jelezte a csengő éles hangja.

- Majd én kinyitom - előzte meg felkelő édesanyját Dorian, és kisietett az előszobába.

Nemsokára visszatért, nyomában a vendéggel, aki nem volt más, mint Madeline.

- Sziasztok, hát ti hogyhogy ébren vagytok? - kérdezte vidáman a nő, de amikor észrevette a férjét, úgy megdöbbent, hogy csak tátogni tudott.

- Drágám, nem esett semmi bajod? - sietett elé Alfred, és mielőtt Madeline bármit szólhatott volna, átölelte. - Már nagyon aggódtam érted...

- Nincs semmi bajom, csak... Felhívott egy régi barátnőm... Most szakított a barátjával, őt kellett vigasztalni - próbált mentséget találni a késői sétájára Madeline.

- És arra nem gondoltál, hogy szegény Alfred mennyire aggódik érted? - kérdezte élesen Dorian. - Legalább üzenhettél volna neki, hogy a barátnődnél vagy, nem egy pénzéhes férfi ejtett rabul...

- Az a fő, hogy itt vagy - mondta Alfred, mit sem törődve Dorian kétértelmű megjegyzésével.

- Ne haragudj, ígérem máskor szólok neked, édes - bújt hízelegve férje karjaiba.

A férfi szeretően ölelte át feleségét; semmi más nem számított neki akkor, csak az, hogy Madeline-nek nem esett semmi baja...

Dorian közben a férfi háta mögött rosszallóan csóválta a fejét.

- Azt hiszem, én megyek és lefekszem... holnap korán kell kelnem.

- Jobb lesz, ha mi is hazamegyünk - engedett az ölelésen Alfred. - Elnézést a kései zavarásért, Mrs. Piton...

- Nem tesz semmit - legyintett Meloé.

Alfred sietve magára kanyarította sötét posztókabátját, majd átkarolta Madeline-t, és elindultak haza.

- De kár, hogy nem érződött rajta semmi férfikölni... - jegyezte meg Dorian a távozó pár után nézve, majd visszatért a szobájába.