Egy kellemes, hűvös délután az Abszol úton különösen sok ember sétált. Legtöbben dolgukra sietve szedték a lábukat, de voltak, akik nagyon is ráérősen mendegéltek a macskaköves kis utcán.

Madeline egyike volt ezeknek az embereknek. A fiatal lány komoran sétált maga elé meredve, így azt sem vette észre, hogy egyenesen belesétált egy éppen vele szembe menő fiatalemberbe.

- Bocsánat… - motyogta, és már kerülte volna ki az illetőt, mikor hirtelen beugrott neki egy kép.

Az a titokzatos férfi állt előtte, aki az esküvőjén is jelen volt.

- Semmi baj, kedves kisasszony – mosolygott a lányra.

- Ne haragudjon, olyan figyelmetlen vagyok… - mondta a legkedvesebb mosolyával a nő.

- Már mondtam, hogy nem történt semmi - mosolygott viszont. - Sőt, jómagam is hibás vagyok, ezért elnézését kérem.

- Semmi baj… Mondja, nem találkoztunk már? – kérdezte Madeline, látszólag elgondolkodva.

- De, nekem is ez rémlik… egy esküvői ceremónián, nem? – kérdezte a férfi, komolyan eltöprengve a dolgon.

A fiatal nő kedvesen elnevette magát.

- De igen, azt hiszem az én esküvőmön…

- Oh, szóval maga már férjes asszony? – a fiatalember láthatóan elszomorodott a szavak hallatán.

- Igen, az vagyok - mondta Madeline kicsit szomorúan.

- Attól még megismerhetem… Meghívhatom valamire? - mosolygott a nőre újfent.

- Nos… Nem szoktam így ismerkedni, de azt hiszem, most kivételt teszek…

- Akkor mit parancsol? – tárta ki a karját a férfi, a kávézók és fagyizók tömegére mutatva.

- Egy kávét kérnék, ha lehet… - nézett a nő a férfira ártatlan tekintettel.

- Ahogy kívánja, drága hölgyem – mosolygott rá. Beinvitálta a nőt az egyik kávézóba, és finom kávét rendelt neki.

- Köszönöm szépen… Mondja, minden hölggyel ilyen udvarias?

- A hölgyek megérdemlik azt, hogy a férfiak udvariasan bánjanak velük. Ez így volt régen is, így kellene lennie ma is, nem gondolja?

- Hát igen… Bár a régimódi gondolkodásból pillanatnyilag elegem van – sóhajtott.

- Oh… talán nem történt magával valami baj emiatt? – aggályoskodott.

- Hát, baj nem… Csak annyi, hogy férjhez mentem…

- Akarata ellenére? Ez nagyon sajnálatos… - A fiatalember sajnálkozva nézett rá, majd gyengéden megfogta a kezét. Madeline nem szólt rá semmit, csak hálás tekintettel nézett a férfira.

* * *

A Szent Mungó Ispotály bájitalok okozta balesetek részénél ezen a délutánon nem sürgött-forgott annyi gyógyító, mint máskor, hiszen a tapasztaltabbak és idősebb varázslók a hetente kötelező konzultáción kellett részt vegyenek. Ilyenkor tárgyalták meg a frissen bevitt betegek és a súlyosan károsodott páciensek egészségi állapotát, valamint az addig ellátottak gyógyulási esélyeit.

Azon a napon, több kisebb eset mellett a legnagyobb hangsúlyt Perselus Piton balesetére és a férfit ért károsodásokra fektették.

- A beteget négy hete szállították be az osztályunkra - kezdte az egyik legnagyobb tekintélyű gyógyító a tények elmondását. - Súlyos szemsérülést és harmadfokú égési sérüléseket szerzett, több kisebb bőrműtétet és egy nagyobb beavatkozást hajtottunk végre rajta, hogy megmentsük a beteg épségét és szeme világát.

A többi fehér köpenyes férfi csendben hallgatta, és páran komoran bólogattak a férfi szavaira. Az idős gyógyító folytatta:

- Ki vette át a beteget, amikor az osztályra került? - kérdezte, körbefuttatva tekintetét a többieken.

Egyik gyógyító felemelte a kezét, jelezve, hogy ő vette fel Pitont a betegei listájára.

- A műtétek változó sikert hoztak Mr. Pitonnál - vette át a szót. - Bár a sebei nagy részét sikerült különféle hegesztő bűbájokkal eltüntessük, néhány helyen olyan súlyosan sérült, hogy azokat nem tudtuk maradéktalanul helyrehozni.

- Értem, Mr. Martin…

- De ami ennél is aggasztóbb, hogy a rajta elvégzett, csaknem négy órás műtét során sem tudtunk teljesen rendbehozni a szemét. Ez azt jelenti, hogy Mr. Piton sajnos a hátralévő élete során soha többé nem fog úgy látni, mint régen - mondta ki a szörnyű szavakat.

Többen összenéztek, de mindenki sajnálkozva és részvétteljesen hallgatta a gyógyítótársa szavait.

- És mennyire sikerült rendbehozzák? - tette fel a kérdést szomorúan az eddig csendben ülő és figyelő David.

- Nos, szerencsére nem teljesen reménytelen a beteg állapota, hiszen ha teljesen felépül, egy szemüveggel sokat lehet javítani a látásán… - mondta a Pitonért felelős gyógyító.

- Köszönöm - bólintott gondterhelt arccal David.

- És mit gondol, mennyi kezelésre van még szüksége a betegnek, Mr. Martin? - kérdezte a vezető gyógyító.

- Úgy vélem, hat-nyolc hét múlva hazaengedhetjük - felelte. - Addig naponta sebtisztító bűbájban részesül, illetve átcserélik a szemét védő kötözéseket.

- Rendben… - az idős gyógyító írt fel valamit az asztalon előtte heverő pergamenre, majd letette a pennáját, és sóhajtott. - A mai konzultációnak vége. Köszönöm, hogy mindnyájan idefáradtak - mondta.

Mindenki lassan és a megbeszélteken elmerengve hagyta el a gyógyítók közös tanácskozó szobáját.

- David, kérem! - szólította meg a távozni készülő férfit. - Szeretnék magával beszélni egy pár percet…

David bólintott, és megvárta, míg mindenki elhagyja a termet, majd becsukta az ajtót, és némán várakozva nézett felettesére. Az idős ember felkelt a székből, és odament hozzá, majd komolyan a szemébe nézett.

- Van valami új híre az édesapjáról? - kérdezte szinte atyai kedvességgel.

- Szinte semmi változást nem észleltünk nála - sóhajtott szomorúan a férfi. - Kómában fekszik… amióta bekerült ide.

- Értem… ha jól értesültem róla, Mr. Lupin állapota bár stabilnak mondható, mégis életveszélyes…

- Igen - bólintott David. - Vérfarkas, és… Perselus Piton az egyetlen ember, aki Angliában el tudja készíteni a számára létfontosságú aconicum-főzetet - magyarázta halkan.

Az idős mágus együttérzően nézett rá, és lassan bólintott.

- Ha nem találok az elkövetkező egy hétben valakit, aki képes elkészíteni a főzetet… akkor…

- Ne aggódjon - nyugtatta az öreg gyógyító. - Őszintén kívánom, hogy sikerrel járjon!

David komoran bólintott, majd a fontos elintéznivalóira hivatkozva elköszönt, és ő is elhagyta a termet.

* * *

Stella már napok óta jobbára egyedül tengette napjait szeretett otthonában. A nő megpróbálta elvonni saját gondolatait Remusról, és minden szörnyűségről, ami velük történt, de bármibe kezdett, nem tudta kiverni a fejéből, hogy ahogy közeledik a következő telihold, Remus életben maradási esélyei úgy haladnak egyenletesen a nulla felé…

A nő rendkívül hálás volt barátnőjének, amikor az egyik nap átjött hozzá egy teára, és hogy egy kicsit megpróbáljon lelket önteni belé.

- Köszönöm, hogy átjöttél… - mosolygott szomorúan és fáradt tekintettel Meloéra.

- Ez csak természetes - nézett rá komolyan a nő. - Hiszen te is mellettem voltál, amikor… szükségem volt rád.

A két barátnő csendben kortyolgatta a csésze teáját, s közben megpróbálták egymást bíztatni.

- Nem lesz semmi baj - szólalt meg Meloé ismét. - Hidd el, rendben fog jönni a férjed.

- Őszintén remélem, hogy igazad lesz… - sóhajtott Stella, és kortyolt egyet a teájából. Majd, hogy megpróbáljon ne Remus szörnyű sorsára gondolni, más témára terelte a szót. - És Perselus hogy van?

- A gyógyítók szerint marad néhány seb az arcán, ami meg fog látszódni, és… a látása sohasem fog tökéletesen rendbejönni. De túléli, és ez a legfontosabb!

- Ennek nagyon örülök - mosolygott halványan, de őszintén Stella.

- Én is… annyira megkönnyebbültem, amikor a gyógyítók értesítettek a dologról - mondta Meloé.

Az idő hamar eltelt, s nemsokára eljött a búcsúzás ideje.

- Gyere át minél többször! - mondta Stella az öltözködő Meloénak. - Jól esik valakinek kiönteni a szívem…

- Rendben… te is meglátogathatsz bármikor! Hiszen tudod… otthon vagyok egész nap.

- Köszönöm…

- Minden jót! - ölelte át barátnőjét Meloé. - És ne aggódj, minden rendben lesz! - búcsúzott a nő.

Stella bólintott, bár ez közel sem volt valami határozott mozdulat. Miután Meloé távozott, ismét egyedül maradt a házban, a gyötrő gondolataival együtt…