Remus még nem gyógyult fel teljesen betegségéből, de kénytelen volt kikelni az ágyból, és Stella segítségével biztonságos helyen, távol a házuktól eltöltenie a teliholdas éjszakát.

Ahogy közeledett az átváltozás gyötrelmes perce, a férfi annál kevésbé érezte magát jól; keze erősen remegett, és nem egy helyen fájdalmai voltak, melyet a farkasölőfű-főzet teljes hiányának tudhatott be.

- Támaszkodj rám… gyere, már csak egy kicsit kell mennünk - bátorította férjét Stella.

- Nem tudom… állj meg, kérlek… - remegett a hangja, ahogy beszélt, s ereje addigra annyira elhagyta, hogy teljes testsúlyával rárogyott a nőre.

Stelle fájdalmas és szomorú tekintettel, tehetetlenül nézte, ahogyan férje szenved a kínzó fájdalmaktól. Nem tudott érte mit tenni, azon kívül, hogy mellette marad az éjjel.

Az égen meglehetősen sötét felhők úsztak keresztül, de ezek sem tudták megállítani a holdat, mely egyik percben teljes fényében kiúszott az egyik sűrű, fekete felhő mögül.

Remus összegörnyedt, majd felkiáltott, és tehetetlenül vonaglani kezdett a fájdalomtól. Stelle távolabb hátrált tőle, és aggodalomtól reszketve figyelte férje átalakulását. Csak röviddel azelőtt, hogy Remus vérfarkassá változott volna, ocsúdott fel, és öltötte magára animágus alakját.

Máskor ahhoz volt szokva, hogy, bár az átváltozás kimeríti, Remus egy-két percen belül lábra áll. Akkor azonban még percekkel azután is mozdulatlan maradt. Stella előrébb ment, és fejével megpróbálta megemelni Remust. Amikor azonban sikerült, leejtette – és párja még mindig eszméletlenül hevert a vizes fűben.

Egyre jobban eluralkodott a nőben az aggodalom és a félelem, s egyre hevesebb bökdösésekkel próbálta feléleszteni a vérfarkast. Akkor ijedt meg azonban a legjobban, amikor fejét ráhajtva párja testét hidegnek érezte. Csak remélni merte, hogy Remusnak reggelre nem lesz semmi baja.

Az éjszaka folyamán párja magához tért; kimerült volt, és hatalmas fájdalmat érzett az egész testében – de élt. A nő torkát még így, animágus alakban is fojtogatták könnyei, de kitartóan bátorította férjét, hogy tartson ki, másnapra már sokkal jobban fogja magát érezni.

Stella egész éjjel virrasztott felette.

Hajnalban érte el Remust a visszaváltozás; a férfi nyüszítve vonaglott a földön néhány borzasztó percen keresztül, míg végül visszakapta emberi alakját. Stelle is azon nyomban visszaváltozott, és letérdelt ájult, vérző férje mellé.

- Remus! Kérlek, ébredj fel… - keltegette elhaló hangon a nő.

Az azonban meg sem mozdult; arca békét és nyugalmat tükrözött, ráncai mintha kisimultak volna… s ahogy Stella megállapította, épphogy lélegzett. A nő tudta: azonnal kórházba kell őt vinni, hiszen a gyógyító bájital nélkül, s különösen ebben az életkorban, Remusnak megtizedelődött az esélye az életre…

Stella hordágyat varázsolt elő, és ráfektette Remust, majd amilyen gyorsan csak tudta, hazavitte. Úgy, ahogy volt, piszkosan és reszketve félelemtől és hidegtől, egyenesen a Szent Mungóba hoppanált, hogy segítséget hívjon Remushoz.

Visszatérve a gyógyítók elvitték a még mindig eszméletlen Remust az Ispotályba.

* * *

David éppen készülődött haza. Piton miatt még a Szent Mungóban tartózkodott, de már több napja alig aludt néhány órát, és teljesen kimerült a sok munkában. A szobájában vette le éppen magáról a köpenyét, amikor kopogtattak az ajtaján, majd mielőtt megszólalhatott volna, fiatalabb kollégája már be is lépett; arcán zaklatottság és idegesség ült.

- De jó, hogy még itt találtalak… - zihálta a gyógyító.

- Mi történt? - kérdezte David.

- Gyere gyorsan! Az apádat éppen most hozták be hozzánk!

Az idősebb férfi szíve egy pillanatra megállt, ahogy meghallotta ezeket a szavakat.

- Azonnal megyek! - ledobta a már kezében tartott táskáját a székére, sebtében előszedett a szekrényből egy tiszta köpenyt, és magára vetette.

A folyosón még jobban összeszorult a gyomra idegességében, amikor többen is ugyanarra tartottak, mint ők, s nem egy kollégájuk hasonló arckifejezéssel és hangulattal sietett ellátni az új beteget.

- Mi történt vele? - kérdezgették a többiek egymást.

- Azt hallottam, hogy megtámadta valami…

- Vajon mennyire lehet súlyos?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések záporoztak mindenfelől, s David mindezeket olyan távolról csengőnek hallotta… Hiszen ő pontosan tudta, miért is kellett Remust a Szent Mungóba szállítani, s csak remélni merte, hogy nagyobb a felhajtás körülötte, mint a baj maga…

Amikor végre elérte a kórtermet, ahová az apját szállították, szinte félrelökte a többieket… Az ajtónál tovább azonban nem jutott, mikor meglátta Remust, és a körülötte nyüzsgő gyógyítókat. Megdermedve figyelte, ahogyan több részről próbálják újraéleszteni az élettelen, idős férfit.

- Gyerünk, ne adjuk fel!

- David, rád is szükségünk lenne! - kiabáltak oda neki többen is.

A férfi azonban nem bírt megmozdulni, s érezte, hogy egyre inkább elhagyja az ereje; ebben közrejátszott a fáradtsága is, de legfőképpen édesapja látványa…

- Ha nem jössz segíteni, meghal! - ordítottak rá.

Úgy tűnt, ez valamelyest hatott a férfira, s összeszedve minden erejét, a többi gyógyítóhoz sietett.

- Képtelenek vagyunk visszahozni!

- Ne adjuk fel! - egyre másra záporoztak Remusra az újraélesztő varázslatok és gyógyító bűbájok, de egy végtelennek tűnő hosszú percig mit sem javult az idős férfi állapota.

- Apa, nehogy meghalj! - küszködött a könnyeivel David, miközben maga is mindent megtett, hogy visszahozza az életbe Remust.

- Van szívverése! - ez a mondat volt az első, ami az állapotának a pozitív változását hivatott közölni.

Valóban, az óráknak tűnő percekben végbemenő újraélesztések végül sikerrel jártak; Remus szíve ismét vert, és bár nagyon gyengén és szabálytalanul, de lélegzett is.

- Merlinnek hála… - sóhajtottak némelyek megkönnyebbülten. Örültek, mint mindig, ha sikerül megmenteniük egy emberi életet.

David viszont nem bírt elmozdulni Remus mellől. Egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy hajszál választotta el az apját a haláltól… s tudta azt is, hogy az elkövetkező kritikus napokban fog igazán eldőlni a sorsa.

Mellette két gyógyító stabilizálta az állapotát, és rajtuk kívül már csak David maradt a kórteremben. Amaz minden ízében reszketve rogyott le apja mellé egy székre, és mindvégig a férfi fáradt, meggyötört arcát figyelte.

Az állapota még korántsem volt kielégítő, de már kisebb csodának tudhatták be, hogy percekig tartó újraélesztés után egyáltalán életben maradt.

David már számtalan ember életéért küzdött, hol sikeresen, hol kevésbé, de azt csak ezekben a percekben tudta igazán megérteni, hogy valójában mennyit is ér az ő, és a kollégái munkája…

Ekkor érezte, hogy valaki a vállára teszi kezét.

- David, az édesanyád odakint vár… - szólt egyik kollégája halkan. A férfi válaszul csak ránézett, és fárad tekintettel biccentett egyet. Még egyszer apjára pillantott, majd felkelt, és kiment a kórteremből.

Végigment az orvosi folyosón, majd kiment abba az előtérbe, ahol a civilek tartózkodhattak.

Stella amint megpillantotta fiát kijönni, sietve kelt fel a padról, ahol eddig ült.

- Mi van Remusszal? Hogy van? Kérlek, mondd meg! - mondta aggodalommal teli hangon a nő.

- Ne félj, anya… sikerült stabilizálni az állapotát… - remegett meg David hangja.

- Hála az égnek… - sóhajtott az idős nő. - Már a legrosszabbtól tartottam…

David elfordította fejét, és mereven nézett az anyja mögötti félig nyitott ablakra…

Stella visszaült a padra, s gyengéd erőszakkal kérte fiát, hogy foglaljon helyet ő is.

- Anya… attól félek, hogy… apa nem fogja a végtelenségig bírni a bájital nélkül - mondta David.

- Sajnos igazad van - sóhajtott reszketegen Stella, és szinte kétségbeesetten nézett fel fiára. Az, mintha csak kitalálta volna, lassan a fejét rázta.

- Piton professzor még nincs olyan állapotban, hogy egy hónapon belül meggyógyuljon. Ennél jóval súlyosabb sérülései vannak… - mondta a férfi.

- Akkor mi lesz vele…?

David nem merte elárulni anyjának, hogy percekkel azelőtt még a halál küszöbén állt Remus, és hogy nem sokon múlt, hogy teljesen más hírekkel lépkedjen ki hozzá…

- Nem tudom… tényleg nem tudom - sóhajtott tehetetlenül a másik.

Stella a kezébe temette arcát, és próbálta elfojtani kitörni készülő könnyeit.

- Nem élném túl, ha meghalna… Valamit tennünk kell!

David tétován nyúlt a nő felé, és bátorítóan megfogta a nő kicsi, remegő kezét.

- Biztosan el tudja más is készíteni azt a főzetet… kell, hogy meg tudják csinálni! - motyogta maga elé Stella.

- Már minden dokumentumot átkutattam, amit csak találtam - szólt halkan David. - De itt az Ispotályban… és attól tartok, egész Londonban nincs más, aki képes elkészíteni, Piton professzoron kívül.

Szavaival csak azt érte el, hogy Stella többé ne tudja visszatartani könnyeit. David is erőt kellett vegyen magán, hogy ne kövesse anyja példáját; helyette megpróbált gondolkozni a lehetséges megoldáson.

- Még ma írni fogok néhány Ispotálynak, hátha van, aki meg tudja főzni a bájitalt - jelentette ki végül. - Ennél többet sajnos nem tehetünk…