A Piton-kúriában aznap este nagy volt a sürgés-forgás. Madeline és Alfred másnap délutáni esküvőjére készült mindenki, így érthető módon minden segítő kézre szüksége volt Meloééknak.

Aki csak tudott, a nő segítségére sietett, hogy vele együtt készüljön el minél hamarabb a másnapra.

Stelle éppen a konyhában segédkezett Meloénak. A két nő szorgosan munkálkodott, s közben beszélgettek.

- Szegény uram nem tud holnap jelen lenni… - sóhajtott fel szomorúan Meloé.

Stelle néhány pillanatig nem szólt semmit, majd bizonytalanul megkérdezte:

- Nem gondoltatok rá, hogy elhalasszátok az esküvőt, amíg jobban nem lesz?

- De… de Perselus kifejezetten azt szeretné, hogyha az eredetileg kitűzött napon egybekelnének a fiatalok - mondta Meloé.

- Értem… - Stelle visszafordult a zöldségek aprításához, de Meloé továbbra is elmerengve nézett barátnőjére.

- Nem is tudom, mihez kezdtem volna, ha ti nem segítetek… Minden olyan nehéz most, hogy Perselus… nincs itt.

- Én bármikor szívesen segítek - mosolyodott el halványan Stelle. - És látod, Eugene-ék és Davidék is eljöttek…

Meloénak jólestek a nő szavai.

- Köszönöm…

Egy ideig mindketten néma hallgatásban folytatták a munkát, majd ismét eleredt köztük a szó.

- Hogy van a férjed? - kérdezte Meloé.

- Remélem, jól… - pislogott a kezében tartott répára Stella. - Megígérte, hogy nem lesz semmi baja a főzete nélkül, de… nem tudom. Nem olyan erős már a szervezete, mint régen… - sóhajtott aggodalommal telve.

- Biztos érezné, ha baj lenne - mondta megnyugtatón Meloé.

- Talán… - hagyta rá Stelle, és megpróbálta elterelni a gondolatait az aggódásról.

Mivel sokan segédkeztek még a Piton-lány esküvőjének előkészületeiben, ezért viszonylag gyorsan tudtak végezni a teendőkkel, s így hamarosan mindenki haza tudott menni, hogy kevéske alvás után maguk is elkészüljenek másnapra.

London egyik nyugodtabb részén, egy hatalmas, egytornyos templomban nagyon volt az izgalom; már minden meghívott elfoglalta helyét a két oszlopnyi padsorokban.

A vőlegény is ott állt már az oltár előtt, szép fehér ingben és sötétkék öltönyben. Látszott rajta, milyen boldog, hogy egybekelhet élete nagy szerelmével.

Már csak néhány percet Alfrednak kellett várnia, hogy megesküdjön Madeline-nel. De míg a férfi ezt nagy örömmel várta, a fiatal nőben alig akadt efféle érzelem.

Dühös volt, és szomorú. Dühös, mert bár az apja nem volt jelen, mégis képtelennek érezte magát arra, hogy ellent mondjon neki. Hiszen csak egy szó kellene, hogy ez a frigy ne történjen meg… Egy szó, amit úgysem tudna kimondani.

Ahogy ezen töprengett, egyszer csak bekopogott hozzá valaki.

- Madeline, készen vagy? - hallatszódott anyja kérdése az ajtón túlról.

- Persze… egy perc, és megyek - mondta nem túl lelkesen Madeline, és nehézkesen feltápászkodott.

A tükör elé lépett, és belenézett. Megigazgatta magán a fehér, csipkés esküvői ruháját, és magához véve a virágcsokrát kilépett a szobából. Az ajtó előtt már várt rá három fehér ünnepi ruhába öltöztetett kislány, akik közül kettejük kezében rózsaszirmokkal teli kis kosárka volt, a harmadik kisgyerek pedig arra várt, hogy Madeline uszályát megfogja, és a lány után vigye.

Hamarosan tompán hallani lehetett, hogy lent már felzendült a híres-neves esküvői induló, jelezve a menyasszonynak, hogy ideje lenne induljon. Madeline sóhajtott, és botladozva indult le a lépcsőn.

A templomban már mindenki csak halkan pusmogott, és várták, hogy feltűnjön a menyasszony.

Madeline leszegett fejjel lépdelt a padok között, amikor hirtelen úgy érezte: valaki nézi őt. Ahogy felnézett összeakadt a tekintete egy jóképű, fekete hajú férfival.

A ceremónia kezdetét vette, amint Madeline fellépett az oltár elé, és megfogta a boldog Alfred kezét. A pap beszéde nagyon szép volt, és alkalomhoz illő… Madeline gondolatai azonban valahol máshol jártak ebben a percben. Egyszerűen képtelen volt elterelni gondolatait a titokzatos, jóképű fiatalról, akivel egy pillanatig farkasszemet nézett a bevonulásakor. Míg a ceremónia tartott, néha

- Madeline Eva Piton, akarod-e az itt megjelent Alfred Charles de Lachsahn-t hites férjedül, vele maradsz-e jóban-rosszban, míg a halál el nem választ? - fordult hozzá a pap.

- Igen - mondta Madeline halkan, de határozottan.

Ezeket a szavakat, a két ifjú nevének felcserélésével Alfred felé fordulva is elismételte, s a vőlegény jóval hangosabb és boldogabb 'Igen'-nel felelt a szavaira. Néhány ünnepélyes szó után a két gyűrűt is egymás ujjaira húzták, majd Alfred felhajtotta Madeline szeme elé lógó fátylat, és megcsókolta ifjú feleségét.

Majd kézen fogta Madeline-t, és együtt indultak el ünnepélyes orgonakísérettel a kijárat felé.

- Annyira boldog vagyok, hogy egybekeltünk! - fordult meghatottan a nő felé Alfred.

- Én is - mondta kedves mosollyal Madeline, de közben nem nézett a férje szemébe.

A pár hamar elérte a templom hatalmas kapuit, amin kilépve már vártak rá az éljenező meghívottak. Többen megszokásból és hagyományból rizsszemeket szórtak feléjük, ahogy elhaladtak mellettük. Madeline, amint elérték a templom elé rendelt elegáns autót, már ült volna befelé, mikor eszébe jutott, hogy a kezében a virágcsokrot el kell dobnia.

Hátat fordítva a sokaságnak, Madeline meglendítette karját és eldobta a virágcsokrot, mely egy fiatal, szőke lány kezében landolt. Ez után az ifjú pár végre beszállt az autóba, és az emberek éljenzésének közepette elindultak vissza a Piton-kúriába, hogy fogadhassák az ünnepségre meghívottakat.

Megvárták, míg minden vendég visszatér a templomból. Ahogy egy-egy kisebb csoport megérkezett, hatalmas gratulációk egész sorával ajándékozták meg a párt.

Megkínálták a vendégeket étellel, majd rövid koccintás után elkezdtek diszkréten hazaszállingózni az emberek. Csupán a szűk család maradt még ott, hogy segítsenek a családnak az ünnepség utáni pakolásokban.

- Olyan szomorúnak tűnsz, drágám - karolta át szelíden Alfred gyönyörű menyasszonyát.

- Ha nincs ellenedre, most felmennék átöltözni… bemegyek a kórházba apát meglátogatni - mondta Madeline.

- Persze, menj csak - mondta a férfi, és bátorítóan megsimogatta a nő arcát.

* * *

A Szent Mungóban Madeline tanácstalanul álldogált az apja kórterme előtt. Amilyen bátorsággal és határozottsággal indult a kórházba, ez a lendület ekkorra teljesen eltűnt.

Tudta, hogy az ő hibája, ami történt… Bár nem adott még mindig igazat Pitonnak, de ilyen balesetet nem akart okozni.

- Segíthetek? - kérdezte egy fiatal, szőke hajú gyógyító kedvesen.

- Nem, köszönöm - mondta a nő, majd büszkén belépett a kórterembe. Amikor becsukódott az ajtó a háta mögött, néhány másodpercig csak ácsorgott, majd odasétált az apja ágya melletti székhez, és leült.

- Madeline? - szólalt meg halkan a férfi.

- Én vagyok…

- Miért jöttél ide? Nem a vendégekkel kellene foglalkoznod? - kérdezte Piton szigorral a hangjában. Mivel az arca nagy részét kötés takarta nem igazán lehetett látni a vonásait.

- Már hazamentek - válaszolta csöndesen Madeline.

- Remélem elégedettek voltak - morogta a férfi.

- Igen. Minden nagyon szép volt - Madeline közelebb húzódott apjához, és megfogta a kezét.

- Helyes - nyugtázta a férfi nyugodt hangon. Úgy tűnt hidegen hagyja a dolog, hogy a lánya itt van, de a kezét nem is próbálta kiszabadítani a nő szorításából.

- Sajnálom, hogy nem lehettél ott - mondta könnyes szemmel Madeline.

- Én is - Piton másik kezével a lány arcát kereste. Madeline belehajtotta a fejét a férfi tenyerébe, aki finoman simogatta őt

- Bocsáss meg… - suttogta halkan.