Eugene, Dorian, Meloé és Madeline idegesen ácsorgott a Szent Mungó Ispotály egyik földszinti kórterem ajtaja előtt. Egyikük sem aludt egy szemhunyásnyit sem az éjjel, mind a négyen aggódtak Piton állapota miatt.
Bár nem mindig volt felhőtlen viszony köztük és Perselus között, mégis mindnyájan nagyon szerették őt. Ha pedig mégis haragudtak rá valamilyen szigorú döntése miatt, utólag belátták, mégiscsak neki volt igaza.
- Ez az egész az én hibám! - mondta szomorúan Madeline, miközben idegesen járkált fel-alá a kórházi folyosón.
Eugene és Dorian egymásra néztek, de nem szóltak húguk szavaira semmit.
Madeline-nek egy cseppet sem esett jól, hogy két bátyja nem áll ki mellette, és nyűgösen az ablakhoz csörtetett. Meloé a lánya után ment, és kezét a vállára tette.
Ekkor kinyílt a kórterem ajtaja, és David lépett ki a folyosóra, nyomában két idősebb, ősz szakállú gyógyítóval. Udvariasan elköszöntek egymástól, majd David komoly arccal a négy aggódó családtaghoz lépett.
- Mi van apámmal? - kérdezte aggodalmaskodva Eugene.
- Nos, ami az arcsérülést illeti, néhány forrasztó bűbájjal nagyrészt helyrehoztuk - mondta a fehér köpenyes gyógyító. - A látását azonban kétséges, hogy meg tudjuk-e menteni.
Meloé felzokogott, és a sápadt Eugene vállára borult.
- Természetesen mindent megteszünk, hogy meggyógyítsuk - sietett megnyugtatni őket David. - Szerencsére Mrs. Piton még idejében értesítette a Szent Mungót, így van rá esély, hogy mégis meg tudjuk gyógyítani.
- Mennyi esély van erre? - kérdezte Dorian.
- Körülbelül harminc százalék.
Madeline ezekre a szavakra idegesen fordult vissza az ablakpárkányhoz. Meloé kétségbeesetten nézett fel Davidre.
- Gyakorlatilag nem túl nagy az esélye - jegyezte meg Eugene.
- Sajnos nem - szólt szomorúan David. - Bocsássanak meg, de most el kell mennem - mondta fáradtan. - Egész éjszaka fenn voltam…
- És bemehetünk apához? - kérdezte Madeline.
- Egy kicsit később… Piton professzor most éppen alszik - felelte David.
Magára hagyta a négy aggódó embert, és visszatért az orvosi szobába. Fáradtan ásított egy nagyot, és leroskadt a közeli fotelba.
Igaz, hogy Piton sohasem tartozott a kedvenc tanárai közé, mégis fájdalmasan érintette, hogy egy mindig határozott, erős embert ilyen állapotban lásson.
- A sors iróniája… - sóhajtott fel David, ahogy belegondolt, hogy pont a saját főzete juttatta oda a bájitalok mesterét.
Ekkor jutott el a tudatáig, hogy pontosan mit is készített Piton a balesetekor.
- Merlinre! - pattant fel a fotelből ijedten David. - Hiszen pont apa bájitalát főzte!
A férfi nyugtalanul járkálni kezdett a helyiségben, és közben lázasan gondolkodott.
Egyszer kopogtattak az orvosi szoba ajtaján. David felkapta a fejét.
- Szabad! - szólt ki.
Egyik gyógyító kollégája lépett be a helyiségbe.
- David, tudnál jönni egy percre? - kérdezte a fiatalabb férfi. - Mrs. Madison szeretné, ha te vizsgálnád meg…
- Ne haragudj, de most el kell mennem - mentegetőzött David. - Nagyon fontos dolgom van.
- Rendben - hagyta rá azonnal a másik gyógyító. - Akkor viszlát később! - azzal elköszönt, és kiment a szobából.
David pedig nem sokkal később szintén elhagyta a helyiséget, hogy utánajárjon, el tudja-e valaki készíteni a sebesült Pitonon kívül a farkasölőfű-főzetet. Jól tudta, hogy a férfi a legjobb szándéka ellenére sem fogja tudni megfőzni a bájitalt teliholdra…

* * *

Míg férje lázasan, több napnyi alvás nélkül keresgélt híresebbnél híresebb, szakavatott gyógyítók után, Rebecca, Hannah és Anne szintén a Szent Mungóba készültek, hiszen a nőnek időnként vissza kellett járnia a kisbaba miatt. Mivel Hannah-ék még kicsik voltak, és nem is lehetett őket túl nyugodt gyerekeknek nevezni, kénytelen volt magával vinni a két kis rosszcsontot.
- Anya, Anne ütöget - panaszkodott az anyjának a nagyobbik, aki próbált körmeivel az őt püfölő kistestvérének menni.
- Anne, ne rosszalkodj - szólt rá Becca kissé idegesen.
A nő, érthető okokból, előre félt a kórházban rá váró vizsgálatoktól.
- Akkor adja ide Hannah azt a kavicsot - nyafogta Anne.
- Jól van, megkapod - adta meg magát a lány, és odanyújtotta a kövecskét.
Szerencsére nem sokkal később elérték a Szent Mungó Ispotályt. Becca és a gyerekek első útja a recepcióra vezetett, ahol megtudakolták, hová kell pontosan menniük.
- Mindenek előtt viszont felmegyünk az ötödikre, és beteszlek titeket a gyerekmegőrzőbe - fordult már a liftben a két kislányhoz a nő. - Ne hangoskodjatok ott nekem a folyosó közepén…
- De anyu, én veled akarok menni! - sápítozott Anne.
- Nem akarok kis ovisok mellé menni - nyafogott a másik is.
- Nem maradok sokáig - nyugtatta őket Becca. - Amint végeztem, értetek megyek, rendben?
- Na jó… de akkor veszel nekem majd fagyit? - kérdezte Anne angyali tekintettel.
- Veszek - bólintott Becca.
- És apa igaz itt van a kórházban? - kérdezte Hannah elgondolkozva.
- Igen, kicsim… de remélem, ma este már hazajön ő is… - sóhajtott a nő.
Időközben megérkeztek az ötödik emeletre, ahol Becca beadta a két lányt a megőrzőbe, majd visszatért a lifthez, hogy egy szinttel lentebb menjen. Gyomra öklömnyire zsugorodott az idegességtől, míg megérkezett a megadott kórterem ajtaja elé.
Szerencsére nem vártak előtte sokan, így viszonylag rövid időn belül behívták.
A vizsgálat ellenben annál tovább tartott. Mivel Becca veszélyeztetett terhes volt, az ilyenkor kötelező vizsgálatokon kívül a kevésbé szükségeseket is elvégezték rajta.
- Végeztünk, Mrs. Lupin… - mondta a vizsgálatok végén a gyógyító, majd felírt néhány sort egy pergamenre, és a nő felé nyújtotta. - Kérem, legközelebb ebben az időpontban térjen vissza, a felírt kórteremhez - mondta. - Viszontlátásra!
- Viszlát - köszönt el Becca, majd kiment a vizsgálóból.
Úgy érezte, egy hatalmas kő gördül le a mellkasáról; túlvolt a vizsgálatokon.
Megkönnyebbülten felsóhajtott, ám ekkor egy mágikusan felerősített hang szakította félbe a kórházi folyosó halk levegőjét.
- Figyelem! Egy hatéves és egy hároméves szőkésbarna hajú kislány várja a szüleit a földszinti recepción! Ismétlem, két kislány…
- Add ide azt! - hallatszódott egy sípolóan magas kislány hangja a háttérből. - Anya, gyere ide, nem hallod?
- Anne! - sápadt el Rebecca az ismerős hangra, és sietve indult az egyik lift felé. Amikor az nagysokára megérkezett hozzá, idegesen nyomta meg a földszinti gombot, és közben az járt a fejében, mit keresnek a lányai a recepción.
Nem sokkal azután, hogy leért, választ is kapott a fel nem tett kérdésre.
- Szia anya! - integetett neki már messziről vidáman mosolyogva Anne.
- Asszonyom, ön ennek a két kislánynak az édesanyja? - kérdezte merev arccal a recepciós nő.
- Igen, én… dehát mit keresnek ők itt? - kérdezte még mindig idegesen Becca.
- A második emeleten szaladgáltak, felzaklatva több lelki sérült betegünket is - felelte szigorúan a nővér.
- Mi csak az apukánkat kerestük… - motyogta Hannah halkan.
- Igen, apát akarjuk! - visította a kisebbik lány.
- Majd látjátok őt este - szólt rájuk szintén szigorúan az édesanyjuk. - Most viszont hazamegyünk, és…
A nő nem tudta folytatni mondandóját, mivel ekkor Anne kirántotta magát anyja kezeinek szorításából, és elszaladt - egyenesen az éppen feléjük tartó David felé.
- Apa! - mosolyodott el Hannah is.
- Szia kicsim - vette ölbe a hozzá futó kislányt a férfi, majd másik lányához és a feleségéhez lépett. - Hallottam Anne-t a bemondóban…
- Igen… én is - dünnyögte homlokráncolva a nő, a két lányon járatva tekintetét.
- Apa, mikor jössz haza? - érdeklődött kedves mosollyal arcán Anne, figyelmen kívül hagyva anyja szúrós pillantását.
- Sajnos nem tudom, kicsim - sóhajtott David.
- Nem tudod? - fordult felé a nő hirtelen. - Hiszen már két napja itt vagy bent…
- Nagyon fontos dolgom van, ne haragudjatok… - magyarázta a férfi.
- A családod nem elég fontos neked?
- Jaj, dehogynem! - mosolyodott el fáradtan és kissé szomorkásan David. - Éppen a családom miatt kell itt lennem…
- Ezt elmagyaráznád bővebben is? - nézett rá kissé felvont szemöldökkel Becca.
- Sajnos most sem az idő, sem a helyszín nem alkalmas erre - mentegetőzött a férje.
- Pedig addig nem megyünk el innen, amíg el nem mondod - jelentette ki a nő.
- Igen, apa, itt maradunk veled - helyeselt vidáman Anne, apja karjaiban ugrándozva.
- Rendben… gyertek velem, az orvosi szobában elmondom, mi történt…

* * *

Stella szomorkás arccal nézett alvó férjére. Még egyszer megsimogatta Remus kézfejét, majd felkelt mellőle, és halkan kiment a hálószobából.
Ahogy múltak az évek, a nő egyre kevésbé volt képes elviselni szeretett férje fájdalmas, telihold előtti szenvedéseit.
Sokszor gondolkodott el azon, miért kell egy ilyen jólelkű, szerető embernek olyan sokat elszenvednie; már hosszú-hosszú évtizedek óta gyötörte Remust a vérfarkas-kór, s a fájdalmak mindig nagyobbak és elviselhetetlenek lettek számára, ahogyan az idő eljárt felette.
Stella csak az utóbbi évek során tudta igazán értékelni Piton hatalmas, bájitalokban való jártasságát, tudását. Tudta jól, hogy Remus a farkasölőfű-főzet nélkül már nemigen tudná átvészelni a teliholdas éjszakákat.
A nő ezeken töprengett éppen, amikor a konyhában teát készített. Egyszerre arra kapta fel a fejét, hogy kopogtatnak a konyhaablakon. Stella felismerte a hangoskodó bagolyban Davidék postamadarát. Az ablakhoz lépett, és kinyitotta azt, beeresztve a várakozó levélhordót. Óvatosan leszedte a lábához kötözött levelet, mire a bagoly felhuhogott, és szárnyra kapott.
Stella félretette legidősebb fia levelét, és visszatért a tűzhelyhez, hogy befejezze a teát. Miután beízesítette az italt, két nagy bögrébe töltött ki belőle, majd magához vett egy tálcát, és rápakolta. Megfogta David levelét, és az egésszel visszaindult Remushoz az emeletre.
Amikor felért, Stella látta, hogy férje még alszik. A nő halkan letette a tálcát a Remus feje melletti éjjeliszekrényre, és leült az ágy szélére. Kezét a férfi homlokára tette, majd néhány másodperc múlva megkönnyebbülten állapította meg, hogy nincs láza.
Azt viszont zavart mosollyal konstatálta, hogy Remus felébredt miatta.
- Ne haragudj - szólt mentegetőzve.
- Semmi baj - mosolyodott el halványan. - Úgysem tudok most aludni.
- Fáj valahol?
- Most csak a fejem… de kibírható - felelte a férfi.
- Akkor jó. Hoztam neked teát, kéred?
- Igen, most jólesne…
Stelle az egyik gőzölgő csuprot Remusnak nyújtotta.
- Egyébként kaptunk egy levelet Davidtől - újságolta a nő.
- És mit ír benne? - érdeklődött Remus.
- Nem tudom, még nem bontottam fel… - mutatta fel Stella az érintetlen, sárgásfehér pergamenből készült borítékot.
Míg Remus csendesen kortyolgatta a teáját, addig a nő felnyitotta fia levelét, és olvasni kezdte a kapkodva írt sorokat.
Ahogy haladt egyre lentebb, arcán úgy változtak érzelmei. Eleinte nyugodtan és érdeklődve olvasott, de egyik sornál hirtelen aggodalom csillant meg szemében.
- Pitont baleset érte - szólalt meg végül a nő, Remushoz fordulva.
- Hogyan? - ráncolta a homlokát a férfi.
- Nem tudom… azt írja David… Jaj, ne! - sápadt el Stella hirtelen, és arca rémültebbé vált, mint valaha. - Kétséges, hogy meg tudják-e menteni a látását… de néhány hónapig biztosan nem vehetik le róla a kötést…
- Szegény Perselus - sóhajtott szomorúan a férfi.
- Tudod, mit jelent ez, Remus? - nézett fel újra a levélből Stella. - Egy ideig farkasölőfű-főzet nélkül kell átvészeld a teliholdat…
- Ne félj, túl fogom élni - sietett megnyugtatni őt Remus. - Sokáig kellett a bájital nélkül boldoguljak, ezúttal is…
- De már nem vagy olyan fiatal, mint régen! - vágott a szavába aggodalmasan a nő.
- Ez igaz… de hidd el, Stelle, nem lesz semmi baj.
-Remélem, igazad lesz, mert kénytelen leszel legalább a mostani teliholdat anélkül kibírnod - sóhajtott a nő. - David már próbál keresni valakit, aki el tudja készíteni, de ez eltarthat egy jó ideig, mivel elég bonyolult főzet, és csak nagyon kevés ember képes megcsinálni…