- Hogy telik az idő! - mosolygott Stella, miközben várta, hogy a kezében gőzölgő tea iható hőmérsékletűvé váljon. - Emlékszem, mikor még Marie a térdeden lovagolt… most pedig már ő is anya lesz!

Vele szemben ülő férje mosolyogva csóválta meg a fejét, és óvatosan beleszürcsölt a bögréjébe.

- Vigyázz, még nagyon forró - figyelmeztette a nő.

- Gyorsan nőttek fel - merengett el Remus. Letette a teáját; rájött, hogy párjának igaza van a hőmérsékletére tett célzással. - Edward és Marie olyanok, mintha még mindig gyerekek lennének.

- Igen… - bólogatott Stelle, majd ismét elmosolyodott. - Én is túl fiatalon lettem anya. Emlékszem, mennyire utáltam akkoriban, ha valaki gyerekként kezelt...

Remus nem szólt semmit a nő szavaira, csak csendesen kortyolgatni próbálta a teáját.

- Ezzel nem célozgattam, ne félj - nevetett fel Stella.

- Én nem kezeltelek gyerekként - mosolygott Remus.

- Pedig az voltam… furcsa érzés, egyszerre a tanárom és a férjem is voltál.

- Csak néhány évig.

Stelle sóhajtott, és az asztalon pihentetett karjára hajtotta fejét.

- Hiányzik a tanítás - tért át másik témára.

- Miért nem mész vissza a Roxfortba?

- Mert amelyik iskola igazgatója kirúgja a férjemet, oda én nem megyek - morogta a nő.

Egy időre ismét visszatért kettejük közé a hallgatás. Stelle egyik pillanatban elnevette magát, s mikor felnézett, Remus kérdő tekintetével találta szembe magát.

- Csak nosztalgiázok - magyarázta jókedvét a nő.

- Mire gondolsz? - érdeklődött a férfi.

- Emlékszem, anyám mennyire megdöbbent, mikor hazaállítottunk a kis Daviddel…

Amíg Stelle és Remus az asztalnál ülve emlékeztek vissza életük szebb napjaira, a kezükben tartott bögréikben kezdett hűlni a tea.

A pár mindig talált újabb, felidézni érdemesnek tartott emléket.

Ha pedig végképp kifogytak volna a múlt eseményeiből, a jelen dolgaihoz nyúltak.

- Remélem, Marie és Dorian bírni fogják az ikreket… - mondta Stelle.

- Nem lesz könnyű dolguk egyszerre két kisbabával - bólintott Remus. - De mindketten nagyon jó szülei lesznek.

- Igen - mosolygott a nő. – Ebben én is biztos vagyok.

* * *

Egyik délután David, Rebecca, és két kislányuk, Hannah és Anne sétáltak az Abszol-úton. Bár már sikerült túltenniük magukat a nő terhességén, valahol még mindig fájt nekik a tudat, hogy a születendő gyermekük vérfarkas lesz…

Persze a két kislány mit sem sejtett szüleik bánatáról. Ők vidáman sétálgatva mellettük, egymás kezét fogták és egy kis gyermekmondókát szavaltak.

- Apa, veszel nekünk seprűt? – fordult egyszer Hannah az apjához, egy versenyseprűket áruló kirakatnál.

- Sajnálom, kicsim, de most nem tudjuk megvenni - felelte David.

- Ó, de én szeretnék egy seprűt! - nyafogta a kislány.

- Most azért vagyunk itt, hogy iskolai felszerelést vásároljunk, Hannah - szólt rá kicsit szigorúan Becca.

- És én is kapok valamit, anyu? - nézett anyjára hatalmas szemekkel a kis Anne.

- Hát persze. Mit szeretnél?

- Seprűt.

- Te még nagyon kicsi vagy hozzá - mosolyodott el David.

- Apa, nézd, ott van Edward bácsi! - rángatta a másik lány David talárját.

Apja és Rebecca felkapták a fejüket, és ők is észrevették a tőlük tíz-tizenöt méterre lévő férfit. Edward viszont láthatóan nem figyelt fel rájuk; az egyik üzlet felé sietett.

- Menjünk utána! - szaladt előre a két kislány, hátrahagyva szüleiket.

David és Becca pedig szintén megszaporázták lépteiket, és követték a két kis rosszcsontot.

Belépve a kis üzletbe látták csak, hogy hová is csöppentek.

- David! - csodálkozott el Edward, mikor látta, hogy bátyja és egész kis családja siet be utána a boltba.

- Szia, Edward bácsi! - köszöntötte őt vidáman a két kislány.

- Sziasztok - mosolygott rájuk a nagybátyjuk.

- Miben segíthetek? - csendült fel az üzlettulajdonos hangja.

A fekete hajú fiatalember az ölébe vette Anne-t, és így fordult a várakozó Dorian felé.

- Csak egy kis aszfodélosz levélre lenne szükséges, semmi másra - mondta nyugodt mosollyal.

- Edward… - lépett oda hozzá David. – Mondd csak, foglalkozol még azzal a bájitalos kísérleteddel? - kérdezte egészen halkan a férfi.

Edward eléggé ismerte bátyját ahhoz, hogy észrevegye hangjában a feszültséget.

- Igen, még nem hagytam abba - felelte.

- Tudod… talán most mindenkinek nagyobb szüksége lenne arra, hogy sikerüljön a kutatásod - mondta David.

- Oh, értem - Edward az ajkába harapott. - Tudod, hogy idestova tíz éve foglalkozom ezzel, és eddig semmi eredmény…

- Tudom, de azért ne add fel! Kérlek!

- Nem, nem adom - szólt ismét csendesen Edward. - Nem tudnám elviselni, ha apa emiatt… - itt egészen elhalkult a hangja.

- Tessék - nyújtott felé Dorian egy papírba csomagolt dobozkát.

Edward letette a földre az eddig ölében tartott unokahúgát, majd talárja zsebébe nyúlt.

- Nem tudok többet adni - motyogta szemlesütve, majd Dorian kezébe nyomott néhány sarlót.

- Vedd csak el - bíztatta Dorian, átadva neki a kért bájital hozzávalót. - Majd megadod később.

- Lassan egy egész Gringotts-szal fogok neked tartozni…

- Nem baj - mosolyodott el halványan a fiatal Piton. - Majd ha jobban keresel a bájitallal, vissza fogom kérni.

- Tied lesz akár a fél vagyonom is, csak sikerüljön - sóhajtott Edward.

- David, ideje lenne mennünk - szólt csendesen a hátuk mögött a két lányt csitítgató Becca.

- Rendben. Egy pillanat - nézett feleségére a férfi.

- Egyébként… nem akarom elkiabálni, de talán jó úton haladok a siker felé… - jegyezte meg Edward, mintegy bíztatásképpen a bátyjára nézve.

- Valóban? Ez nagyon jó lenne…

- Sejtem, hogy mit érezhettek most… - kezdte Edward, amikor hirtelen elhallgatott.

- Úgy érted… Te tudod, hogy mi… - kezdte David csodálkozó tekintettel meredve öccsére.

- Igen, tudom. Már… régóta.

- És ezt miért nem mondtad már hamarabb?! Merlinre, Edward, tudod, mennyit szenvedünk amiatt, hogy vérfarkas lesz a gyerekünk? - David már szabályosan dühöngött, amit öccse teljes mértékben meg is tudott érteni.

Dorian üzletének viszont kevésbé tett ez jót.

- Tíz éve tudok róla, David - mondta halkan, de keményen Edward. - Mit gondolsz, miért akarom annyira, hogy sikerüljön végre ez az átkozott ellenszer?!

- Ebből elég, hagyjátok abba - szólt rájuk az üzlettulajdonos.

- Tíz éve? - David álla végképp leesett a csodálkozástól. - Hogy érted ezt?

- Egyszer gyere fel hozzánk, és mindent elmagyarázok - tért ki a válasz elől a fiatalember. - Most haza kell mennem, mert úgy hagytam az üstöt a tűz felett…

Azzal a fiatalember egy gyors köszönés után kisietett az üzletből, magára hagyva a maga elé bámuló Davidet, és a türelmetlenül ácsorgó Doriant.

* * *

Aznap este a Piton-kúriában sem volt túlságosan családias a hangulat. Meloé a konyhában készítette a vacsorát, míg Piton, Madeline és Alfred a nappaliban ültek.

- Apuci, megmutatnád melyik ruhát választottátok ki nekem? - kérdezte Madeline kedves hangon.

Apja szája széle egy kicsit megrándult, mivel ismerte a lányát: csak őt akarja ezzel az álszent viselkedéssel bosszantani. Ráadásul így soha nem szólította őt.

Piton felkelt, és az asztalhoz lépett. Felkapta a rajta heverő katalógusokat, és Madeline kezébe nyomta.

- Be vannak jelölve - mondta kurtán, és visszaült a fotelbe.

- Jaj, ez nagyon szép - áradozott Madeline a vőlegényének, majd ismét apjához intézte kérdését. - Ugye ezt Marie választotta ki?

Piton válaszul csak biccentett egyet.

- Ebben gyönyörűen fogsz kinézni, kedvesem - mosolygott meghatottan Alfred.

- Ugye? Nagyon köszönöm, hogy segítetek ebben - mosolygott a fiatal nő az apjára.

Vőlegénye nem láthatta szemében a dühös villanást.

- Ha már magadtól nem voltál rá képes… - morogta Piton.

- Tudod, hogy dolgom volt… - mondta tettetett duzzogással Madeline, holott örült, hogy apját felidegesíthette - Milyen csodálatos lesz az ünnepély - sóhajtotta ’boldogan’.

- Bizony - vőlegénye viszont nem játszotta meg magát, ő őszintén örült, és nagyon boldognak érezte magát. - Már alig várom, hogy oltár elé álljunk, drága Madeline!

- Igen… Ott lesz mindenki! A bátyáim, és az ő családjuk! Te nem is ismered még Marie családját, igaz? Nagyon kedves emberek - csacsogott Madeline vidáman.

- Mindenkivel meg szeretnék ismerkedni majd! - lelkesedett a fiatal vőlegény.

Piton mindezeket némán, és kissé elhúzott szájjal hallgatta.

- Mr. Lupin csodálatos ember… Édesapámmal együtt járt iskolába, sőt utána együtt is dolgoztak - magyarázott lelkesen a nő.

A férfi szeme dühösen rebbent lánya szavaira.

- Bizony… Gondolhatod milyen nagy volt az öröm, amikor Dorian bátyám elvette Marie-t - mondta gonosz kis mosolyt küldve apjának.

- Igen… - bólintott lassan és megfontoltan Piton. - A lányom már az iskolában is nagyon szerette Mr. Lupint… Igaz, Madeline? Ő volt a kedvenc tanára. Annyira, hogy…

- De apa, ez már régen volt - vágott a nő apja szavába.

- Annyira nem volt az régen… Tudja Alfred, a lányom gyakran ott maradt órák után… - most Piton arcán is megjelent ugyan az a gonosz mosoly, mint amilyent Madeline-től kapott az előbb.

- Valóban? - nézett kedves mosollyal menyasszonyára Alfred. - Nos, már alig várom, hogy megismerhessem Mr. Lupint…

- Nagyon fogod kedvelni - találta meg a hangját ismét Madeline. - Igaz, apa?

- Nem tudom.

- És a felesége is milyen kedves asszony! - áradozott tovább a nő - Dorianék esküvői vacsorája is csodálatos volt…

- A miénk is csodálatos lesz - ölelte át szeretőn Madeline-t a férfi.

- Az biztos - morogta Piton.

Határozottan az az érzése volt, hogy Madeline készül valamire.

- Annyira jó, hogy ilyen sokan lesznek az esküvőnkön! Mondd csak, mennyi emberre számíthatunk a részetekről?

- Ha minden meghívott eljön - kezdte Alfred. -, és én nagyon szeretném, hogy mindenki megjelenjen… nos, akkor körülbelül harmincan lennének.

- Körülbelül tőlünk is ennyien jönnek - állapította meg a nő.

- Akkor szép nagy család leszünk - mosolygott a vőlegény.

- Az - morogta Piton.

Madeline éppen készült ismét szóra nyitni a száját, de a bejárati ajtó felől érkező kopogás hangja félbeszakította.

- Majd én kinyitom - ajánlotta fel Alfred.

A férfi felkelt, és kisétált az előszobába fogadni az érkezőket. Mikor kitárta az ajtót, egy Pitonra megszólalásig hasonlító férfi állt előtte, mellette egy gesztenyebarna hajú nővel, és két sötét hajú gyerekkel.

- Jó estét - üdvözölte őket Alfred.

- Jó estét - köszönt mosolyogva a fekete hajú férfi.

A vőlegény sejteni vélte, hogy ők is Madeline-ék családjához tartoznak, kiváltképp az előtte álló férfi.

- Kerüljenek beljebb - nyitotta előttük szélesebbre az ajtót.

- Á, Eugene! - pattant fel Madeline a kanapéról - De jó, hogy eljöttél! - ölelte meg a bátyját.

- Én is örülök neked… De igazán bemutathatnád a vőlegényed nekünk…

- De udvariatlan is vagyok… Eugene, bemutatom Alfred Charles de Lachsahn-t a jövendőbeli férjem…

- Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Piton - üdvözölte a férfi egy udvarias főhajlással.

- Szintén. Ő a feleségem, Hermione - mutatott a mellette álló nőre - És két szép gyermekem, Emily és Pietro.

- Nem hittem, hogy ilyen hamar idejöttök - lelkesedett Madeline - Anya nemsokára kész a vacsorával, ugye maradtok.

- Természetesen - felelte Eugene.

Alfred a Eugene mellett álló nőt és a gyerekeket is mosolyogva, úriemberhez illően köszöntötte.

- Oh, szervusztok - lépett ki Meloé az előszobába. - Éppen jókor érkeztetek, tálaltam a vacsorát. Gyertek enni.

- Megyünk - mondta Piton, aki eddig csendben figyelte a jelenetet. Felállt a fotelből, és ő is köszöntötte Eugene-t és családját.

Mindenki helyet foglalt az étkezőben, és csendben fogtak neki a vacsorának.

- Alfred… Ugye szólíthatom így? Mondjon magáról valamit. Csak annyit tudok önről, amennyit húgom leírt a levélben.

- Persze. Nos… - kezdte a férfi. - Nem tudok magamról sok mindent mondani. Az életem idáig igencsak unalmasan és szárazon telt, no, persze elég nehéz feladat egy egész ország legnagyobb pamutgyárának igazgatójának lenni… Mindenesetre, amíg nem ismertem meg Madeline-t, nem tudtam, mi az igazi élet - mosolyodott el boldogan.

- Igazgató? - csodálkozott el Pietro, aki eddig csendben evett.

Hermione zavartan próbálta csendre inteni a gyereket.

- Igen, az vagyok - nézett rá a férfi kedvesen.

- De jó! Van igazi gyára? Olyan nagy mugli gépekkel? - folytatta a kisfiú meg sem hallva anyja pisszegését.

- Ne haragudj rá - mondta mosolyogva Madeline - Tudod, Pietro már elég keveset tud a másik világról…

- Semmi baj - mondta, majd ismét a fiú felé fordult. - Igen, ami azt illeti, rengeteg gép áll a gyáraim rendelkezésére.

- Pietro - szólt a gyerekre Piton - Elég legyen. Lesz még elég időd, hogy kifaggasd Mr. Lachsahn-t!

- Igen, fiam - nézett rá Eugene is. - Most vacsorázzunk, utána beszélgethetünk egy keveset.

A vacsora hátralévő része csendben telt, látszott, hogy Piton igencsak nagy szigorral bánik unokáival.

Amikor mindenki befejezte az étkezést, felkeltek az asztaltól. Meloé Hermione segítségével elkezdett összepakolni az asztalon, míg a többiek a nappaliban foglaltak helyet.

- Szerintem itt az ideje, hogy megbontsunk egy üveg pezsgőt - jelentette ki Eugene.

- Miért, ünneplünk valamit? - morogta Piton.

- Úgy bizony… Az én kicsi húgomat csak egyszer jegyzik el - ölelte át a férfi a mosolygó Madeline-t.

Piton erre nem szólt semmit, csak a plafonra emelte a tekintetét.

Hermione és Meloé, akik a konyhában foglalatoskodtak, hallották a bentről jövő hangokat, és előzékenyen előszedtek a hűtőszekrényből egy üveg édes pezsgőt.

- Megtennéd, hogy beviszed nekik? - kérdezte Meloé a nőtől. - Én addig viszek be poharakat.

- Persze, beviszem - felelte Hermione, és a nappaliba sétált a pezsgővel a kezében.

- Kívánságunk meghallgattatott - mondta színpadiasan Eugene, és elvette felesége kezéből az üveget - Megvárjuk Meloét, és koccintunk.

A nő is rövidesen betért a nappaliba, kezében egy poharakkal teli tálcát tartva.

Eugene ügyes mozdulatokkal felbontotta a pezsgőt, és töltött mindenkinek.

- Azt hiszem, Alfrednak kellene most köszöntőt mondania… - mosolygott rá a férfira.

- Köszönöm - nézett körbe a jelenlévőkön a vőlegény, és megemelte poharát. - Végtelen öröm nekem, hogy megismerhettem önöket… és hogy családjuk tagjává fogadnak.

Ezzel be is fejezte rövid, ám tartalmas beszédét. Elsőnek Piton felé nyújtotta a pezsgőspoharát, hogy koccintsanak.

Az idős férfi arcán egy pillanatra megfejthetetlen kifejezés ült ki, majd elfogadta a gesztust.