Perselus Piton tökéletesen belefeledkezett a munkájába. Nem tanított már a Roxfortban, de a bájitaloktól mégsem sikerült elszakadnia. Mindig is vonzották őt a különféle bizarr alapanyagokból készült főzetek, azok bódító illata, vagy a hatásuk. Talán a bájital készítés volt Piton életében az egyetlen dolog, amit mindig is örömmel tett.

A főzetek elkészítésének okát viszont nem mindig szerette.

Mostani főzete egy igen bonyolult bájital volt, melyet a legtapasztaltabb varázslók közül sem volt képes mindenki elkészíteni. Piton viszont számos alkalommal bebizonyította, hogy neki nem okoz nehézséget az elkészítés.

A bájitalok ősz hajú mestere mégsem lelte örömét ebben a bájitalban. Önszántából a recept közelébe sem került volna… de szeretett fia kérésére mégis rászánta magát a vérfarkasok fájdalmát enyhítő főzet elkészítésére.

A főzet már majdnem teljesen készen volt. Piton még szórt bele egy kevés, őrölt aszfodélosz gyökeret, majd leszedte az üstöt a tűzről. Majd összeszedte az üvegcséket és kanalakat, hogy elmossa őket. Ekkor kopogtattak a labor ajtaján. Mielőtt Piton megszólalhatott volna, az ajtó kinyílt. A férfi dühösen emelte fel fejét; nem szerette, ha engedély nélkül bárki is bemerészkedik a laborba.

- Szia, apa - köszöntötte egy kedvesen mosolygó fiatal férfi. Dorian le sem tagadhatta volna Perselusszal való rokoni kapcsolatát, ugyanolyan sápadt arccal és nagy orral büszkélkedhetett, mint az apja.

- Szervusz - morogta Piton, majd visszatért az üvegcséihez.

- Látom, készen vagy a főzettel - nézett körbe Dorian.

- Jól látod.

- Remus biztosan nagyon hálás lesz neked…

Perselus keze ökölbe szorult, de nem szólt semmit.

Dorian érdeklődve lépett a még erősen gőzölgő, forró farkasölőfű-főzethez, és óvatosan beleszagolt. Arca enyhe fintorba torzult a kesernyés szagra.

- Az íze rosszabb - jegyezte meg gunyorosan Piton.

- Szegény Remus… - kezdte Dorian.

- Te csak ne sajnáld azt a nyomorult vérfarkast - sziszegte az apja.

Dorian sóhajtott, és felnézett az üst tartalmának tanulmányozásából.

- Mikor békülsz már ki vele, apa? Ő már a családunk tagja…

Az ilyen megjegyzések voltak azok Perselus számára, amiket soha nem volt képes elfogadni. Mindazonáltal az idős férfi is tudta: fiának igaza van.

Perselus megpördült, és összeszorított fogakkal folytatta edénykéi pakolását.

- Segítsek valamit? - kérdezte Dorian.

- Nem.

A fiatalember bólintott. Körbenézett a helységben, és leült az egyik üres székre, onnan figyelte édesapja pakolászását.

- Mit gondolsz - kezdte Dorian, hogy oldja a beálló feszültséget. -, kislány vagy kisfiú lesz az unokád?

- Mindegy, csak ne azokat az átkozott Lupin-géneket örökölje!

Dorian önkéntelenül is elmosolyodott apja szavaira. Piton látva ezt a reakciót, dühösen hozzátette: - Különben főzhetem neki is ezt - mutatott a farkasölőfű-főzetre.

A fiatalember arcára fagyott a mosoly.

- Ezt most hogy érted?

Piton megforgatta a szemeit.

- Ha történetesen egy kölyök egyik nagyszüleje vérfarkassággal van megáldva, a kölyök nagy valószínűséggel örökli a génjeit.

Dorian amúgy is sápadt arca ezúttal valóban falfehér lett.

- Merlinre… erre nem gondoltunk - motyogta a férfi.

- Sejtettem - vetette oda epésen Piton.

Doriannek eszébe jutott David Lupin, Marie bátyja. Nekik is vannak gyerekeik, és egyik lány sem örökölte Remus betegségét. A férfi abban reménykedett, hogy az ő kisbabájuk is egészségesen jön a világra.

Dorian felkelt, és apja mellé lépett, aki éppen egy tiszta üvegbe töltött a forró főzetből.

- Tessék - adta fia kezébe az üveget. - Viheted.

- Kösz… szia.

Piton összeszűkült szemmel, komoran nézett a távozó Dorian után. Megcsóválta fejét, és visszament edényeket rendezgetni.

* * *

Dorian elvitte Remusnak a farkaslőfű-főzetet, majd fáradtan tért haza londoni lakásukba. Egész nap dolgozott, utána az apjához és az apósához ment; estére teljesen kimerült, és nem vágyott másra, csak puha ágyára, és szeretett feleségére.

Marie egész délután otthon dolgoskodott, és miután néhány pálcaintéssel összepakolt a házban, nekiállt vacsorát készíteni.

Nem tudott olyan jól főzni, mint Meloé vagy mint Stella, de igyekezett. Éppen végzett a terítéssel, mikor hazatért Dorian.

- Szia, drágám! - köszöntötte a fiatal nő boldog mosollyal.

- Szia - mosolygott vissza a férfi fáradtan.

Marie a konyhába vezette Doriant, és leültette a helyére.

- Hozom a vacsorát - nevetett jókedvűen.

- Rendben… milyen jókedved van most - jegyezte meg Dorian.

- Csak örülök - felelte Marie. - Annyira boldog vagyok, hogy kisbabánk lesz, Dorian! Úgy szerettem volna már! - csókolta meg férjét, majd eloldalgott a vacsoráért.

Doriannek egy pillanatra eszébe jutott, mit mondott az apja. Az esze azt mondta neki, hogy el kell mondania Marie-nak, milyen kockázattal jöhet világra a baba. A szíve azonban hallgatott. Nem akarta elrontani Marie boldogságát…

A vacsora viszonylag némán telt. Marie-nak feltűnt Dorian hallgatagsága. Tudta róla, hogy sohasem volt bőbeszédű, ebben kétségtelenül édesapjára ütött. De még így is túl csendesnek vélte Doriant. Mikor rákérdezett, történt-e valami vele, a férfi csak ennyit felelt:

- Csak hosszú volt ez a nap, drágám…

A nő nem is firtatta tovább a dolgot, látta rajta, hogy majd' elalszik szegény férje.

- Oh, egyébként kaptál ma egy levelet - jutott eszébe a nőnek.

- Tényleg? Kitől jött? - nézett fel Dorian kissé feléledve.

- A bátyádtól.

- És mit ír benne? - kérdezte automatikusan.

Marie elmosolyodott.

- Nem tudom… nem szoktam mások levelét elolvasni.

- Hát persze - csóválta a fejét nevetve Dorian.

- De gonosz vagy - jegyezte meg kedvesen a nő.

- Ne haragudj… csak ismerlek - mosolygott.

- Nos, hol is találom meg azt a levelet?

- Kint van az asztalon… várj, behozom! - pattant fel készségesen a nő, és nemsokára visszatért, kezében egy sárgás borítékkal. Dorian átvette, és felbontotta a levelet.

Kedves Dorian!

Hogy vagytok? Remélem, nincs semmi gond otthon. Itt, Firenzében szép az idő, csak néha erős szelek fújnak… Három nap múlva utazunk haza Londonba, ha gondolod, értünk jöhetsz a reptérre.

Köszönöm, és további kellemes napot!

Eugene

u.i.: Remélem, ez a madár tudja, merre vagy...

- Ó, Eugene-ék még nem is tudják a hírt! - csillant fel Marie szeme.

- Holnapután milyen nap is lesz? - töprengett el Dorian. - Péntek, igaz?

- Azt hiszem…

- Akkor ki tudunk menni eléjük - mosolygott.

- Péntek délelőtt kell menjek a Szent Mungóba is - jegyezte meg Marie. - Remélem, nem tart sokáig a vizsgálat.

* * *

Dorian és Eugene váltott még néhány levelet. Eugene megírta öccsének, hogy a gép délután háromra ér be Londonba.

Péntek reggel Marie-ék korán keltek. A nő szeretett volna hamar túlesni a szükséges vizsgálatokon, ezért már kilenc órára a Szent Mungó Ispotályban voltak. Ott azonban nem tudtak olyan tempóban haladni, mint szerették volna. Majdnem délre járt az idő, mikor a gyógyító behívta Marie-t.

Dorian ez idő alatt kint várakozott. Nem tudott ülve maradni, így oda-vissza sétált végig a folyosón. Sok idő telt el, mire Marie kilépett a rendelőből. A nő arcán furcsa, zárkózott mosoly ült. Dorian szíve vadul vert, nem tudta eldönteni, miért néz ilyen különösen Marie.

- Mi a baj, drágám? - fogta meg a kezét a férfi. - Mit mondott a gyógyító?

Marie mosolya egyre szélesebb lett, majd nem bírta tovább, és boldogan nevetve Dorian nyakába ugrott. A férfi megkönnyebbült; ha Marie így tud örülni, akkor nagy baj nem lehet, gondolta.

- Az orvos megmondta, kislányunk vagy kisfiunk lesz-e - mondta remegő hanggal, mosolyogva a nő.

Dorian néhány végtelennek tűnő másodpercig némán, várakozva nézett rá.

- Kislány? - tippelt mosolyogva. Marie nem mondott rá se igent, se nemet.

- Kisfiú? - volt a másik jelöltje Doriannek. Marie kuncogott, majd elárulta a nagy titkot.

- Mindkettő.

Dorian meglepetten nézett vissza rá.

- Úgy érted… két kisbaba…?

- Igen! - ölelte át férjét. – Ikrek… egy kislány és egy kisfiú!

- Merlinre… - nyögte Dorian. Legszívesebben felkiáltott volna örömében; kétszeres apa lesz! Boldogan elmosolyodott, és egy percig szeretően ölelte magához Marie-t.

- Ez csodálatos! - csókolta meg feleségét.

- Igen! Oh, Dorian, Olyan boldog vagyok!

* * *

A pár három óra előtt tíz perccel ért ki a londoni repülőtérre. Mugli ruhában nem tűntek ki a többi ember közül. Az Olaszországból érkező repülő kijáró részénél vártak Eugene-ékre. A gép nemsokára leszállt, és az emberek elkezdtek kiszállni. Marie és Dorian várakozva figyelte a tömeget. Már majdnem mindenki elhagyta a gépet, mire megpillantották Eugene-t és a családját.

A sötét, hosszú hajú férfi mellett egy gesztenyebarna, kontyba fogott hajú nő lépkedett. A pár előtt két gyermek ment, egy fiú és egy lány. Mindketten nagyobbak voltak már.

- Milyen nagyot nőttek Emilyék - jegyezte meg halkan mosolyogva Marie.

- Igen…

- Dorian! Marie! - futott hozzájuk a két gyerek nevetgélve.

- Sziasztok! - adott puszit nekik Dorian. - Emily, de sokat nőttél! - fordult a lányhoz.

- Milyen volt Olaszország? - érdeklődött Marie kedvesen.

- Nagyon jó! - mesélte lelkesen a fiú. - Kár, hogy már hazajöttünk.

- Nem maradhatunk a végtelenségig Firenzében - lépett oda Eugene.

- Igen, nemsokára kezdődik az iskola, és még be kell szereznünk a felszereléseket - mondta a barna hajú nő.

- Hermione, de régen láttalak! - ölelte meg Marie.

A kis társaság közben elindult ki a repülőtérről. Dorian segített vinni a csomagokat.

- Marie, képzeld, tudod milyen szép kagylókat, meg gyöngyöket láttunk ott? - mesélte Emily.

- Milyeneket?

- Majd meglátod, neked is hoztunk egy…

- Emily! - szólt rá gyorsan Hermione a lányra, de már késő volt.

- Hoppá.

- Nos… igen, hoztunk neked egy nyakláncot - fejezte be Hermione Marie-hoz fordulva.

- Oh… köszönöm szépen! – mosolygott hálásan a nő.

Eközben a férfiak egymással beszélgettek. Eugene és Pietro, a fia mesélték, hogy láttak az országban olyan bájitalokat, gyógynövényeket, melyeket kizárólag Olaszországban lehet fellelni. Dorian nagy örömére Eugene vett is neki jónéhány féle bájitalt.

Útközben elhatározták, hogy beülnek az Abszol útra, egy-egy fagyira. Miután az utolsó fagyit is kiosztotta az eladó boszorkány, Eugene és Dorian fizettek, és leültek a többiekhez a teraszra.

- Firenzében sokkal finomabbak voltak a fagyik - jegyezte meg Pietro.

- Azért itt is egészen ehető - nyalt bele Eugene a saját fagyijába.

- És veletek mi újság? Hogy vagytok? - érdeklődött Hermione.

Dorian és Marie összenéztek és elmosolyodtak. Ebből a gesztusból a jelenlévők már sejtettek valamit, és vártak valami folytatásra.

- Semmi különös - kezdte Marie. - Mindenki jól van. Bár apa most elég gyenge a telihold miatt - tette hozzá kicsit halkabban.

- Mindenesetre megkértem apát, hogy főzzön neki bájitalt, úgyhogy valamivel könnyebben viseli.

- De azért mindenki Edward nagy kísérleteiben bízik… - tette hozzá Marie.

- Tényleg, holnap fel kéne keresni őt is - jutott eszébe mintegy mellékesen Doriannek.

- Egyébként pedig… bővülni fog a család - mosolyodott el Marie.

Eugene-ék mindezidáig csendben hallgatták a pár beszámolóit, de erre a hírre izgatottság lett úrrá rajtuk.

Marie-ék éppen folytatták volna, mikor valaki hirtelen odaszaladt hozzájuk.

- Nocsak, családi tanács? - hallatszott egy kellemesen búgó női hang

- Szia, Madeline - köszönt neki Dorian kedves mosollyal arcán. - Eugene-ék épp most érkeztek haza Olaszországból…

- Gyere, ülj le ide te is, Marie-ék épp szeretnének valami fontosat mondani, nem igaz? - kérdezte sokatmondóan Hermione.

- Izgalmasan hangzik… - Madeline melléjük telepedett.

Minden szem Dorianékre szegeződött. A nő megköszörülte a torkát.

- Nos, igen… - elmosolyodott és folytatta. - Gyermeket várok.

- Hűha… - Madeline egy kicsit elsápadt a meglepetéstől – Gratulálok! Mikorra várjátok a kicsit?

- Az orvos azt mondta, április eleje körül kell megszületniük.

- Jaj, Marie, gratulálok! Neked is, Dorian! - mondta Eugene.

- Köszönjük!

- Megszületniük? - nézett nagyot Madeline.

- Ó, igen - mosolygott sejtelmesen Marie.

- Tudjátok, ikrek lesznek - jelentette be büszkén Dorian. - Ma délelőtt tudtuk meg a gyógyítóktól.

Ez a hír még inkább meglepte a többieket.

- Ezt jól összehoztad, bátyus… - bólintott elismerően Madeline.

- Madeline! - szólt rá kicsit zavartan Dorian.

- Igaza van - karolta át mosolyogva Marie a férjét.

- Hát, ez csodálatos hír! - mondta Hermione.

- Sok szerencsét - tette hozzá halvány mosollyal Eugene.

Beszélgetés közben lassan mindenki elfogyasztotta fagylaltját. Eugene-ék felkeltek az asztaltól.

- Azt hiszem, most megyünk… még otthon ki is kell pakolnunk…

- Persze - állt fel Dorian is. - Marie? Menjünk mi is?

- Ahogy gondolod - mondta a nő, és ő is felkelt az asztaltól.

- Eugene… - húzta félre a bátyját Dorian. - Majd este írok egy levelet, szeretnék valamit mondani.

Eugene csak bólintott, jelezve, hogy tudomásul vette öccse kérését.

Majd elköszöntek egymástól, és mindenki ment a maga otthona felé.

 Következő