2. fejezet
Vallomások és pálfordulás

- Potter! Te átkozott kölyök! – ordította Vernon Dursley, miközben egyik kezével pompás kertes háza legkisebb szobájának ajtaján dörömbölt, a másikkal pedig a zárat nyitotta. Az ajtó kinyílott és Mr Dursley berontott rajta, paprikavörös képpel. – Ez már a negyedik alkalom, hogy az eszement csapkodásodra ébredünk ezen a nyáron. Ha még egyszer elõfordul, hívom az orvosokat, hogy bedugjanak a diliházba. Úgyis oda való vagy!

A szobában rajta kívül egy Harry Potter nevû sovány, fekete hajú fiú tartózkodott, aki a sarokban álló kiságyon ült, kezében, pedig egy gyûrött levélpapírt szorongatott.

Harryt Vernon bácsi most leginkább egy megtermett buldogra emlékeztette széles pofazacskójával és lecsüngõ tokájával.

- Bo-bocsánat… rémálmom volt – szabadkozott a fiú, közben letörölte homlokáról az álom okozta verejtéket.

- Kell neked annyi édességet enni lefekvés elõtt – ez a kijelentés meglehetõsen nevetséges volt, mivel Harry még soha életében nem kapott egyetlen szem cukorkát vagy egy falat csokoládét nevelõszülei házában. Harry azonban tudta, hogy, ha most feleselni kezd bácsikájával, akkor egy hosszú és kimerítõ vitára számíthat, így aztán nem szólt egy szót sem. Vernon Dursley pedig morogva kiment a szobából és becsapta maga mögött az ajtót.

Harry visszaroskadt a párnájára, behunyta a szemét és egy mélyet sóhajtott. Ez már a negyedik ilyen álma azóta, hogy kézhez kapta öreg professzora, Dumbledore levelét, ami néhány héttel hazaérkezése után egy, a szobája közepén megjelenõ tûzgolyóból esett ki egy piros-arany színû madártollal együtt. Harry tudta, hogy a levelet Dumbledore fõnixmadara, Fawkes kézbesítette e módon, valószínûleg ez volt utolsó feladata a halott igazgató szolgálatában. A madár Dumbledore halála estélyén elhagyta a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképzõ Szakiskolát és azóta senki sem látta.

Többször visszaemlékezett már arra az estére és álmaiban is ez jelent meg folyton. Mindazonáltal amit Vernon bácsinak mondott, nem volt teljesen igaz – nem rémálmai voltak az igazgató haláláról. Már nem üldözték félelmetes rémképek, mikor Cedric vagy Sirius halálát élte át. Most már nem áldozatnak, szerencsétlen gyereknek érezte magát, hanem varázslónak, aki bosszúra szomjazik.

Amit Dumbledore halála miatt érzett, ébrenlétében csupán rideg elfogadás volt már, de álmaiban, tudatalattijában a düh. Forró, mardosó düh, ami akkor támadt fel benne, mikor a síron túlról jött levelet elolvasta. Kegyetlen volt olvasni ezeket a sorokat, melyben az igazgató megérzett halála elõtt írt levelében bizonygatja neki, hogy milyen jó és megbízható ember az a Perselus Piton, aki érzéketlenül, egy pillanat alatt kivégezte az õsz hajú mágust. Annyira dicstelen, megalázó halál volt! A világ legnagyobb varázslóját egy tizenhét éves gyerek lefegyverzi, majd a bizalmasa és beavatottja kezétõl hal meg tehetetlenül, az árulás döbbenetével az arcán. Mikor Harry álmában ezeket látta, dühöngve csapkodott maga körül, próbált szabadulni a Dumbledore által rá mondott bénító átok ellen, mellyel a varázsló az életét akarta megmenteni. És kiabált, dühöngött, káromkodott, de semmi nem használt. Hiába ordította álmában Dumbledore nyugodt arcába, hogy Piton áruló, gyilkos, gonosz, nem használt semmit. A múltat nem lehetett meg nem történté tenni. Ahogy talán a jövõt sem – ha Dumbledore valóban elmondta Pitonnak a horcruxok titkát, akkor már minden elveszett.

Ránézett az órájára, fél ötöt mutatott. Korán volt még, de úgyse tudott volna újra elaludni. Nem is akart. Csak elnyújtózott az ágyon és az egyetlen gondolatra koncentrált, ami képes volt kiûzni a fejébõl a Piton árulása miatti perzselõ haragot: egy hosszú vörös hajzuhatag, hófehér bõr, szeplõs arc, cinkos mosoly…

A közeli templom harangja már hat órára kongatott, mikor Harrynek elege lett a plafonbámulás igen koncentrációigényes mûveletébõl, felvette több helyen szakadt farmerét, kinyúlt, kiszürkült pólóját és nagyokat ásítva ledobta magát az íróasztala elõtti székre. Fejét támasztva, kavargó gondolatokkal az agyában most az ablakon túli Privet Drive néptelen utcáját tartotta bámulásra érdemesnek.

Ez is csak egy újabb, hûvös, ködös, júliusi nap volt – „hála a nyavalyás dementoroknak, hogy fulladna meg az összes!” -, mikor egy tizenhét éves varázslónövendéknek nem sok tennivalója akad. Dumbledore védõvarázslata miatt ez volt az utolsó nyár, amit egyetlen rokonainál, Dursleyéknél kellet töltenie, bár a fiú mindig is úgy érezte, hogy sokkal inkább számítanak rokonoknak legjobb barátjával, Ronald Weasley-vel és annak családjával. Harry sóhajtott egyet, ahogy vörös hajú barátjára gondolt, és biztosra vette, hogy Ron sokkal jobban érzi magát, mint õ, tekintve, hogy testvéreivel együtt épp a legidõsebb Weasley-fiú, Bill és egy francia lány, Fleur Delacour esküvõjére készülnek, amire egyébként Harry is hivatalos.

Ron szülei, Mr és Mrs Weasley és két idõsebb testvére, Bill és Charlie a Fõnix Rendjének dolgoztak. Percy Weasley, akinek Voldemort visszatérése után volt egy súlyos veszekedése az apjával, még mindig a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozott, még mindig nem beszélt a szüleivel és régóta nem kaptak hírt felõle. Mrs Weasley Percy karácsonyi látogatása óta folyamatosan várta, hogy a tékozló fiú újra jelentkezik, s talán akkor, talán sikerül összehoznia apát és fiát egy közös beszélgetésre, s talán újra egységes lesz a család… Túl sok volt a talán. Mrs Weasley is nagyon jól tudta, ahogy Harry is, hogy ilyen vészterhes idõkben, mikor annyi minden forog kockán, és folyton résen kell lenni, a legnehezebb megértést tanúsítani, megbocsátani.

És a leges-legnehezebb: elengedni valakit, akire minden porcikája érzi, hogy különösen most, nagyobb szüksége lenne, mint a levegõre. Harry tudta, hogy helyesen cselekedett, mikor azt mondta Ginnynek, hogy nem lehetnek együtt, amíg a háború véget nem ér, mert a lány halálos veszélyben lenne mellette. Voldemort pedig nem hagyna ki egy ilyen kínálkozó alkalmat a fiú megtalálására, hisz Harry ismerte, nagyon jól ismerte halálos ellensége gondolkodását – fittyet hány a szeretetre, hisz nem is érti. Nem ér neki semmit más ember élete, csak a sajátja, de az olyan sokat, hogy elé helyezi mindennek, ami szent ezen a világon. „Szörnyeteg… még megbánja, hogy valaha hallotta azt a jóslatot!”

Sötét gondolataiból egy kopogó hang ébresztette fel – Hedvig megérkezett a vadászatból. Harry az ablakhoz fordult, hogy beengedje hófehér posta baglyát, aki egy döglött egeret lóbált a csõrében, lába mellett, pedig két levél hevert, az egyik Hermionétól és Rontól, a másik Ginnytõl jött. Harry megcirógatta madara fejét, aki kedveskedve csipkedte a gondoskodó kezet, s elhelyezkedett a fiú éjjeliszekrényén.

Harry!

Hogy s mint? Remélem nyugisan telik a bácsikádéknál töltött utolsó nyaralásod, legalábbis biztos nyugisabban, mint nekem. Anya folyton dolgoztat minket, mint a házimanókat, Fred és George már fel is lázadtak és közölték, hogy fontos tennivalójuk van a boltban. Az új Feneketlen Zsák a legnépszerûbb termékük lett pillanatok alatt – tényleg tök jó találmány, hoztak egyet az esküvõi elõkészületekre, és kétszer olyan gyorsan megy a munka, mint elõtte.

Ja, egyébként az esküvõ augusztus 17-én, vasárnap lesz. Ha rám hallgatsz, nem nézed meg azt az esküvõi meghívót, amit anya parancsára kellett mellékelnünk – olyan giccses, hogy hosszú órákra heveny hányingert okoz. Pont, mint Fleur anyukája. Cukorbajt kapok a mézes-mázos hangjától!

Na jól van, átadom a levelet Hermionénak, mert itt ugrál mellettem és nem hagy békén.

Kedves Harry! Remélem kényszerû vakációdat nem csak pihenéssel, hanem szorgalmas tanulással is töltöd, hisz tudod, hogy szükségünk lesz mindenre, amit eddig tanítottak nekünk.

Tudom, hogy alig várod már, hogy tehessél valamit, a tehetetlenség érzése minket is az õrületbe kergetne, de kérlek, légy erõs, ahogy mindig! Írd meg, hogy mikor érkezel, hogy számítsunk vendég érkezésére, és figyelmeztethessük a Minisztériumot a biztonsági szint növelésére.

És ne hallgass Ronra, nézd csak meg a meghívót, hiszen úgy illik, Fleur és Bill saját kezûleg írta meg mindet. Azok a rózsaszín nyuszik meg egyáltalán nem is giccsesek, nagyon aranyosak!

Vigyázz magadra, Harry!

Sok szeretettel:

Hermione és Ron

Harry nevetve tette le a levelet, és azon tûnõdött, hogy van e még két olyan ember, akik kevésbé hasonlítanak egymásra, mint Ron és Hermione, s mégis ilyen jól kijönnek. „Az nem kifejezés…” – gondolta Harry és elvigyorodott. A mellékelt esküvõi meghívóra épp csak egy pillantást vetett, miközben visszacsúsztatta a levelet a borítékba, s gyorsan eldöntötte, hogy inkább Ron tanácsát fogadja meg.

Mintha egy meleg fuvallat söpört volna végig Harry szívén, ahogy a következõ borítékot bontotta, s olvasni kezdte a legkisebb Weasley sorait:

Kedves Harry!

A temetés után olyan gyorsan eltûntél, a vonatúton sem volt alkalmunk beszélni, pedig annyi mindent akartam mondani, de nem tudtam hogyan. Komolyan igazat is adtam neked akkor, arról a bizonyos dologról, de fájdalmasabb volt, mint gondoltam. Olyan dolog ez, mint amikor vágysz valamire egész életedben, s mikor végre eljönne a pillanat, hogy a várakozásod a végéhez közeledik, rájössz, hogy hiú reményeket tápláltál magadban.

Itt ülök, és próbálom szavakba önteni, de nem megy, csak összevissza beszélek. Még mindig hiányzik. Ez nem olyan, mint Michael vagy Dean esetében. Nem jelentettek nekem semmit, a szakításunk másnapján már el is felejtettem õket, de rajta nem tudom túltenni magam. Folyton az jár a fejemben, hogy mennyi minden másként történhetett volna, ha Dumbledore nem hal meg. Nem szakítottunk volna, és most nem lennék magányos. Ez a legrosszabb érzés, a magány. Itt vannak körülöttem a testvéreim, anya, apa, Fleur, mégis mind olyan idegenek, mintha két külön világban élnénk. Csak az én világomban már egyedül én élek. Úgy érzem, Õ is magányos, de mikor ez az eszembe jut, egyszerre érzek bánatot és reményt. Bánatot, amiért magányos, s ez akaratlanul is Dumbledore-t juttatja eszembe, aki szintén magányos volt – látni lehetett rajta minden nap… Félek, hogy magányában õ is olyan sorsra fog jutni, mint öreg igazgatónk.

És reménykedem is, hogy még magányos, hogy hagytam valami nyomot benne, többet, mint Dean vagy Michael bennem. Reménykedem, hogy még nem törölt ki a szívébõl és nem foglalta el a helyét valaki más, mert ez a gondolat megöl.

Nekem ez így nem megy, s úgy érzem neki sem. Kérlek, mondj valamit, mint egyik legjobb barátom! Mit gondolsz? Van rá valami remény, hogy ne veszítsem el?

Várom mielõbbi válaszod.

Ginny

„Okos kislány” – gondolta szomorúan Harry. Ginny óvatosan fogalmazott, úgy, hogy csak Harry érthesse meg, ki is az a fiú valójában.

Ginny magányos… hát ennyire fontos volt neki. Harrynek is fontos volt és még mindig az, jobban, mint bárki, de épp ez az, amiért nem engedheti meg, hogy együtt legyenek. Kétségbeesve töprengett, hogy mit is írjon válaszként. Ha nem ír semmit, csak azt éri el, hogy Ginny még mélyebbre süllyed magányában, csak még több fájdalmat okozna neki. Ha azt írja, hogy felejtse el azt a „bizonyos fiút”, olyan, mintha belefojtaná magát a kútba – erre képtelen volt. De nem dobhat sutba minden óvatosságot, fittyet hányva a veszélyre, mert az a kapcsolatuk gyors és tragikus végét vetítené elõre.

Mit tegyen? Nem veszítheti el véglegesen – bár esze azt súgta, hogy jobb lenne. Az ész, ami még egy olyan embert is becsapott, mint Albus Dumbledore… Igaza volt Ginnynek… mennyi minden másként ment volna, ha az öreg nem hal meg, ráadásul teljesen hiába… egy hamis horcruxért…

Harry felpattant a székbõl. Van rá mód, hogy tudassa Ginnyvel, még mindig szereti, és hogy kéri, várjon rá. Kihúzta az ágy alól utazótáskáját, felcsapta a tetejét és kutatni kezdett. Pár pillanat alatt ráakadt arra, amit keresett: az arany medaliont, melyet a titokzatos R.A.B. monogramú illetõ hagyott Voldemortnak, mikor ellopta az igazi horcruxot, Mardekár medálját.

Harry leült az asztalhoz és pálcáját a medálra szegezte. Elmotyogta magában az elsõ transzformációs bûbájt, ami eszébe jutott, majd megszemlélte az eredményt. Úgy vélte, ez jó lesz, Ginny tudni fogja, hogy nincs egyedül…

- Sipor! – csattant fel Harry, s a következõ pillanatban megjelent a szoba közepén vénségesen vén házimanója, akit Sirius a végrendeletében minden vagyonával és házával együtt õrá hagyott.

- Parancsolj gazdám – hajlongott a manó Harry elõtt, majd motyogva hozzátette: - A félvér féreg parancsolgat Sipornak, mikor az a legszebb álmát alussza, és Sipornak muszáj megjelennie, muszáj, mert Sipor az õ házimanója, jaj, mit szólna szegény úrnõm…

- Sajnálom, hogy felébresztettelek, Sipor – Harry úgy tett, mintha nem hallotta volna a sértést, de leplezetlen undorral tekintett gyûlölt házimanójára. – Feladatom van a számodra. Vidd el ezt a medált Ginevra Weasley-nek, Widra St. Capdel-be, a Weasley-házba – átnyújtotta az arany ékszert a manónak, aki vizenyõs szemeivel vizslatta a göcsörtös ujjai közt tartott medaliont. - Mondd meg neki, hogy én küldtem, s ha hordja, nem lesz magányos, mert én ott leszek vele. Nem adtam neki semmit búcsúzóul, csak magányt és fájdalmat, de ez talán enyhít majd valamit rajta.

A manó fintorogva bámult föl gazdájára, miközben a parancsot hallgatta.

- Ja, és senki máshoz nem mehetsz el, senki mással nem beszélhetsz, vagy érintkezhetsz bármi módon. A feladatod végrehajtása után visszamész a Roxfortba, és ott maradsz, amíg újabb parancsot nem adok. Indulj!

A következõ pillanatban a manó egyetlen szó nélkül eltûnt, kis pukkanó hang kíséretében.

*

Fél nyolc volt, mikor felöltözött és rávette magát, hogy újra szembenézzen a Dursley családdal. Reggeli idõ volt, azonban a konyhában csak Dudley-t találta, aki a TV-t bámulva tömte dinnyeméretû fejét egy nagy adag szalonnából, kolbászból, fõtt tojásból és egy vekni kenyérbõl álló reggeljével.

- Már megint nem tudtunk aludni az átkozott vinnyogásodtól! – morogta Dudley, mikor meglátta unokatestvérét a konyhaajtóban.

- Neked is jó reggelt, Nagy Dé - Harry fel sem vette az elõbbi megjegyzést, napjában több ezerszer érték hasonló atrocitások, mikor a Dursley házban volt. Dursley-ék jóformán többször szidták meg õt bármilyen okból, mint amilyen gyakran levegõt vettek. Harry gyanította, ez lehet az oka annak, hogy Dudley, Vernon bácsi és Petunia néni feje rendszeresen az egészségestõl eltérõ színárnyalatokban pompázott.

- Petunia és Vernon hol vannak? – kérdezte Harry a nagydarab fiút, s közben arra gondolt, hogy bírja el az a gyengécske konyhai szék a szõke Dursley fiú roppant tömegét. Nem tudhatta, hogy Vernon bácsi, már évekkel korábban extrém strapabíró saválló acélból készült székeket rendelt, mikor az új konyhabútort csináltatta egy londoni szakemberrel.

- Bevásárolnak – hangzott a tömör válasz, Dudley közben le sem vette szemét a TV-rõl, ahol épp az elõzõ esti bokszmérkõzés ismétlését vetítették a sportcsatornán.

Dudley Dursley két éve boksz-edzésekre kezdett járni, és legújabb tudását arra használta, hogy még jobban terrorizálja a környékbeli gyerekeket. A Privet Drive és a szomszédos utcák lakói egyenesen közveszélyesnek tartották, és a gyerekek eleinte csak csoportosan mertek közlekedni. A baj az volt, hogy Dudley is a bandájával rótta az utcákat, barátai pedig nem sokban maradtak el tõle sem kegyetlenségben, sem terjedelemben.

Dudley rémuralma aztán két éve, augusztusban alább hagyott, mert elterjedt a híre, hogy a környék másik hírhedt huligánja, a koszos, mosdatlan, veszélyes tekintetû Harry Potter úgy ellátta a Dursley-gyerek baját, hogy az napokig rettegésben élt. Ezért a környékbeli gyerekek összefogtak, mikor látták, hogy nem egy legyõzhetetlen valaki. Egy estén, múlt nyáron meglepték Dudleyt és bandáját, miközben azok a játszótér padjait rongálták, és kövekkel, botokkal elkergették õket. Így aztán helyreállt a régi rend és újra Harry lett a „legveszedelmesebb” alak a környéken.

Harry leült a reggelizõ asztalhoz, egy kis adag szalonnát és egy kolbászt halmozott a tányérjára, majd a fõtt tojások felé nyúlt. Közben Dudley horkantott egyet és Harryre förmedt.

- Mit képzelsz, mit csinálsz?

- Épp reggelizni készülök. Szerinted mit csinálok? – válaszolta Harry hûvösen, majd kivett egy tojást a tálból.

- A szalonna az enyém, anya azért csinálta, hogy meg tudjam õrizni a kondíciómat.

- Bocs Dudluska, de úgy látom a te tányérodra már nem fér egy morzsa sem, úgyhogy kiveszem, ami maradt – vigyorgott Harry.

Közben öntött magának teát és vett egy pirítóst.

- Ehhem-ehhem - Dudley figyelmeztetõen megköszörülte a torkát és homlokráncolva nézett Harryre, talán, mert nem értett egyet azzal a teamennyiséggel, amit Harry önteni merészelt magának.

Harry barátságosan elmosolyodott, közelebb hajolt unokatestvéréhez és ezt súgta a fülébe: „abrakadabra”. Dudley úgy tûnt, értette a célzást, mert lila képe pillanatok alatt sápadttá vált, és megadóan visszafordult a tányérja felé.

Alig egy perce rágta unottan a szalonnát Harry, mikor hangos fékcsikorgás hallatszott kintrõl, az utcafrontról. Egy autó közeledett, majd, BUMM! Hangos csattanás hallatszott, ahogy a ház elõtti kukák szanaszét gurultak az utcán.

Harry azonnal felpattant pálcával a kezében, és az ajtóhoz rohant – Dudley még csak most kezdte felfogni, hogy valami más is történik az evésen és TV-zésen kívül.

Harry feltépte a bejárati ajtót és azt látta, hogy Vernon bácsi enyhén ideges ábrázattal próbálja új Volvóját a kocsifelhajtóra kormányozni. Harry megnyugodva eresztette le pálcáját és visszadugta a zsebébe.

- Ezek napról napra hülyébbek… - csóválta a fejét, majd a kikászálódó Petunia nénihez sietett, hogy elvegye tõle a csomagokat.

- Ne nyúlj hozzám… - morogta a néni, Harry azonban kivette a kezébõl az egyik szatyrot, ami meg volt tömve zöldségekkel és gyümölcsökkel, de azon nyomban el is ejtette:

- NE NYÚLJ HOZZÁM! – üvöltötte Petunia néni nevelt fia arcába, majd becsörtetett a lakásba, férje után.

Harry a döbbenettõl megkövülve állt, sehogy sem tudta megérteni, hogy a látszatra és mindenféle feltûnés kerülésére oly gondosan ügyelõ Petunia néni miért kelt ki magából a nyílt utcán. Ahol mellesleg sikerült magára vonnia néhány szomszéd figyelmét, akik valószínûleg egy zaftos családi botrány vagy veszekedés reményében kukucskáltak ki a résnyire nyitott ablakok mögül.

Harry összeszedte a lehullott paradicsomot és paprikát, majd követte nagynénjét a házba.

Petunia néni a nappali kényelmes kanapéján ült, Vernon bácsi, pedig egy pohár brandy-t próbált felesége kezébe erõltetni. A Dursley házaspár szemmel láthatóan zaklatott volt, s mikor Harry belépett a szobába, még a szokásosnál is mélyebb undorral néztek rá, mintha a világ minden problémájának õ lenne az oka.

- Mi történt már megint? – kérdezte a fiú.

Petunia néni egy nyikkanásszerû hangot hallatott, de nem válaszolt, csak belekortyolt a brandy-jébe. Vernon bácsi valamivel nyugodtabbnak tûnt, ezért Harry nála próbálkozott – s belül volt egy olyan furcsa megérzése, hogy nagynénje zaklatott hangulatához valami természetfelettinek is köze van.

- Mi történt, Vernon bácsi?

A bácsi dühös fintorra húzta az orrát, de válaszolt:

- Az áruházból jöttünk kifelé, mikor… öhmm… láttunk egy nyavalyás kölyköt, aki az anyjával ordibált sírva, hogy valami szörnyek jönnek az égen, és nagyon fél, meg… És… öhmm… Szóval a következõ pillanatban tényleg mindenki félni kezdett, pedig nem is láttunk semmit.

Harry már értett mindent, nem volt szüksége további magyarázatra, de Vernon bácsi nem tudta megállni, hogy ne tegye hozzá, legszívesebben megfojtaná az összes kis abnormális vakarcsot, mielõtt még rémisztgetni kezdenék a rendes, tisztességes embereket.

- Dementorok – állapította meg Harry egy bólintással úgy, mintha csak azt mondaná, milyen szép, napos idõ van – ami nem volt. Az ég beborult, az ablakok párásak a kinti ködtõl, s Harry nagyon is tisztában volt azzal, hogy ez azoknak a sötét teremtményeknek a mûve, akik régen Azkaban börtönét õrizték, egy éve viszont csatlakoztak Voldemorthoz.

- Ezek azok a fekete izék, amikrõl Petunia mesélt? Amik megtámadták Dudley-t?

Harry szaporán bólogatott.

- Igen, és most mindenfelé elszaporodtak, mert csatlakoztak Voldemorthoz. Sok embert meg is támadtak már… Varázslókat és boszorkányokat – tette hozzá sietve Harry, mikor látta, milyen rémült képet vágnak Dursley-ék. – Azért lettetek rosszul, mert elhaladtak mellettetek, és lélegeznek. Beszívják az örömöt, és csak félelmet és bánatot hagynak – de ezt már tudjátok.

Harry egy kissé szokatlan családi jelenetnek volt tanúja: Dudley leült anyja mellé a kanapéra és támogatólag átölelte a vállát. Harry tudta, hogy unokatestvére már ismeri azt az érzést, amit a dementorok közelsége okoz, hiszen két évvel ezelõtt mindkettejüket megtámadták ezek a lények, mikor este hazafelé mentek.

Úgy érezte, ez alkalmas lehet egy kis puhatolózásra, hiszen régóta furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogy nagynénje honnan tudott a dementorokról. Talán boszorkány lenne, mint az édesanyja, csak szégyelli és eltitkolja? Vagy valami más van a háttérben?

Átment a konyhába és a hûtõbõl kivett egy nagy tábla tejcsokoládét. Kibontotta és Petunia kezébe adott egy letört darabot.

- Ezt edd inkább, jobban segít, mint a brandy.

Petunia néni kissé vonakodva, de elfogadta a csokit, beleharapott, s láthatólag rögtön visszatért némi szín az arcára. S ekkor olyasmit tett, amit még soha:

- Köszönöm, Harry.

- Szívesen – mondta a fiú, nem kis meglepõdéssel a hangjában.

Harry úgy vélte, jobb, ha Dudley oldaláról közelíti meg a témát, s akkor talán Petunia néni is közlékenyebb lesz.

- Te tudod, milyen érzés ez, igaz? – fordult unokatestvéréhez Harry, majd leült a kanapé elõtti puffra.

Dudley láthatóan zavarban volt, de megerõltette magát és kinyögött pár szót:

- Igen… nem túl jó.

- Mikor elõször a közelembe értek, elájultam a félelemtõl, de elõtte még azt hallottam, amint az anyám az életéért könyörög… - mesélte Harry. - Azóta is folyton ez jut az eszembe, ha egy elhalad a közelemben.

Dudley és Vernon tátott szájjal bámultak, láthatóan a torkukra forrt a szó. Petunia néni meredten bámult a kezében tartott csokira.

- Nem is tudod, milyen közel voltál akkor ahhoz, ami a halálnál is rosszabb – folytatta Harry. – Majdnem kiszívták a lelkedet…

Dudley nagyot nyelt és még szorosabban ölelte az anyját.

- Olyan… olyan hideg volt… - Dudley egyenként húzta ki magából a szavakat, ahogy felidézte az emléket. – És-és… szörnyû dolgokat láttam… apa elvesztette a munkáját… és… és elszegényedtünk… az emberek csúfoltak és gúnyoltak engem… mindenki bántott és lenézett.

Harry csendben hallgatta a vallomást, nem szólt közbe, megállta, hogy a képébe mondja az unokatestvérének, hogy õ épp ezt tette vele. Türelmesen várt, mikor szólal meg Petunia.

- És… azt láttam, hogy álmomban kiáltozok és csapkodok, pont… pont, mint te… azt éreztem, hogy nincs senkim… hogy anyáéknak nem kellek…

Harry nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. „Nahát, ki gondolta volna. Dudley Dursley legnagyobb félelme, hogy olyanná válik, mint az abnormális unokatestvére.” Addig üsd a vasat, amíg meleg – tartja a mondás:

- Anyukádék nem dobnának ki téged. Még engem se dobtak ki… illetve egyszer majdnem, de téged akkor is szeretnének.

- Így van, Dudley! – csapott az asztalra Vernon bácsi – Te rendes kölyök vagy! A mi fiunk, a mi normális fiunk! Akit senki nem gúnyolhat, és nem nézhet le! Te egy igazi Dursley vagy, nem úgy, mint az unokatestvéred. Te nem vagy semmirekellõ mihaszna, ahogy ez…

- Nem semmirekellõ.

Vernon bácsiba belefagyott a mondat. Petunia néni nem hagyta, hogy a férje újabb sértéseket vágjon unokaöccse fejéhez.

- Pe-petunai drágám… - hebegett Vernon bácsi, de a néni letette a pohár brandyt és a csokit, majd nagyon komoly arccal férjéhez fordult.

- Vernon, hát nem érted? Semmi nem érintett meg abból, amit az a Dumb n’ door mondott?

Vernon bácsi tátott szájjal nézett feleségére, és Dudley arca is bamba döbbenetet tükrözött. Harry élénk érdeklõdéssel figyelte a jelenetet.

- Rosszul bántunk vele… akármennyire is viszolyogtam Lilytõl, nem szabadott volna így bánnom a fiával… és nem lett volna szabad hagynom, hogy te úgy bánj vele.

- Csak úgy bántam vele, ahogy megérdemelte! – vágott vissza a bácsi.

- Nem…

- Hiszen már egész pici kora óta csak bajt hoz ránk a mániájával, az elmebeteg képességeivel! Talán már elfelejtetted, mit mûvelt Marge-zsal?

- A nõvéred nagyon gorombán beszélt vele. Még szörnyûbb dolgokat vágott a fejéhez, mint te!

- Azt akarod mondani, hogy Marge megérdemelte, amit kapott!? – bõdült el a bácsi. Felesége kissé ijedten hõkölt hátra, de nem kiabált vissza. El akarta kerülni a veszekedést a férjével.

- Azt egy szóval sem mondtam…

Vernon füstölögve kiment a konyhába és a bárszekrénybõl elõvett egy másik poharat.

- Nem éri meg, hogy miatta veszekedjünk – szólt vissza a konyhából. – Ez a gyerek soha semmit nem tett le az asztalra, nincs célja, nincs jövõje, nincs senkije, csak olyan ütõdött barátai, mint õ… Mi lesz ebbõl felnõtt korára? Az a Dambidor azt mondta, hogy idén már nagykorú lesz, tizenhét évesen! És mit fog csinálni? Semmit! – miközben beszélt, visszajött a nappaliba és öntött magnak brandyt a nagy pohárba. Harry, Dudley és Petunia némán hallgatta a szóáradatot. - Léhûtõ, ahogy az apja, meg a testvéred, drágám! Az effajta emberek soha semmi jót se tettek, csak bajt hoztak mindenkire. Tudom én… azért égették el õket a középkorban! Akkor még tudták, hogyan kell bánni az ilyen söpredékkel.

Sose tett semmit, amiért dicséretet érdemelne. Nem dolgozik, nem keres pénzt, az iskolából már kétszer is majdnem kicsapták, egyszer még egy tárgyalásra is beidézték… Biztos vagyok benne, hogy még azt se tudja rendesen csinálni, amit ott tanítanak neki… Ez a kölyök nem jó semmire és pont.

Vernon bácsi befejezte monológját és kiitta a fél pohár brandyjét, majd olyan erõsen csapta le a poharat az asztalra, hogy a maradék tartalma az ingére fröccsent. Káromkodva kiment a fürdõszobába, hogy átcserélje az eláztatott ruhadarabot.

Petunia néni, akárcsak a két fiú, semmit se szólt, de Harry meg mert volna rá esküdni, hogy mikor Vernon bácsi elhagyta a nappalit, egy elsuttogott megjegyzést hallott nagynénje szájából:

- Nagyon tévedsz.

Petunia elkapta Harry pillantását, és bekapta a maradék csokit, majd megitta rá az italát. Nem akarta folytatni ezt a beszélgetést, a férje, a fia, tisztességes átlagpolgárhoz illõ viselkedése, az egész szépen felépített élete továbbra is elsõ helyet foglalt el fontossági listáján. Harry nem tudta, hogy a második hely neki van-e fenntartva, vagy csak a sokadik, talán az utolsó helyen szerepel õ? Nem merte megkérdezni, mert félt, hogy ezzel tönkretenné azt a pillanatot, azt a kellemes csalódást nagynénjében, amit akkor érzett, mikor Petunia kijelentette, õ, Harry nem semmirekellõ.

- Harry, menj a szobádba. – parancsolta csendesen Petunia néni.

Harry jobbnak látta nem vitatkozni, és egyetlen szó nélkül, de igen derûs hangulatban ment fel az emeletre.