Egy sikoly. Lily kiugrott az ágyból. Megbotlott, és Grace ágyára huppant. De ő sehol sem volt. Fáradtan körbenézett, de barátnőjének hűlt helyét találta. Az ágya üres volt. Pedig Lily emlékezett rá, hogy látta Grace-t lefeküdni…

Gyorsan magára kapott valamit, és kiment a szobából. Amint leért a klubhelyiségbe, nem hitt a szemének. Az még úgy-ahogy rendben van, hogy a Tekergők, szokásukhoz híven tombolnak, de hogy velük van Grace is?! Lily az ablak felé nézett. Döbbenten vette észre, hogy még sötét van. A karórájára nézett.

-         Hajnali fél öt?! – kiáltott fel felháborodottan.

Villogó szemmel indult meg a kis csoport felé. Remus már az egyik asztalra borulva aludt, párnának a könyvét használva. Peter is már el-elbóbiskolt. Sirius és Grace eddig azzal voltak elfoglalva, hogy egymást csiklandozzák. James az egyik karosszékben ült, és maga elé bámult. Lily kiáltására mindenki felkapta a fejét. Csak Remus nem, ahhoz már túl mélyen aludt. Odament hozzá és megrázogatta a vállát. A fiú felriadt és fáradtan bámult fel rá. Lily a lépcső felé intett, mire a fiú felkapta a könyvét, és kissé imbolyogva feltámolygott. Petert is szavak nélkül zavarta fel, azonban ott volt még három ember; az igazán nehéz esetek.

-         Grace O’Realy, megkérdezhetem, mit művelsz?!

-         Én csak… – kezdett el magyarázkodni, miközben Lilyhez ugrabugrált. – Jaj, most min húzod fel magad? – tette hozzá Lily dühös ábrázatát látva. – Ha felébresztettünk, bocsika, nem akartuk…

-         Egész éjjel idelent voltál?

-         Igen…

-         Most szépen felmész, drága egyetlen Grace-em és alszol egy órát, mert nem foglak a vállamon cipelni bűbájtanra! – mondta higgadtan Lily.

-         Jó, jó megyek már! – Grace még intett egyet Siriusnak, aztán felszaladt a lépcsőn.

-         Hord el magad Black, mert nem állok jó magamért – mordult rá Lily Siriusra. Ő vigyorogva indult meg a lány felé.

-         Tudod Evans, nem volt szép dolog tőled, hogy megzavartál minket. Egy szemernyi jóindulat sincs benned? Mindenkit felzavarsz, mint a kicsiket anyuci este nyolckor?! Könyörgöm, azért ennyire még minket se kéne lenézni…

-         Most fejezd be – Jé, elég volt ennyi és elhallgatott? Biztos valami baj lehet a fejével…–, és figyelj! Elég egy rossz szó vagy tett, és apró darabokban végzed valamelyik fa tövében, mélyen a Tiltott Rengetegben, értve vagyok?!

-         Észben tartom – fintorgott Sirius, aztán a lányt megkerülve ő is felment. Lily James felé fordult, de az váratlanul megszólalt.

-         Már itt sem vagyok. – Felpattant, és felrohant a lépcsőn.

Lily pedig csak nézett utána. Szomorúan megcsóválta a fejét. Elég volt egy nyár, na meg egy borzalmas esemény és mi lett James Potterből? Már rá se lehet ismerni… Árnyéka önmagának…

Ő is felvánszorgott a lépcsőn, szemét dörzsölgetve. Hogy lehet az, hogy Grace szinte egész éjjel fent volt, mégse fáradt?! Ő meg szinte hulla… Amint becsukta maga mögött az ajtót, már záporoztak is rá a kérdések. Persze számíthatott volna erre, de… azért váratlan volt.

-         Lily! Úgy hallottam, hogy egyedül maradtál lent Jamesszel! Mondd, mi volt? – toppant elé egy alacsony szőkeség. Nyoma sem volt rajta az álmosságnak, mintha érezte volna, hogy ma éjjel balhé lesz, és készült volna rá…

-         Kuss legyen Evelyn, és hagyjál békén! – mordult rá Lily. Odatrappolt Grace ágyához és erősen megrázta a már takaróba burkolózott lányt. – Nagyon kösz! Csak aztán nehogy nekem is eljárjon a szám, és hazudozásra adjam a fejem…

-         Ne! – nyüszített valahonnan a paplan alól Grace. – Sajnálom Lily! Ugye megbocsátasz? – nézett ki a paplan alól és Bambi-szemekkel bámult barátnőjére.

-         Most az egyszer… de aludjál, mert tényleg nem fogok veled holnap szenvedni… vagyis ma… úgy értem ma reggel… érted igaz?

-         Ahaaa – vigyorgott még vissza aztán hátat fordított, és percek múlva már szuszogott is.

Lily még hosszú ideig csak feküdt az ágyban. A ma esti… illetve hajnali balhé járt az eszében, és egyszerűen nem tudta felfogni… Grace egyre jobban a tekergők felé húz, és ráadásul még Potter… vagyis James is furán viselkedett… Lily magában ordítva gyűrögette feje alatt a párnát, és lassanként neki is sikerült álomba merülnie…

Reggel ő ébredt elsőnek. Mily sorscsapás, fél hétkor… Hangtalanul, hogy szobatársait fel ne ébressze vánszorgott ki a fürdőbe, és hidegzuhanyt vett. Visszament a szobába, felöltözött, és mivel még mindig csak hét óra volt, úgy döntött, lemegy a klubhelyiségbe és ott vár meg mindenkit. A lépcső aljában azonban hangokat hallott, és megtorpant. Az egészben az volt a legszebb, hogy felismerte a beszélgetőket.

-         …nem is nagyon értem mit képzelsz te magadról?! Hiszen megfogadtuk, hogy nem mondjuk el senkinek, erre te rögtön két lánynak is kifecseged! – csattant fel James hangja.

-         Fogd már fel haver, ha nem hittem volna, hogy halott vagy… – próbált védekezni Sirius.

-         Halott?! Én halott?! Még az elképzelés is hihetetlen! Téged tartalak a legjobb barátomnak, te igazán tudhattad volna, hogy nem vagyok halott! És csak úgy mellesleg, mért nem kerestél?

-         Még hogy nem kerestem… – prüszkölt. – Napokig kerestelek te ökör! Végig követtem a nyomodat, de egyszer csak eltűnt minden nyom! Már nem azért, de te is szólhattál volna! Ha Evans nem írja meg nekem, hogy füst van a házatok helyén…

-         Lily? Csak úgy megírta neked?!

-         Ilyen hihetetlen?

-         Igen, az, de tudod mit? Nem is érdekel! Elegem van már mindenből!

-         Ágas… Hé, hova rohansz?! – kiáltott utána, mindhiába Tapmancs.

Lily kilesett a lépcsőfordulóból, és még éppen látta, hogy James kiront a klubhelyiségből, becsapja a portrét és a Kövér Dáma méltatlankodó hangja közepette, eltűnik. Lassan lesétált és döbbent arccal meredt a szintén bambán bámuló Siriusra. A fiú csak hitetlenkedve megrázta a fejét, és mikor észrevette Lilyt, már vigyorgott.

-         Jó reggelt Evans! Milyen volt az éjszakád… már ami maradt belőle?

-         Könyörögve kérlek, ne fárassz kora reggel! – motyogta, de nem tudta elszakítani tekintetét a helyiség kijáratától. Mi volt ez az egész? Ennyire ki lenne akadva? Akkor azt hiszem egy nagyon nehéz év vár ránk egy felbőszült James Potterrel…

-         Hallottál mindent igaz? – Lilyben most tudatosult, hogy Sirius is ott van, és gyorsan elkapta a fejét.

-         Hát lehet… – válaszolt oda sem figyelve.

-         Khm, ez most engem is meglepett kicsit. Kicsit megkattant a nyáron, mondjuk nem is csodálom… de egy kicsit kibírhatatlan azóta…

-         Nincs egy napja, hogy beszélhetsz vele…

-         Ha te jobban tudod… – húzta fel az orrát a fiú. – Legyél vele összezárva egy napig, és akkor majd megtapasztalod, amit mi egész éjjel! – nyünyögte*, és elfordult Lilytől.

Lilynek kedve lett volna nevetni rajta, de megjelent Grace, teljesen frissen, mintha nem is virrasztott volna fél éjszaka… Vigyorogva ragadta meg barátnője karját, és mentek le reggelizni. Mikor már a bűbájtan terem felé igyekeztek, sajnos egy kis úttorlaszba akadtak. A folyosó közepén két kis elsős állt egymással szemben, párbajra készülődve. Lily nagyot sóhajtva lökdöste arrébb a kíváncsi kicsiket, végül Capitulatust kiáltott, és két pálca landolt a kezében. Megfogta az egyik kis elsős karját, és a másikhoz vonszolta.

-         Idefigyeljetek! Nem párbajoztok a folyosón, értve? Először is, elsősök vagytok, vajmi kevés átkot tudtok, ezért csak leégetitek magatokat. Másodszor meg, torlaszt okoztok, ha itt nekiálltok játszadozni, és senki sem tud időben odaérni az órájára. – Itt jelentőségteljesen a többiekre nézett, akik észbe kapva szállingózni kezdtek. Lily visszafordult a két bajkeverőhöz, és visszaadta pálcájukat. – Most pedig tűnés órára!

Az egyszemélyes nézőközönség, Grace személyében tapsolni kezdett.

-         Ez igen, Lily, ez igen! Hogy kioktattad őket! – vigyorgott. – De most már siessünk órára!

A bűbájtan viszonylag normálisan telt, bár James mentesen. A következő órára, átváltoztatástanra sem ment be. McGalagonynak azonnal fel is tűnt, hogy nincs ott.

-         Hát Potter? Black! – szólt rá a fiúra, mire az felkapta a fejét. – Menjen, és keresse meg Pottert! Az órámról még kimenőt kap, de bájitaltanon legyen ott! – Már készült volna, hogy órát tartson, de Siriusnak nem tetszett az ötlet.

-         Tanárnő, azt hiszem, nem lenne jó ötlet engem küldeni.

-         Már miért nem? – fordult vissza lepetten a tanárnő. – Hiszen össze vannak nőve, vagy rosszul tudom?

-         Reggel volt egy csúnya összeszólalásunk, nem hiszem, hogy örülne nekem… Viszont biztos vagyok, hogy Evans meg tudja oldani a problémát…

Lily riadtan kapta fel a fejét a neve hallatán. Gyilkos pillantást vetett a nevető szemű Siriusra, és a tanárnő felé fordult.

-         De hát én…

-         Miss Evans, remélem, meg tudja oldani a problémát! Menjen, és ajánlom, hogy legyenek ott a következő órán!

Lilynek válaszra sem volt ideje, a tanárnő az osztályhoz fordult, és magyarázni kezdett. Lassan felállt, és kifelé indult a teremből. Persze még megajándékozta Siriust, egy ’ezért-még-számolunk’ pillantással. A folyosó kihalt volt, és fülsértően csendes. Kint sütött a nap, a Fekete-tó ragyogott a kora őszi napsütésben. Lily kétségbeesetten sóhajtott fel. Miért én? Mit vétettem én? Nem akarom összeátkozva az egyik eldugott sarokban, vagy épp a tó mélyén végezni! Ráadásul pont James keze által! Nagyot sóhajtott, és továbbra is csak a tavat nézte. A parton valaki kinyúlva feküdt. Lily gondolkozás nélkül elindult. Az az alak csakis James lehet! Ki más lehetne még a tó partján tanítási idő alatt?

Amint kiért a kastélyból, lassítani kezdett az addigi rohanásából. Bágyadtan sétált tovább, félve attól a pillanattól, amikor James Potter lelkére kell beszéljen… A fiú a tóhoz közel, a földön hasalt. Fejét karjai közé rejtette, így Lily nem láthatta az arcát. Nagyot sóhajtva letérdelt mellé, és szólongatni kezdte.

-         Potter – mondta, de nem érkezett válasz. A fiú még csak meg sem mozdult. Alszik… hát ilyen komolyan mondom nincs… Megrázta a vállát. – Potter! Kelj fel!

A fiú fordult egyet álmában, na persze nem Lily felé… Így a lánynak át kellett lépnie rajta, és újra letérdelni mellé. James arca kicsit elgyötört volt, mintha rosszat álmodna… szeme alatt sötét karikák húzódtak, és mintha be is dagadtak volna… Talán sírt? Na neeee, Potter sírni?! Röhej. De mégis… ő is emberből van… Újból, finoman megrázta a fiú vállát, és most más megszólítást is használt.

-         James! Kérlek szépen, ébredj fel, nincs kedvem órákig itt üldögélni! James! Naaa, légy szí’!

-         Mhhhm…

Lily önkéntelenül is elmosolyodott, már maga sem tudta miért.

-         Mi van? – motyogta a fiú, miközben olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak tudta.

-         Hé! Vissza ne aludj nekem! – A lány addig bökdöste az éppen visszaaludni készülő Ágast, míg az hanyatt nem fordult, de szemét még mindig csukva tartotta.

-         Evans… ne piszkálj, menjél a dolgodra! – Mikor Lily nem mozdult, már morcosabban folytatta. – Menj már! Sicc, és hagyj engem békén!

-         Mi vagyok én, macska?! – hördült fel a lány és erőteljesen hasba bökte a fiút. Az felnyögött, és mint akit kötélen húznak, ült fel, és pattant föl a szeme. Mindkettejüknek ekkor tűnt fel, hogy nincs meg egy bizonyos szemüveg…

-         Hol van a bigyuszom? – kérdezte nagyon értelmesen James, miközben öklével dörzsölgette a szemét.

-         Ne piszkáld! – húzta el a kezét a szemétől Lily. Előkotorászta pálcáját és egy egyszerű Invitoval megoldotta a szemüveg problémát.

-         Még egyszer megkérdezem. Mit akarsz? Mért nem vagy órán? – jött a kérdés az összeszűkített szemű fiútól.

-         Ugyanezt kérdezhetném én is! – vágott vissza.

-         Most nem rólam van szó! – csattant fel James.

-         De igen! – fojtotta a szót belé Lily. – Öhm… szóval… nagyjából értem, mit érzel, csak…

-         Na igen, már jól kezdődik…

-         Jaj, fogd már be! – nyögött fel elkeseredetten a lány. – Azért csak nagyjából, mert nem hinném, hogy téged egy lapon lehetne említeni Grace-szel. Ő is elvesztette a családját, és ő is ilyen volt. Nekem, mint a legjobb barátnőjének, muszáj volt valahogy összetartanom, hogy ne veszítse el önmagát. Sokáig még azt sem tudtam kiszedni belőle, hogy valójában mi is és hogyan történt. De amint elmondta… sokkal jobb lett neki. Valahogy… hát hogy is mondjam… megkönnyebbült. Utána már simán ment minden. Lehet, hogy neked is használna, ha elmondanád valakinek…

-         És csak nem magadra gondoltál? – érkezett a maróan gúnyos válasz.

-         Ha nem akarod, nem mondod el. – Lily próbált nyugalmat erőltetni magára, több-kevesebb sikerrel. – Az lenne a legjobb, ha Grace-szel is beszélnél…

-         Is? – húzta fel szemöldökét gúnyosan James.

-         Nem ártana, ha értelmesen is elbeszélgetnél Blackkel is… emlékszel még rá? Tudod, az a fekete hajú srác… az állítólagos legjobb barátod.

-         Tudom ki az! – morogta villámló szemekkel a fiú. Keze már remegett a visszatartott… valamitől.

-         Jól van bocs. De én is ideges vagyok… nem szokásom órákról hiányozgatni, veled ellentétben…

-         Senki sem kért rá, hogy ide gyere Evans! – sziszegte James. – Nyugodtan menjél csak vissza órára!

-         Nélküled nem megyek vissza!

-         Már mért nem?!

James feltérdelt és a kastély felé lökdöste Lilyt. A lány köpni-nyelni nem tudott, máris két méterrel távolabb volt a fiútól.

-         Látod? Máris közelebb vagy a sulihoz, mint hozzám. Na és most már, sipirc! – James elégedetten ült le, és várta, hogy a lány mikor indul el.

Lily először csak összehúzott szemekkel figyelte, végül kitört belőle a dühe. Csomókban tépdeste maga körül a füvet és mindet Jameshez vágta. Nem is foglalkozott vele, hogy kijött a fűcsomóval egy-egy nagyobb földrög, és talán nagyot üthet… oh nem, teljes erejéből dobált, miközben hisztizett.

-         Elegem van belőled Potter! Ha lehet, még jobban megbolondultál! Mért nem tudod elfogadni, hogy csak segíteni szeretnék?! Nem érdekelsz! Ha kell, itt ülök addig, míg rá nem szánod magad, hogy fel gyere velem a kastélyba! Kész!

Ezek után egyikük sem szólt. Némán meredtek maguk elé, hosszú percekig. Lily fejében egymást üldözték a gondolatok. Ez így nem lesz jó. Következő órára muszáj lesz bemennem, ráadásul ezzel a makacs és önfejű sráccal. Mit csináljak? Mivel vegyem rá, hogy megmozduljon? Sehogy. Valld be magadnak Lily Evans, hogy sehogy… De még várok egy kicsit… Aztán kész. Megmondom McGalagonynak, hogy reménytelen eset. Foglalkozzon csak vele az, aki akar… meg aki van olyan hülye és hozzászól… anélkül, hogy szétordítanák a fejét… vagy jól leoltanák… jaj de jó nekem, hogy erre elsőként kellett vállalkoznom… jellemző…

-         McGalagony küldött, igaz? – szólalt meg váratlanul James.

-         Igen… – válaszolt kissé félszegen Lily, bízva abban, hogy talán most már beszélni fog a fiú…

-         Sejthettem volna – sóhajtott. – Ő talált meg az után, hogy… – Nem kellett mondania mire gondol. –… és hozott a Roxfortba.

Lily közelebb mászott a fiúhoz, és leült elé törökülésben.

-         Mi… történt? – kérdezte óvatosan.

-         Nem tudom elmondani, Lily! Egyszerűen nem megy! – rázta a fejét hevesen James.

-         Azért… próbáld meg. De ha nem akarod, nem erőltetem…

James pár pillanatig hallgatott, aztán belekezdett…

„Késő este van. Egy fekete hajú fiú az ágyán feküdve egy szárnyas labdával játszik. Elengedi, aztán egy villámgyors mozdulattal elkapja. Látszólag unatkozik. Szülei már lassan két órája nyugovóra tértek, neki viszont nem jön álom a szemére. Hirtelen zajt hall a földszintről. Nem hallott senkit sem közlekedni a lépcsőn, így nem érti, ki lehet az. Az asztalról felkapja varázspálcáját, majd kilép az ajtón. Egyik döbbenetből a másikba esik. Az anyja már az ajtó előtt áll. Amint megpillantja a fiút, visszalöki a szobába, és a lehető leghalkabban becsukja az ajtót. A fiú köpni-nyelni nem tud. Az asszony arca fájdalomtól, aggodalomtól és félelemtől eltorzult.

Hatalmas lelkierőt és bátorságot összeszedve kiugrik az ablakon. Puhán ér földet, mintha valami megakadályozta volna abban, hogy megüsse magát. Kiskorában is az volt a heppje, hogy kiugrált az ablakon, és a szülei nem tudtak mit tenni ellene. Így hát egy bűbájt bocsátottak az ablaka alá, hogy ha kiugrik, úgy érjen földet, mintha csak a járda széléről ugrott volna el. Ez most James életét menti meg. Egyelőre. Kissé eltávolodik a háztól, és visszanéz szobája ablakára. Anyja onnan figyeli. A házból zajok hallatszódnak. James nem várhat tovább. Utolsót int még az édesanyjának, és befut a fák közé. Futás közben változik szarvassá, és menekül tovább…”

James ’meséje’ hirtelen félbeszakadt. Először csak szipogott, de végül kitört belőle a zokogás. Lily zavartan figyelte egy fél percig, fogalma sem volt, hogy most mit tehetne. A szíve összeszorult a hallottaktól, és ezt csak fokozta, hogy James elsírta magát…

-         Ha vigasztalsz… legalább csinálnád… rendesen! – fakadt ki a fiú, akadozó lélegzettel. Egész teste rázkódott a sírástól.

Lily kissé megilletődötten húzta magához a fiút, és ölelte át. Nem is próbálta meg mondani neki, hogy semmi baj és minden rendben lesz. Azzal járt volna igazán rosszul… James egészen a karjaiba bújva sírt.

-         Nem… nem tudom abbahagyni… különben… szétrobbanok! – zokogta.

-         Csss… nem is kell. Nem kell magyarázkodni, nem szégyen a sírás… még neked sem – vigasztalta a fiút, miközben egyik kezét a tarkójára csúsztatta, a másikkal pedig kissé félénken simogatta James hátát.

A fiú nem válaszolt, csak halkan sírdogált tovább. Hosszú percekig voltak így, csak egymás lélegzését hallgatva. Lilyt az is megrendítette, amit eddig hallott, de a történet még nem volt teljes. Tudta, hogy James megsérült, de egyelőre fogalma sem volt, hogy hol és hogyan. De most nem is érdekelte. Csak az volt fontos neki, hogy James egy kissé megnyugodjon. Így kissé váratlanul érintette, amikor a fiú megszólalt. Mintha a gondolataiban olvasott volna, úgy jöttek ki belőle a válaszok.

-         Az erdőben… kutyák voltak. Vadászok kutyái. Rám… rám vadásztak. Majdnem elkaptak. Napokig csak mentem. Elvesztettem a tükröm, és majdnem az életem is… Már majdnem félholt állapotban talált meg McGalagony. Idehozott, a Roxfortba. Sokáig voltam a gyengélkedőn. A lábam még mindig nem az igazi, de… túlélem. Dumbledore mindent tud. Nem akarom, hogy az újság mindent megtudjon, ő vigyáz, hogy még véletlen se… Ugye te nem fogod elpletykálni?

-         Úgy ismersz? – motyogta Lily. – Nem, nem mondok senkinek semmit. Még Grace-nek se, majd te elmondod, ha akarod.

-         Milyen óránk lesz? – váltott hirtelen témát James.

-         Bájitaltan.

-         Muszáj bemenni rá? Nem akarok! – nyafogta, és arcát Lily vállába fúrta. A lánynak muszáj volt ezen mosolyognia.