A peronon rengetegen voltak. Egyik ember lökte fel a másikat, mindenki sietett. Lily is megpróbálta átküzdeni magát a tömegen, és elérni a kilencedik és tizedik vágány közötti falrészt, ahol be lehetett jutni a kilenc és háromnegyedik vágányra. Közben figyelte az ismerős arcokat, néhányszor rámosolygott egy-egy lányra és biccentett a fiúknak. Miután átlépte a falat, jött rá, hogy nem látta Grace-t. Egy pillanatra elfogta a bűntudat, de még volt negyed órája, addig megkeresheti. Alig tett néhány lépést a Roxfort Expressz felé, amikor máris meghallotta Grace hangját.

-         Lily! – kiáltotta vidáman, és futva közeledett barátnője felé.

Grace hosszú szőke hajával, azúrkék szemével teljesen kilógott az átlagos emberek közül. Magas volt, a testére sem lehetett panasza. Az arca szokatlanul gyönyörű volt… Olyan volt az egész lány, mintha egy szobrász faragta volna ki. Ahogy széles mosollyal az arcán, vidáman szaladt legjobb barátnője felé, senki sem gondolta volna, mi mindenen ment már át…

Lilynek még éppen jutott arra ideje, hogy letegye a földre Gil kalitkáját, amikor Grace a nyakába ugrott, és annyira örült a viszontlátásnak, hogy majdnem kiszorította a szuszt barátnőjéből. Lily gyengéden eltolta magától, vett egy nagy levegőt, de belefájdultak a bordái. Próbált megnyugodni, miközben Grace-re mosolygott.

-         Én is örülök, hogy látlak Grace, de… ezt legközelebb ne csináld! – nyögte.

-         Jaj, bocsesz! – mosolygott Grace és megpuszilta Lily arcát, jobbról, balról is. – Csak olyan rossz volt, hogy három hónapig nem láttalak! Majdnem belepusztultam! Ráadásul Tim is meg volt őrülve! – vigyorgott, és hosszabb ecsetelésbe bonyolódott volna nevelőapjáról, de Lily már most félbeszakította.

-         Majd a vonaton, Grace, a vonaton! – szólt rá, és felemelte Gil kalitkáját a földről. A bagoly őrülten csapkodott, utálta, ha bezárták. – Jaj, ne kezd te is Gil! Csend legyen!

A bagoly lenyugodott, de haragos szemekkel nézett gazdájára. Lily újra Grace-hez fordult.

-         Mióta vagy itt?

-         Oh, van vagy fél órája!

-         Igen? – sóhajtott megkönnyebbülten Lily. Legalább a helykereséssel nem kell foglalkozni. – És van helyünk?

-         Van hát! – vigyorgott vidáman Grace. – Ha ugyan nem bánod, hogy a Tekergőkkel kell utaznunk! Siriusszal jöttem, úgy kerestünk helyet. Ugye nem…? – kérdezte tétován.

-         James vele volt? – kérdezte sürgetve. 

-         Oh, nem. Nem vele volt – válaszolt szemöldökét felhúzva Grace. Hoppá, hoppá… abbamaradt a szokásos Potterezés… Csak nem benőtt a drága Lily Evans feje lágya? - mosolygott magában.

-         De itt van?! – nyüstölte tovább Lily.

-         Nincs itt. De mi ez a…

-         Jaj, nem! – suttogta fájdalmasan Lily. Ha nincs itt, az azt jelenti, hogy…

-         Lily! Mi bajod van? Csak nem hiányzik? – kérdezte félmosollyal.

-         Nem… nem erről van szó…

-         Na, hanem miről? – kíváncsiskodott Grace. – Beleszerettél…? – …végre? - tette hozzá magában.

-         Nem… aggódtam érte… - felelte szemlesütve.

-         Aggódtál? – szaladt Grace szeme a homlokára. – Talán történt vele valami?

-         Igen… - Lily nyelt egyet. – Grace, folytassuk a vonaton! Majd ott elmondom.

-         Oké, oké. Értettem.

Elindultak. Néhányszor rápillantott barátnőjére, hogy követi-e még. Aggódott érte. Lily teljesen elsápadt, arca riadalmat, szeme mérhetetlen fájdalmat tükrözött. Mi történhetett, ami így lesújtotta? A fülkéjük a vonat egyik hátsó kocsijában volt. Mire odaértek, a vonatról máris leugrott a mindig ereje teljében lévő Sirius. Rámosolygott Lilyre, felkapta a ládáját, és felvitte. Amikor ők is felkapaszkodtak a fülkéjükhöz, Lily arcába már visszatért a szín, a szeme kifejezéstelenné vált. Tehát egy fokkal jobban nézett ki, ahogy szokott. Grace megkönnyebbült, de egyben furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogy vajon mi történt a nyáron…?

A fülkében csak két ember volt. Sirius és Peter Pettigrew. Remus Lupin már a vonat elejében lehetett, valószínűleg a kötelezettségei miatt, mivel immár második éve látja el prefektusi feladatait.  Lilyt ez most cseppet sem érdekelte. Gracere nézett, aki aprót intve fejével, Lilyvel a nyomában belépett. Grace leült az ablakhoz, Lily pedig mellé. Ekkor a vonat kettőt rándult, majd szépen lassan elhagyta a kilenc és háromnegyedik vágányt. Percekig csönd volt. Senki sem szólalt meg, ami ugyebár ilyen körökben kissé szokatlan volt. De mivel valaki hiányzott, így egy kicsit nyomott volt hangulat. Végül a csöndet Lily törte meg.

-         Akkor elmondod nekem? – Szavait Siriushoz intézte, bár ez csak számára volt egyértelmű.

-         Nincs sok mindent mondanom – válaszolt az, szinte túlzott közönnyel.

-         Azért csak mond el!

-         Oké – jött a határozott válasz. Jól látszott rajta, hogy feszeng valamiért. Próbált lenyugodni, erre utalt az is, hogy nagyokat sóhajtott. De aztán úgy tűnt, nem fog menni neki. Kitört belőle a nevetés. A többiek értetlenkedve néztek. Grace nagy szemeket meresztett, Peter szörnyen hülye képet vágott, Lily pedig igencsak csúnyán nézett. Mert egyáltalán nem volt vicces, amit tudni akart. Még csak kicsit sem!

-         Jaj, bocs! tudom, tudom, szerinted bunkó vagyok, de rosszul hiszed! – lihegte, miután egy kicsit megnyugodott. – Az a baj, hogy… te még nem tudod… amit én tudok!

-         És nem is fogom tudni, ha nem mondod el! – csattant föl mérgesen Lily.

-         Héhé, nyugi, csak ne olyan hevesen! – vigyorgott pimaszul Sirius. – Nem olyan hosszú, de nekem sajnos az volt, és…

-         Elmondanátok miről beszéltek? – kotyogott közbe Grace. Szemét Lily és Sirius között járatta.

-         Akkor figyelj… - és elmondta az egészet, legalábbis addig, ameddig ő tudta. Peter közben kiment, a fene se tudja miért, semmit nem szólt, csak kislisszolt.

-         Szóval ezért… - hüledezett Grace.

-         Igen – válaszolt csöndesen Lily, majd Siriushoz fordult. – Akkor most te jössz.

-         Hát – kezdett bele színpadiasan Sirius – Miután elmentem tőled, nem vártam, rögtön indultam Jamesékhez. De az a pusztítás, amit ott láttam… az egész házból nem maradt semmi, csak talán az alapok, meg néhány nem éghető tárgy. Mégsem adtam fel, muszáj volt találnom valamit, ami bizonyítja, hogy a barátom meghalt, vagy épp az ellenkezőjét mutatja. Ezért nyomokat kerestem, kisebb-nagyobb sikerrel. Találtam is néhányat, ami igencsak biztatónak tűnt. Kicsit – mit kicsit, szörnyen – vonakodva bementem a romokba, és körülnéztem. A hamuban lábnyomok voltak. Kicsik, és mezítlábasak. Egyértelműnek találtam, hogy vagy túlélő az, vagy az egyik szomszéd, bár ez lehetetlen, mert ki olyan bolond, hogy éppen csak kihűlt romok közé menjen? Mást nem igazán találtam, kivéve talán a tükröt, de azt sem akárhol; bent, mélyen az erdőben. Így hát jobban körülnéztem az erdőben is. És több Jamesre utaló nyomot találtam. – Itt egy kicsit megállt, de utóbbi megjegyzését nem fejtette ki jobban. – Csak az a vicces az egészben, hogy Jamest magát nem találtam, de a nyomait igen, így szinte biztos vagyok benne, hogy életben van, csak nem tudom hol, és miért nem keresett még. Röviden ennyi.

-         Mik azok a nyomok? – kérdezte Grace értetlenkedve. Lily se volt hasonlóképp, de ő még gondolkozott valamin.

-         Ezt hiába mondanám el nektek, úgyse értenétek, mert nem ismeritek Jamest úgy, mint én. – Sirius válaszáról messziről érződött, hogy hazugság. Csakhogy ezt nem lehetett sehogy se rábizonyítani, ráadásul a lányok észre se vették.

-         Ebben van valami… - töprengett el Grace. – De azért megpróbálhatnád.

-         Aki kíváncsi… - vigyorgott Grace-re Sirius. – Jó hogy már nem azt kéred, hogy bevonjalak James magánügyeibe! – Ezen még jobban vigyorogni kezdett.

-         Én nem… - Grace elpirult, elfordította tekintetét Siriusról, és Lily felé fordult. – Lily! Mi a baj?

-         Nem mondtál el mindent – nézett Siriusra Lily. – Nincs értelme tovább titkolnod előlünk, hogy mik vagytok…

Következő