DM/HG fanfic - Harmadik rész

Pocsék egy érzés a bánat. Olyan, mintha belülről marna valami; olyankor támad lelkünkre, mikor észre sem vennénk, észrevétlenül lopózik érzelmeink közé és átveszi az irányítást. Egy különös érzés szorítja össze szívet-lelket…

Enyhe tavasz köszönt be. Hűvös, mégis üdítő szellő fúj át a fák lombjai között. A fák rügybe borulnak, ágain madarak csivitelnek, a víz tükrén angyali fényben ragyognak a napsugarak. A világ újra életre kel, egy hosszú tél után. Egy lányban pedig épp most dől össze…

Késő délután van. A levegő még kellemesen meleg, így sok diák merészkedik ki az ódon Roxfort falai közül. Boldog nevetés visszhangzik mindenhonnan; ez elől menekül egy lány, a tó irányába. Magányosan, gondolataiba mélyedve sétál a tó partja mentén.

Hermione már nem egyszer tette meg ezt az utat. Sokszor jön ki a kastélyból, néha órákra, és senki sem keresi. Ki is keresné… az egyetlen, aki mindig észrevette rajta, ha bánatos volt; az a barátja, Harry volt, de… ő már nincs.

S mint oly sokszor, elmereng rajta, hogy mi lett volna, ha a fiú életben marad… mi lenne, ha most élne, ha újra láthatná, ha beszélhetne vele, s láthatná mosolyát. Mért olyan igazságtalan az élet? Mért veszítjük el azokat, akiket szeretünk? Mivel érdemeljük ki, hogy a Sors büntessen? Miért halt meg Harry, aki az egész világot megmentette? Tényleg ezt érdemelte volna?

Hermione sóhajtva megáll. Karjait fázósan maga köré fonja, s a víz tükrébe bámul. Igen, nagyon hiányzik neki Harry. Nélküle minden olyan… más. Hideg, szomorú és üres. A Roxfort sem a régi már. A diákoknak nincs egy hősük, akire felnézhetnek; de büszkék volt iskolatársukra. A varázslóvilágnak Harry már csak egy emlék. De olyan emlék, amit soha nem fognak elfeledni…

Draco.

Hermionénak ez nem könnyű. A Tiltott Rengeteg fáinak lombja felett a távolba néz, és azon gondolkozik, vajon mit rontott el… Mit rontott el, amiért lassan két hete Draco még csak hozzá sem szól?

Emlékszik az utolsó beszélgetésükre. De akkor még rendben volt minden. Azóta gyötrelmes számára minden egyes éjszaka, minden ébredés, minden perc, amit Draco nélkül tölt…

* * *

Draco feldúltan masírozik végig a folyosón. Nem fér a fejébe, hogy lehet valaki ennyire… ennyire idióta. Tiszteletben tartotta, hogy Ron Weasley talán még mindig ki van borulva a húga és Harry halála miatt. De azért ez már…! Akaratlanul is nekimegy egy kis hugrabugos elsősnek. Oda se nézve bocsit motyog, majd megy tovább. Észre sem veszi, hogy többen döbbenten bámulnak utána. Draco Malfoy, amint bocsánatot kér egy elsőstől?! A legkevesebb az, hogy hibbantnak nézik.

Az előcsarnokba érve alig bírja megállni, hogy kimenjen a szabadba. De mi értelme is lenne? Nincs kivel, egyedül meg… mért is baj, ha egyedül megy? Csak le kell dobnia a táskáját, és… Ebben a pillanatban pillantja meg az előcsarnok túlsó oldalán Pansy Parkinsont. Sietve odarobog hozzá, szó nélkül a kezébe nyomja minden cuccát, és a kijárat felé veszi az irányt. Biztos benne, hogy a lány nem fog dühösen utána ordítani, hogy mit képzel magáról. Neeeem, ismeri már Pansyt; ő ezt megtiszteltetésnek érzi.

Kilép a tölgyfaajtón, és megtorpan. Nagyot szippant a levegőből, majd gyors léptekkel, szinte már futva elindul a roxforti tavat övező fák felé. Ott mindig úgy érzi, mintha semmi köze nem lenne semmihez – el tud bújni mások szeme elől. A fák között botorkálva szomorú gondolatok öntik el elméjét. Két héttel ezelőtt még olyan boldog volt… olyan más volt minden. Most meg egy csapásra minden elromlott – és biztos benne, hogy ő rontotta el. De még mindig nem tud rájönni, mivel. Utolsó beszélgetésük alkalmával sem mondott semmi olyasmit, amivel megbánthatta volna Hermionét…

Mégis, kerüli, már egy jó ideje. Fél attól, hogy talán nem is minden olyan, mint amilyennek tűnik. Hajlamos azt hinni, hogy Hermione sose szerette igazán – csak vigasztalódást keresett nála Harry miatt…

Már messze jár a Roxforttól, amikor előjön a fák oltalmából, és letelepedik a víz partjára. Az egyik, földből kiálló nagyobbacska sziklának veti a hátát, és felsóhajt.

…Ahogy a föld esőre vár Ölelésre szomjas a lelkem…

Furcsa, hogy milyen összetett és bonyolult érzés a szerelem. Nem jogtalanul hasonlítják a kártyavárakhoz… valóban elég egy rossz mozdulat, és minden elromlik…

…De szemed fénye lángra gyújt Hogy a láng vezesse a léptem…

Elkeseredett fájdalom. Halott álmok, összetört szív, s lélek, hideg. Nem marad semmi a világon, aki felérne vele… Nincs semmi, aki pótolhatná… közel van, s mégis olyan távol. Mért van ez?!

…Add nekem őt, aki több Aki tisztább mindennél…

Talán… talán Hermione nem is őt szereti? Elmúlt volna az a csodálatos érzés, és most más öleli tán? Az nem lehet… azt nem tudná elviselni…

…Hideg éjszakákon át Fagyos jégbörtönben éltem…

Úgy érzi, mintha kialudt volna benne valami. Távoli hangokként jut el tudatáig egy dallam – egy régi, de mégis közös dallam… hát ezt is elfelejtette volna? Ilyen keveset jelent neki?

…Mint árva csónak partot ér Halott álmok tengeréről…

Feje oldalra billen, s tekintete végigsiklik a tó vizén. Halványan fogja fel, hogy valaki van a tó túlsó oldalán… Hirtelen felül, és kiegyenesedett derékkal bámul. Tényleg jól látja, vagy csak káprázik a szeme? Hunyorogva figyel – de még így se tudja kivenni a tó túlsó partján sétáló illetőt…

Már kezd szürkülni az ég, közeleg az éjszaka, ezzel megnehezítve Draco dolgát. Az persze eszébe sem jut, hogy elég egy kicsiny bűbáj, és nincs titok előtte – de valahogy nem jut el a tudatáig, hogy varázsló…

Reménykedve állapítja meg, hogy az addig mozgó ember megáll. Hátrarázza hosszú, sötét színű haját, amiből Draco gyanítja, hogy lány lehet. De tényleg…? A lány, kecsesnek éppenséggel nem nevezhető módon lehuppan a földre, ismerős mozdulatokkal… hát persze! Draco nem tudja, örüljön-e, vagy bosszankodjon. Nem az ő dolga lenne kibékülni, hiszen ő semmit sem csinált! De mégis… ha ő nem teszi meg, talán örökre haragban maradnak, ahogy Hermionét ismeri…

Hirtelen ötlettől vezérelve, zsebéből előkotor egy darab pergament. Azonban hiába kutakodik penna után, azt sajnos nem talál. Lázasan gondolkozik, hogy most mit csináljon. Káromkodik egy sort, és legszívesebben a sziklába verné a fejét. Előhúzza nadrágzsebéből a pálcáját, és a pergamenre bök vele. Az először kisimul, majd szép, hosszúkás betűkkel egy írás jelenik meg rajta. Körkörös mozdulatot tesz a pergamen felett, látszólag semmilyen hatást sem hagyva maga után. Újra rábök, mire a pergamen a tenyere felett nem sokkal, gyors mozdulatokkal egy kis papírhajó alakját veszi fel. Mint a mugliknál az origami… Ezt se tudja, honnan jut eszébe…

…Így hát vízre száll egy papírhajó

Vele üzenek hajtja a szél

Hogyha látod őt, mondd el kis hajó

Ég–e szemében a fény…

Draco mosolyogva néz a kicsiny hajó után. Ha minden jól megy, nem kell többé ilyen görcsös érzésekkel szenvednie… csak sikerüljön… sikerülnie kell… muszáj…

* * *

Hermione nőiesnek cseppet sem nevezhető módon – ahogy Draco mondaná – huppan le a földre.  Meredten bámulja a tavat, és próbál minden gondolatot száműzni elméjéből. Azonban nem sokáig marad nyugta. A tó felől, halkan, édesen, ismerős hangon egy dallam szól. Újra és újra, egyre hangosabban, mintha közeledne valaki… vagy valami.

…Így hát vízre száll egy papírhajó

Vele üzenek hajtja a szél

Hogyha látod őt, mondd el kis hajó

Ég–e szemében a fény

S mondd el ott várom majd

Ahol a fák az égig érnek

S mondd el addig volt jó

Amíg útját álltuk az éjnek

S mondd el ott várom majd

Ahol a dallam szívből szólhat

Mert csak így volt jó…

Már erősen sötétedik. A Nap lassan eltűnik a horizont mögött. A dallam most már úgy szól, mintha valaki a fülébe énekelné… és nem is akárki. Draco.

Nem tudja, hogy lehetséges ez, de biztos benne, hogy az ő hangját hallja. Térdre áll, és úgy nyújtogatja előre a fejét. Vajon mi lehet ez? A vízen semmit nem lát – de a hangot hallja, és az közelről szól már. A sarkára ülve kémleli tovább a vizet. És akkor hirtelen… meglátja.

Egy kicsi, papírból készült hajó közelít – egyenesen felé. Amint „partot ér”, Hermione kiemeli a vízből. Látszólag semmi különös nincs benne azon kívül, hogy zenél. Amint a lány elkezdi szétbontogatni a pergament, a zene elhallgat. Bántja a dolog, mert nagyon tetszett neki… főleg, ha Draco úgy is érez, ahogy az a dalban volt…

A kibontogatott pergamenlapon, mindössze ennyi áll:

Szeretlek.

Hermione csillogó szemmel, apró mosollyal az arcán kémlel a túlpartra. Ott, egy szikla mellett Draco hevenyészik lustán. Nem lehet más – ki még rajta kívül olyan szőke, hogy még a sötétben is kivirít? A pergament a zsebébe teszi, majd felpattan és beveti magát a fák közé…

* * *

Draco látja, amint Hermione felpattan és beszalad az erdőbe. Hát nem sikerült… Szívét fájdalom szorítja össze, úgy érzi, lelke összetörik, torka elszorul. Szemét könnyek égetik – és ebből is tudja, hogy komoly a helyzet. Ő ugyanis sosem szokott sírni…

Lassan feltápászkodik. Minek is maradjon? Hosszú percekig bámulja a vizet, majd sóhajtva elfordul a tótól. Ekkor azonban olyan váratlan dolog történik, hogy még meglepődni sem marad ideje…

Két pillanat sem telik bele, valaki már könnyezve-nevetve a nyakába ugrik. Draco nem számít a hirtelen érkezésre, így elveszti egyensúlyát, minek következtében a fenekére huppan, váratlan látogatója pedig az ölébe. Hangosan felnyög, és az oldalára gurul. Hermione meg legurul róla.

-         Jaj… sajnálom, Draco, nem akartam… – mentegetőzik a lány.

-         Aú… áh, semmi baj, túlélem valahogy… aú… hogy lehetsz ilyen nehéz?! – nyögdös.

-         Kikérem magamnak, nem is vagyok nehéz! – Hermione felül, Dracot is megpróbálja ülőhelyzetbe tornáztatni, de az nem hajlandó felülni. – Ennyire csak nem estél nagyot…

-         Dehogyisnem!

-         Sajnálom…

Draco végül nagyot nyögve hanyatt fekszik, bár ez sem éppen kellemes érzés. Meg se szólal, szíve hevesen ver, nem tudja, most mit higgyen. Egy pillanatra lehunyja szemét, s mikor újra kinyitja, Hermione lovagló ülésben ül rajta, és közel hajol arcához.

-         Te küldted? – kérdezi, és nem kell mondania, mire gondol.

-         Igen – érkezik a halk válasz.

-         Tudtam, hogy a te hangodat hallom! – mosolyodik el a lány, és ha lehet, még közelebb hajol a fiú arcához. – És nekem küldted?

-         Oh, nem… látod ott azt a tölgyet? Olyan gyönyörűek az ágai, azt hiszem, belezúgtam… – Draco érzékien felsóhajt, és egy kósza vigyorral az ajkán figyeli Hermionét.

-         Oh, igen? És mióta szereted te azt a fát?

-         Úgy tíz perce…

Elakad a szava, mert ebben a pillanatban Hermione piciny csókot nyom a szájára.

-         Mehet az a tölgy a pokolba… téged akarlak! – nyög fel Draco, lehúzza magához a lány arcát, és gyengéden megcsókolja.

Mikor ajkaik egy pillanatra szétválnak, hogy tüdejük levegőhöz jusson, Hermione nevetve húzódik el. Draco nyüszítve ül fel, és kap a lány után.

-         Te még nem is mondtál semmit! – mondja szemrehányóan.

-         Mert én nem szeretlek, Draco – néz a szemébe komolyan Hermione. A fiú erre elsápad.

-         Mi? – hangja remeg kérdése közben.

-         Már megbocsáss, de ha te egy tölgyfába vagy szerelmes…

-         Téged szeretlek Hermione! Nagyon-nagyon szeretlek! – fakad ki Draco, átöleli Hermionét, és a hajába temeti arcát.

-         Jól van, bocsi… sajnálom, nem gondoltam komolyan… – suttogja bűnbánó hangon a lány.

Draco nem válaszol. Hermione azonban folytatja.

-         És egy kicsit tényleg igaz, amit mondtam… – Draco szíve újfent összeszorul, de még reménykedik. – Iszonyú volt ez a két hét nélküled… szerelem az igazából, ami hozzád fűz, de egy hagyományos Szeretlekkel nem tudnám kifejezni, amit belül érzek. A levegővételnél is fontosabb vagy nekem…

-         Nekem is! – Draco visítani tudna örömében. – De egy pici üzenetben ezt nem tudtam jobban leírni…

-         Nekem így is tetszett. – A lány kuncogva túr szerelme hajába. – Kezd hűvös lenni. Nem akarunk felmenni?

-         Ha nagyon muszáj… – sóhajt egyet Draco.

-         Össze ne törjön a szíved, lelkem! – Hermione mosolyogva puszilja meg a fiú orrát, és feláll. Dracot is felhúzza a földről, majd kéz a kézben indulnak vissza a Roxfort felé…