BM/HG fanfic - Második rész

Mécses ég a sír kövén

És a mécslángnál egy kép

Egy boldog gyermek arc

A fénybe néz

S az éj fakó sötét…

Eláll a szél. A sötét felhők sűrűsödnek; hűvös és nyugtató a vihar előtti csönd. Egy kósza szellő söpör végig az úton, port kavarva maga után. Egy lány lépked végig rajta, egyedül, szomorúan. Barna haja arcába hullik, szemeit könnyek sokasága hagyja el. Óvatosan lépked, mintha félne valamitől. Lelkét mérhetetlen fájdalom kínozza, a veszteség rémálomként üldözi. Halkan lépked végig, a sírok övezte úton.

A sötét temetőben nincs senki, bár még délután van. A lány hirtelen megáll, és az egyik sír felé fordul. Ott egy házaspár fekszik; bár nem ismerte őket, sokat tud róluk a legjobb barátja lévén… Igen, bár sosem találkozott Potterékkel, nevüket legenda övezte… James és Lily Potter, akik már a Roxfortban is népszerűségnek örvendtek, és a „kinti” életben is megmaradt nevük. Híres aurorként, majd hősi halált halt szülőkként…

A lány pillantása a mellettük lévő sírra esik. Könnyei potyognak megállíthatatlanul. A síron friss virágok illatoznak, a fejkőre erősített fénykép előtt egy mécses ég gyengén. Már a végét járja. A lány letérdel a sír mellé, és megérinti az egyik szál rózsát. Az illatról Ginny Weasley jut eszébe. Az a Ginny, aki Harry Potterrel együtt fekszik ebben a sírban…

A lány agyát elöntötték a gondolatok: Harry, amint élettelenül dől el…

Piros fénycsóva száguld el előtte. Ijedten hátrébb ugrik, éppen hogy nem találták el. Pálcáját sorra hagyják el az átkok, de egyikük sem ér el nagyobb hatást. Egy vörös szempár diadalittasan, és szikrázva figyeli. Fejébe kínzó fájdalom hasít; a villám alakú heg a homlokán felizzik. Igyekszik nem tudomást venni az égető kínról… Egy vörös hajú lányt vesz észre, amint összerogy. A düh elvakítja gondolatait. Hatalmas átérzéssel mondja ki a halálos átkot, és a vörös szempár kialszik. A test megdermed, a férfi holtan dől hanyatt. A fiú öröme mégsem határtalan. A földön fekvő lány felé veszi az irányt, futva az aggodalomtól elszoruló torokkal. De sohasem ér oda… Valaki a nevét sikítja. Oldalra fordítja a fejét, és egy szőke férfit lát, amint kimondja rá az Avadát… A fiúnak csak egy döbbent nyögésre futja…

-         Malfoy… – Az átok eltalálja, és ő már semmit sem érez. Barátai és az aurorok megtörten néznek rá: Így múlt el hát a híres Harry Potter…

Ginny, amint élete utolsó pillanataiban halkan suttog…

Fáradtan a falnak dől, és próbál erőt gyűjteni. Lába remeg, bal karja ernyedten lóg oldala mellett, feje hasogat. Szerelmét pillantja meg, ahogy kitér egy kábító átok elől. Torkában dobogó szívvel figyeli a fiút. Úgy tűnik, utolsó csepp ereje is elhagyja. Lábai már nem tudják megtartani, összecsuklik. Szeme lezárul, erőlködve nyitja ki újra. Harryt pillantja meg, amint egy zöld csóva találja el… és amint lassan eldől, mintha az idő lelassult volna a kedvéért. A lány sírni akar. Hallja, hogy kiáltások hangzanak fel. Most már neki sincs helye ebben a világban… Valaki a hátára fordítja, és az arcába néz.

-         Hermione… – nyögi akadozva.

-         Tarts még ki egy kicsit Ginny! Rendbe fogsz jönni…

-         Nem… én… már nem – A lány szemét egyetlen könnycsepp hagyja el. – Kérlek… kérlek, Harry mellett… akarok maradni… örökké… kérlek…

-         Nem, Ginny, nem mondhatod ezt! Kérlek, ne! – Hermione sírva néz barátnőjére.

-         Kérlek… kérlek… – Ginny szeme lecsukódik, és nem nyitja ki többet…

A lány zokogva kezeibe temeti arcát. Hogy történhetett meg mindez? Harry miért halt meg? Ezt érdemelte volna tizenhat évnyi élet után? Amikor akkora teher és fájdalom nyugodott a vállán, mint tíz másik embernek? Amikor végzett a világ leghatalmasabb sötét varázslójával, Voldemorttal?

Végigsimít a képen. Harry és Ginny végtelen szerelemmel álltak rajta. Mosolyogtak, arcuk megfiatalodott. Harry is inkább nézett ki egy tizenhét éves kamasznak, mint egy oly sok rosszon keresztülment korafelnőttnek.

A lány a sarkára ülve figyeli a mécsest. A láng egyre gyengébben pislákol. Gyönge szellő suhan végig a síron, megrebegteti a lángot, de az nem alszik el… A lány átöleli magát karjaival, és egyre csak nézi a sírt. Olyan nehéz… olyan nehéz, amikor az ember elveszt valakit. Ürességet érez mindössze. Mikor felfogja, mi is történt, már nem tud mit kezdeni a fájdalommal. Az aggódás és a remény, míg él, az emberben tartja a lelket, hogy még változhat minden. Még van esély, hogy minden rendbe jöjjön… Itt nem volt remény. Nem volt, hiszen a halálból még senki sem tért vissza…

Ismerős kar fonódik dereka köré, egy puha tapintású kéz fogja meg az ő kezét, egy számára oly kedves arc simul az ő arcához. A lány aprót sóhajtva a fiúnak dől. Szemét könnyfátyol lepi el, szó nem jön ajkára. Csendben ringatja magát. A fiú lélegzete a nyakát simogatja. A lány lassan megfordul, és a fiúhoz bújik.

-         Nem gondoltam volna, hogy utánam jössz – suttogja halkan.

-         Eredetileg nem is akartam. Egyedül akartalak hagyni egy kis időre, hogy ne mindig csak az én képemet bámuld – súgja vissza a fiú, miközben gyöngéden a lány hátát simogatja.

-         Jaj, hogy lehetsz ennyire lökött? – sóhajt nagyot a lány, és ujjaival a fiú szőke hajába túr.

-         Nem vagyok én lökött, csak te vagy a korodhoz képest érett, Hermione.

-         Erről majd még beszélünk később, Draco.

Néhány percig csak hallgatnak. Időközben újra feltámad a szél, a mécses lángja lobog, de nem alszik el. Hermione lehunyja a szemét, fejét Draco vállára hajtja.

-         Miért kellett ennek megtörténnie? – suttogja Draco nyakába.

-         Ha csak sejteném… megnyugtatnálak.

-         Harry most nem lenne halott, ha apád nem…

-         Hiába gondolkodsz azon, hogy ’ha’. Ami megtörtént, megtörtént, kár azon gondolkodni, hogy mi lett volna, ha máshogy történik. Annyira bemesélned magadnak a ’ha’-kat, hogy azt hinnéd az a valóság. És még jobban fájna, ha megtudnád, mi is a valóság…

-         Én azt hiszem, megrontottalak. Rosszabb, mikor filozofálsz, mint amikor csendben vagy…

-         Na kösz szépen, ezt megjegyeztem.

-         Akkor is haragszom az apádra – tér vissza a tárgyra Hermione.

-         Te tudsz haragudni egy halottra? – kérdezi óvatosan Draco.

-         Igen, mert miatta fekszik az egyik legjobb barátom ebben a sírban! – csattan fel a lány.

-         De ő is…

-         De ő megérdemli! A fenébe is, megérdemli!

-         Most a félelem s a gyűlölet kiált Minden bánatunkért Újabb halált De minden más lesz Ha egy új nap virrad ránk

-         Mi volt ez? – kapja föl a fejét Draco.

-         Komor felhőt űz a szél S egy réges-régi dalt sodor felénk És álmunk újra él – suttogja halkan Hermione. A síron lévő fényképre nézett. Ginny.

-         Ismered? – döbben meg Draco.

-         Igen – bólint a lány. – Ginny… kedvence volt.

-         Értem. Emlékszel még?

-         Persze. Majd egyhamar elfelejtem, hogy kis híján elvesztettelek…

-         Nem is voltam a tiéd!

-         Most össze akarsz veszni velem? – húzza fel a szemöldökét Hermione.

-         Dehogyis! – rázza a fejét Draco. – Csak már haza akarok menni… Nincs kedvem még egyszer viharba keveredni.

-         Rendben – sóhajt fel a lány.

Lassan felállnak, és szembeállnak a sírral. Hermione ismét a lángot figyeli. Az ebben a pillanatban kialszik, és sötétbe vonja a fényképet. Valahol újra megszólal a dal. Hogy pontosan hol; a valóságban, a széllel száll, vagy Hermione emlékeiből, nem lehet tudni…

-         Ha a hajnal száll fel az ég alján Túl az éj halvány, szomorú arcán Újra látjuk majd, hogy az élet vár Bíznunk kell Egyszer a béke is eljön talán

Hermione sóhajtva elfordítja tekintetét a sírról, és lassan elindul visszafelé az úton. Draco átöleli a derekát, mire a lány ösztönösen is hozzásimul.

Harry és Ginny már máshol van, ezt muszáj megértenie. Igaza van Draconak; ezen már nem lehet változtatni. Ginny utolsó kívánsága teljesült, Harry pedig már nincs egyedül. Mit tehetne ő még? Boldog lesz Dracoval; neki már ez a legfontosabb…

Következő