DM/HG fanfic - Első rész

Eljött az ősz. Lassan meghódítja a természetet, magával hozza a hűvös éjszakákat, az esős, ködös nappalokat, és akaratlanul is búskomorságot lop az emberek szívébe.

A tiltott rengeteg szélén egy árny lépked: lassan, ütemesen. Az ég sötétbe borul. Lassan szitálni kezd az eső. Az alak megáll, és az égre néz. Talárja csuklyáját hátradobja, szőke haja az arcába hullik. Szürke szemével a sötét felhőket pásztázza, miközben arcára eső pereg. Sóhajtva hunyja le a szemét és megadja magát az édes ürességnek. Esze már rég máshol jár, agyát most kikapcsolja: és örömittasan esik tudatlanságba. Bolyongva újra elindul. Járása inkább egy ittas emberéhez hasonlít, de őt ez nem zavarja. Hagyja, hogy a lába vigye, vigye és meg se álljon. Lelke halott, és talán sosem élt. Vagy mégis? Bizonyos érzések képesek megváltoztatni az embert? Talán ő is megváltozott? Azért van most itt, azért érzi magát még mindig gyengének, mert más lett? Őszintén kételkedett ebben. Ezért is volt most itt, ahelyett, hogy a kastélyban lenne, erősen és sziklaszilárdan, ahogy az egy Malfoyhoz illik…

E helyett ő fájó szívvel, és sebzett lélekkel sétálgat az esőben, mint akinek céljai, élete, semmije sem lenne. Körülötte a természet, haldoklóban: a falevelek sárgán-barnán hevernek a lábainál, virágokat is már csak az üvegházakban látni. Úgy érzi, ő maga is haldoklik. Szeretet idáig csak az anyja iránt érzett… Apját gyűlöli, hiszen tönkretette az életét. Nem lehetnek saját döntései, vágyait el kell nyomnia magában, sorsával nem tehet azt, amit akar. Gondolatait csak akkor közölheti, ha azok az adott témához tartoznak. Ha pedig köze sincs az életükhöz, el kell hallgatnia azokat. Neki is most, annyi év után kell rájönnie, hogyan élt idáig! Nem értette, hogy lehetett olyan vak, és hagyta magát irányítani… Nem lett volna szabad. Boldog lehet, hogy mostanra nem puhány alak, de erre sem büszke. Néhány napja olyan pillantással nézett a tükörbe, amit addig csak Potterre használt. Megrémült magától. Attól, hogy rontotta őt el az apja; anyja mindig is az oldalán állt, különben talán már rég nem élne.

Hatalmasat dörren az ég, zuhogni kezd az eső. Draco újfent megáll, és egy fának dől. Nagyot sóhajt és a kastélyra néz. Mennyivel jobban érezné itt magát, ha a dolgok máshogy alakultak volna! Ha nem kellett volna minden szabályra pontosan nevelkednie, most Potter nem gyűlölné úgy, ahogy. Ő már képtelen gyűlölni. Az utóbbi néhány napban volt ideje elgondolkodni. Az egészből a legvilágosabban csak ennyi jött le neki: becsapták. Hosszú éveken át hazugságban élt, az apja szabályai szerint. Követte az alapnormákat, mindent betartott, és milyen mélyre süllyedt…

Elfogja a hányinger, ha egy embertől meghallja ezt: sárvérű… Egy hete még ő is ugyanígy használta, de rá kellett jönnie, hogy nem megalapozott a származás szerinti megkülönböztetés. Jogtalanul vetette meg őket eddig is, de már végre megértette. Főleg így, hogy az egyikbe enyhén szólva belezúgott… Persze a lány is gyűlöli; mi mást tehetne, ha Harry Potter legjobb barátja?

Megint dörrent az ég, Draco feje fölött villám hasít. Fülébe egy dallam cseng. Ugyanitt hallotta, hetekkel ezelőtt, de még tisztán emlékezett a szövegre, és a lányra, aki olyan gyönyörűen énekelte. Dúdolni kezd, miközben fejében megy hozzá a dalszöveg…

Hideg éjszakákon át
Fagyos jégbörtönben éltem
Hol még a fénysugár se járt
Szívem árnyék volt az éjben
De most új tavaszt ígér
Ezer érzés bennem mélyről
Mint árva csónak partot ér
Halott álmok tengeréről

A dal, beburkolja, átitatja mindazzal, amit idáig nélkülöznie kellett az életéből. Most már ő is megértette, hogy a szerelem milyen jó érzés tud lenni. És hogy mekkora hatalma van, ha az ember megadja magát neki.

Draco ellöki magát a fától, és komótos léptekkel, unottan a kastély felé indul. Hirtelen visszafordul, és közelebb merészkedik a fához. Érzi, hogy történni fog valami…

Megdörren az ég, villám hasítja a láthatárt, majd a Dracoval szemben lévő fába sújt. A fiú még időben elugrik. A zuhogó eső kicsit csitul, azonban feltámad a szél. Draco megkövülten bámulja a kiégett csonkot. Ha nem ugrik félre időben, most halott lenne. Viszont az micsoda megkönnyebbülés lenne a világnak… de főleg neki. Nem kéne többet szenvednie apja szemrehányásaitól, nem kéne félnie, mi lesz, ha kiderül, hogy szerelmes Hermione Granger-be. Nem kell majd elviselnie, amint apja kitagadja; nem kéne végignéznie, ahogy anyja zokogva könyörög…

Újabb villámlás: ezúttal az előző mellett csap be. Draconak nincs ideje elugrani, az egyik kiégett faág rázuhan, mire ő elterül a földön. Feje koppan a vizes fűben, dereka sajog, válla ég az ütés erejétől. Vér izét érzi a szájában, és szinte megáll a világ. Egyre csak reménykedik, hogy a Halál elviszi. Ízleli vérét, és vár. Talán arra, hogy egy villám egyenesen belé csap, de neki nincs ilyen szerencséje. Az eső záporozik az arcára, összekeveredik vérével. Lába elzsibbad, karja megmerevedik; mozdulni sem bír. Eszébe jut, hogy talán mégsem kéne még meghalnia… Van még esély arra, hogy normális életet éljen, hogy boldog lehessen. Látása elhalványul, tompa zúgást hall. Már nem érzi az eső illatát…

-         Draco! – A kiáltás elhal a zajban. A szél erősen süvít, az eső monoton kopogása elnyomja a sikolyt, amely a kiáltás után hallatszik.

Egy percen belül apró kezek ragadják meg az ágat, és emelik le válláról. Draco oldalára fordul, és vért köpköd. Remegve felegyenesedik. Fázik, legyengült. Megmentője arcába néz, és csodálkozik. Hermione térdel vele szemben, immár ázottan, és őt figyeli. A lány úgy néz ki, mint aki alig bírja visszafogni magát. Pillanatok múlva a fiú nyakába veti magát, és zokogva öleli magához.

-         Jól vagy? – kérdezi valamivel nyugodtabban, hüppögve.

-         Szerinted? – szisszen fel a fájdalomtól.

-         Én csak kérdeztem, és…

-         Tudod, hülye kérdésre, hülye válasz… – súgja Draco.

-         Ezek szerint jobban vagy – sóhajt egy aprót Hermione. Lassan föltápászkodik, és a fiút is magával húzza. Draco lábai még remegnek, így kicsit nehezen áll rájuk. Amint a lányba karolva elindul a kastély felé, újból dúdolni kezd. – Honnan ismered ezt? – szegezi neki a kérdést Hermione.

-         Tőled hallottam – mosolyodik el a fiú.

-         Ahogy a föld esőre vár, Ölelésre szomjas a lelkem – énekel halkan a lány.

-         Így is gondolod, vagy csak énekelsz? – kérdezi Draco a lány felé fordulva.

-         Ami a szívemen, a számon – mosolyog rá Hermione.

Draco úgy hiszi, egy álma vált valóra. Egy olyan álom, ami számára elérhetetlennek tűnt, amiben csak reménykedett, hogy beteljesülhet. Egy lépéssel a lány elé lép, megállásra késztetve őt. Hermione furcsa pillantást vet rá, amit ő viszonoz. És érzi, hogy szerelme viszonzásra talált. A felhők elvonulnak, lassan pirkadni kezd. Közeleg a hajnal… Egymás szemébe nézve halkan énekelni kezdenek…

- Jöjj, hajnali fény Add nekem őt, aki több, Aki tisztább mindennél Hajnali fény Add neki kérlek a szívemet Éljen amíg lehet…

Draco végtelen gyengédséggel érinti meg ajkával a lányét. Elveszettnek hitt boldogsága végre újra rátalált; és most már nem engedi el. Minden hajnal az övék marad…

Következő