II. fejezet - Még csak reggel van, vagyis este, de inkább reggel

Körút a kastélyban. Kellett ez nekem!? Lehet, hogy kár volt Richardot beajánlani bájitaltanárnak? Most imádkozhatok, hogy ne nyírjon ki érte... És mért kapok én ilyen kétbalkezes tanársegédet!? Mivel érdemeltem ezt ki? Ohh yay... Csupa öröm az életem. De jó nekem.

II. fejezet by blackroses
Még csak reggel van, vagyis este, de inkább reggel

Ültem a székben, szemben Dumbledore asztalával. Ő félredöntött fejjel mosolygott rám. Jézus… Csönd volt, csak azok a furcsa szerkezetek kattogtak. Csiripelést is hallottam, és el is gondolkoztam azon, hogy papagája van, mikor megláttam azt a hatalmas dögöt.

Azt hittem a mozgó festmények után már nem érhet több meglepetés, erre tessék. Hattyú nagyságú, vörös tollú, arany csőrű, és karmú, mutáns kakadu. Felém csiripelt trillázó hangján, én meg bizalmatlanul huppantam arrébb a székkel.

- Van szájkosara a kakadujának?

- Elnézést, ezt nem igazán értettem… – szabadkozott Dumbledore. A madárra böktem.

- A csivitelőre van biztosítása, mert ha megharap lelövöm, és megeszem vacsorára?

Felnevetett. Ezen mi a vicces? Komolyan mondtam. Hülye európaiak.

- Az nem akármilyen csivitelő, az egy főnix. Fawkes a neve.

Érdekesen nézhettem, mert az idős mágiás magyarázni kezdett.

- A varázsvilágban sok olyan lény létezik, ami maguknál mugliknál csak mese. Főnixek, sellők, egyszarvúak, sárkányok…

- Sárkányok?!

- Csak elvétve… – nyugtatott meg. Ó, csak elvétve? Amilyen az én formám tuti belefutok majd egybe. – Szóval sok meglepő dolog érheti majd, a nyomozás, és a tanítás közben…

- Hé, hé… – föltettem a kezem, és fölálltam. – Miről beszél?

- Amellett, hogy idejött nyomozni, tanítani is fogja a diákokat.

- Erről nem volt szó – küzdöttem tombolási vágyammal. Igen, nagyon küzdöttem. Az igazgató kicsit megdöbbent.

- Ó, nem mondtam?

- Egy szóval se! – csikorgattam a fogaim. Szenilitás, bácsi, van egy ilyen betegség!

- Ó, akkor most már mondtam – mosolygott kedélyesen. Stukkerrel a képében is mosolyogna?

- Nem, erről nem volt szó! Csak nyomozni jöttem!

- Ki tudja meddig tart a nyomozás, addig is taníthatna.

- Mit? – hüledeztem vigyorogva. Ez már nevetséges volt, nem dühítő. Én, mint tanár. Én, mint gyerekekkel. Mindenhogy mulattató volt.

- Sötétvarázslatok kivédését.

- Hogy mit?

- Sötétvarázslatok kivédését.

- Én halottidézéshez, vámpíröléshez, és lövöldözéshez értek. Semmit se tudok a varázslatokról! A sötétekről se.

- Azt be kell látnia, hogy valamilyen szinten a halottidézés is sötét varázslat.

- Nem, csak mocskos meló – de minek tagadok?

Mindent tudóan rám hunyorgott. Ijesztő volt… mintha belém látott volna.

- Nos, majd maga mellé állítunk egy lelkes tanársegédet, aki tartja ön helyett az órákat. Ön maximum ül, és fegyelmez, a kissegéd minden mást elintéz.

- Nem, köszönöm. Elég lesz nyomozni.

- Nem, én ragaszkodom hozzá. És… minden bizonnyal a hetedéves évfolyam értékelné a sötét lények igazi arcát egy profi szemszögéből…

Nem, már rosszul kezdődik. – Azt nem lehet tanítani.

- Ki kérte, hogy a halottidézést tanítsa? – hökkent meg. Ez… igaz. – Úgy gondolom a nagyobb, már végzős diákoknak nem ártana ilyen ismeret a RAVASZ vizsgákra. Elméleti.

- Aham. Tehát csak ülnöm, és mesélnem kell? – kérdeztem. Rossz kérdés volt, mert már tudta belőle, hogy a „tanítást” is elvállalom.

- Igen, csak ülni és mesélni.

- De ezek nem estimesék… mesének is durva.

- Ezért csak a 17 éves diákoknak fog ilyen meséket elmondani.

De jó, nekem. Nem másnak, nekem. Nem a kiskölyköknek, nem a mindenségnek. Nekem. Nahát, rossz nekem. Mi… miről beszélek?

Bólintottam.

- Szóval… van egyéb meglepije?

- Nem, nincs több meglepim.

- Akkor beszélhetünk a gyilkosságról? – vinnyogtam.

- Ó, persze – mosolygott. A fejemet a falba! Vagy az ő fejét? Nyugi Anita.

Dumbledore matatott egy ideig az íróasztalán, közben magyarázott.

- Perselus Piton, a bájitaltan tanár volt, és vámpír. Na igen, ez köztünk maradt, még a többi kollega se tud róla. Én magam találtam meg a holttestét, aztán kihívtam néhány aurort, akik érthetnek a vámpírokhoz. Ők se tettek mást, mint fényképeztek, aztán eltűntették a holttestet, és elmentek. De megmondták, ez gyilkosság volt. Keservesen megrángattam a kezét, és rimánkodtam, hogy tudnék fényt deríteni erre a gyilokra! Nem a maga nevét mondták? Látja, a varázslóknál is hírneves.

- Odáig vagyok, tényleg – fanyalogtam. Mosolygott. Vááá! – Szóval nincs hulla?

- Nincs. Elhamvasztották drága jó professzorunkat.

- Akkor mi van?

- Fényképek, épp azokat keresem.

Hatalmasra nyitottam a szemem, de már el is tűnt az asztal alatt. Bolond papi.

- Ó, megvannak! – kiáltott föl boldogan, és gondolom föl akart ugrani. Csak útban volt az asztal. A feje tetejét dörzsölve visszaült a székére, bocsánatkérően rám hunyorgott, majd felém nyújtotta a képeket.

- Nem kell megijedni, csak képek. És mozognak, rendben?

- Persze.

Elvettem őket, és ránéztem az első fotóra. Óóó, hogy mit láttam… Egy mogorva, sasorrú, fekete, zsíros hajú egyént, fekete, sunyi szemekkel. Felröhögtem. Majd észbe kaptam, észrevettem magam, és az öklömet harapdálva tovább fikszíroztam a képet.

A hapsi nyelvett nyújtott rám, az öklét rázta, a szemfogait villogtatta. Még inkább csámcsoltam az öklöm, ilyen nincs! A képet lecsaptam az asztalra, néztem a következőt. Ez már kevésbé volt szívderítő. Ugyan az a pasas, csak a feje külön volt a testétől. Nem burtálisan tépték le a fejét, hanem lecsapták valamilyen éles fegyverrel. Tőr, kard, bárd… akármi.

De így nem lehet! Képről hogy a fenébe nyomozzon az ember?!

- Nem volt a holtest mellett véres fegyver, vagy valami ilyesmi?

- Nem, semmit nem találtunk.

Sóhajtottam. Nagyon jó. Ja, azt kell mondanom, hogy de jó nekem. Már én se vagyok formában.

- Majd szeretném megnézni azt a szobát.

- Természetesen – bólintott, majd nagyot szusszantva cuppantott egyet a madara felé. Úristen. – Kiváló tanár volt, ezért is néztem el neki a vámpírdolgot. Most kit kerítsek a helyére? Tényleg, Miss Blake! – pillantott rám élénken. – Önnek nincsenek ilyen terülten dolgozó ismerősei?

- Ööö… biológia tanárom van… – nyögtem. Szegény Richard.

- Az megfelelő! Kérhetnék egy nevet?

- Nem hiszem, hogy bele akarja keverni…

- Én? Mibe? Csak tanárt keresek! – tárta szét a kezét ártatlanul. Oké Richard, tényleg sajnálom. De legalább nem leszek egyedül, hehe!

- Richard Zeeman.

- Ó, köszönöm!

Richard szét fog tépni. Bár nem hiszem… előbb Dumbledore-ral végez, aztán jövök én. Király.

A szenilis igazgató átkísért a szobámba. Közben bámultam, mint borjú az újkapura. Hatalmas, ódon kastély lehetett ez a Roxfort. A falakon a festmény mozogtak, átjártak a szomszédba, rám mutogattak. Rengeteg lépcsőn mentünk föl, sok volt a rejtekajtó.

- Ezt a lépcsőfokot tessék átugorni! – szólt hátra Dumbledore.

- He…? Az anyád! – a teljes bal lábam eltűnt az egyik lépcsőfokban. A fájdalomtól bekönnyeztem, és közben elröhötem magam. Hogy lehet ez? Mit keresek én itt?! Ez röhejes? Megyek vissza Jean-Claudhoz! Nem, azt azért nem… Tényleg nem vagyon önnön énem, Anita.

A bácsi kisegített, a pálcájával a cuccaimra bökött, azok fölemelkedtek, és engedelmesen eltutajoztak. Én megint csak bámultam.

- E-elnézést, de ezt én képtelen leszek megszokni! Olyan, mintha egy mesevilágba csöppentem volna. Én azért már kicsit sok vagyok a mesékhez… – képedtem el újra.

- De hát ez nem mese! Ez valóság!

Így még jobban érzem magam, tényleg.

A szobámban találtam a tutajozó cuccaimat. Épp nagyban kergetőztek a szoba közepén.

- Kérem… – nyöszörögtem. Hunyorgott, intett a pálcájával, a cuccaim abbahagyták a kergetőzést, és a földre puffantak.

- Köszönöm – sóhajtottam megkönnyebbülten. Annyira zavart ez az egész varázslósdi, rémesen hihetetlen volt. Nem csak maga a látszat, meg a tudat, hogy itt valami trükközik, hanem az az ismeretlen erő, ami körülöttem áramlott, körbevont. Kirázott tőle a hideg, és rémesen zavart. Teljesen idegennek éreztem, nem tudom miért. Szar egy érzés a bizonytalanság.

- Jöjjön, Miss Blake… Megmutatom a nagytermet, a tanárit, a tantermét, egyéb apróságokat… És ha minden igaz, megérkezett lelkes tanársegédje, neki is bemutatom, aztán tanuljon tőle, amit lehet.

- Közben a nyomozásra nem szakíthatok időt? – kérdeztem gúnyosan.

- Ó, dehogynem.

Mosolyogott.

Mi a fenének vállaltam el? Én bolond vagyok. Mindegy, most már benne vagy Anita. Ki nem mászol belőle, hacsak minél hamarabb ki nem deríted mi történt a tanárral. És ha már nyomozgatok a gyilkost is meg kell lelnem. Hacsak ő nem lel meg előbb. Mert ahol megvan az első hulla, idő kérdése, és jön a második, harmadik… stb.

Megint rengeteg lépcsőn mentünk le, és sok folyosót szeltünk át, mire a kastély előcsarnokába léptünk. Megint tátottam a szám, hogy mekkora ez a hely. Azt nem értem hogy nem tévednek itt el az emberek?!

Egy szépen megmunkált márványlépcsőn lesétáltunk a bejárati csarnokba. Onnan vezetett le egy lépcső a picébe, a másik ajtó, egy hatalmas, a nagyterembe nyílt. Itt bonyolítják le az étkezéseket. Legalábbis ezt magyarázta Dumbledore. 

Szemben egy hatalmas tölgyfaajtó volt, kimentünk a szabadba. Kora reggel volt, a harmat még csillogott a füvön a reggeli napsütésben. A kastély valószínűleg egy dombra épült, alant egy bazi nagy erdő terült el, egy feszített víztükrű tó, és egy csini park.

Szép, a kissrácoknak biztos jó lehet itt. Én is jártam volna ilyen suliba.

Dumby elmondta hogy az erdő tiltott terület a diákok számára. Túl sok a veszélyes, misztikus lény, például a kentaurok, és van egy mini-óriásuk is… Mi az, hogy ’mini’? Cirka 5-6 méter. Ó.

A Roxforttól nem messze található Roxmorts, egy varázslófalu. Érdemes lenne oda ellátogatnom, biztos tetszene. Dumbledore szerint. Kösz, még alig értem ide! Alig fogtam föl, mi ez! Illedelmes voltam, és azt mondtam: Majd ha lesz rá időm.

Visszamentünk a kastélyba, és meghallottam egy vékony, vidám, leányhangot.

- Dumbledore professzor, megérkeztem!

- Ó, Miss Hunter!

Kicsit merev nyakkal, a hirtelen jött frekvenciaváltozás miatt, a hang irányába fordultam. A széles márványlépcsőn egy burgundi-vörös hajzuhataggal megáldott lány száguldozott lefelé. Ha nem vigyáz el fog… Ó, nem megmondtam?

A lány a nagy sietség közepette kihagyott egy lépcsőfokot, kiesett a sebességből, és a lépcső közepétől szinte a lábunk elé zuhant, gurult, nyekkent. Au. Fájdalmasan nyikkant egyet, miközben négykézláb szenvedte magát. Dumbledore lehajolt segíteni, és hogy ne nézzenek bunkó amerikainak, én is leguggoltam.

- Miért kell rohanni, Miss Hunter? – dorgált lágyan Dumbledore.

- Ha ideges vagyok, mindig baleset ér… – nyöszörgött a lány.

- Eltört valamije? – kérdeztem. Rám pillantott. A burgundi-vörös haj olyan dús volt, ámultam. Hogy lehet valakinek ennyi haja, és hogy lehet ilyen vastag szálú? Egészen a derekáig ért, és úgy hullámzott, mint a tenger. Nahát, szép hajkorona. A szeme világra csodálkozó, és olajzöld színű, az orra egyenes, pici. A felsőajka hullámos, az alsó szinte félgömb alakú, olyan telt. Az arcát, és az orrát halvány szeplők pöttyözték.

- Az ujjam? – kérdezett vissza fájdalmas fintorral.

- Én tudjam?!

- Maga kérdezte!

- Eltört?!

- Az ujjam?

- Igen!

- Nem tudom, azért kérdem.

Majdnem mondtam valami nagyon szépet, mikor Dumbledore közbeszólt.

- Legjobb lesz, ha fölmegyünk a gyengélkedőre.

- Ilyenkor már van Madam Pomfrey? – kérdezte a lány.

- Igen.

Fölkapartuk a lányt, és elindultunk fölfelé a lépcsőn.

- Hát, nem így terveztem… Miss Blake bemutatom Laurie-Anne Huntert. Miss Hunter, ő itt Anita Blake.

- A Hóhér – susogta maga elé a lány. Jézusom, na ne.

- Inkább Anita.

- Bocs – vörösödött el.

A gyengélkedőre megint sokat kellett lépcsőt mászni, és a folyosókon is át kellett rohanni párszor. A gyengélkedőn friss illat volt, minden ablak tárva nyitva, áramlott be a reggeli nyár. Az ágyak egymástól egyenlő távolságban álltak, kis szekrények voltak mellettük. A falon mozgó festmények voltak. Mindegyik épp gyógyításos jelenetet ábrázolt. Kellemes.

Leültünk az egyik ágyra, és Dumbledore hívására előtopogott egy idős hölgy. Valószínűleg Madam Pomfrey. Hunter vidáman rámosolygott, és integetett is neki.

- Jó reggelt Madam Pomfrey! Hogy van mostanában?

- Ejnye, Hunter! Ahogy beteszed a lábad az iskolába, máris baleset ér? – ciccegett a hölgy, majd a köténye zsebéből előhúzta a pálcáját. – Na, mondd, mi történt?

- Leestem a lépcsőről.

- Megint?! – nyikkant föl Madam Pomfrey.

- Megint? – kérdeztem értetlenül.

- Mindig leesek a lépcsőkről – legyintett Hunter. – Már megszoktam. 

- Amikor ide járt, hét éven keresztül rendszeres vendég volt itt – nosztalgiázott rosszallóan Madam Pomfrey. – Vonzza a baleseteket.

De jó, ennek nagyon örülök. Rám szabadítanak egy kétlábonjáró életveszélyt! Bár… ilyenekkel gyakran találkozom, de akkor is…

- Hol fáj?

- A… sokmindenhol – nyögött föl Hunter.

- Az ujjad fáj? – kérdeztem gúnyosan. Rám kapta a szemét, elmosolyodott, és megrázta a fejét.

- Az ujjammal semmi baj.

Nem baszom föl az agyam, végtére… én vagyok a vendég, nem? Csak a vendégnek ez már tényleg sok. És még reggel van… de nekem már estefelé jár a tiktak. Ó, az időeltolódás is elmehet a fenébe, rögtön Dumbledore, és Hunter után. A nénivel semmi bajom. Még. De csak még. Még. Anita, elég!!! (még…)

Megráztam a fejem. Ez valami agybaj, esküszöm nem tudom mi ütött belém! Valaki mentsen meg! Vagy gyorsan menjen el Dumbledore Richardért, és hozza őt nekem ide! Hogy átöleljem, megérintsem, a fülébe sóhajtsak egy-két gerjesztő dolgot, hogy megcsókoljam, letépjem róla a ruhát…

- Miss Blake, jól van? – kérdezte Dumbledore. Pislogtam párat, mire észbe kaptam, hogy mégis afféle kórházban vagyok.

- Persze, miért?

- Hirtelen elvörösödött. Csak nem lázas, beteg? – kérdezte Madam Pomfrey.

- Betegség a libidóláz? – kérdeztem. Hunter felröhintett, Dumbledore és a gyógyító elvörösödött.

- Khm, akkor mehetünk is tovább – köhintett Dumbledore diszkréten, és kivonult a gyengélkedőből. Hunter még jobban nevetett. Én is elmosolyodtam, nem is zavart Madam Pomfrey rosszalló fejcsóválása.

- Na, menjünk utána! – pattant föl vigyorogva Hunter. Felvontam a szemöldököm.

- Te nem vagy összetörve?

Rám villantott egy teli vigyort.

- Kösz, hogy aggódsz értem, de sem a lelkem nincs szétzúzva az oltásaidtól, és a csontjaim is épek. – Ezzel kisasszézott a gyengélkedőről. Az állam valósággal leesett, aztán összeszedtem magam. Visszavágtam volna, ha nem rohan el… meg ha nem ér ilyen váratlanul! Mi volt ez, én csak kérdeztem!

A lány után trappoltam, köszönni el is felejtettem. Az ajtó mellett a falnak támaszkodott, és végignézett rajtam.

- Ideges vagy?

- Mi volt ez?

- Hol jártál, mikor a néni épre varázsolta a csontjaim? Túl messze, túl kivel?

- Szívózz csak, és nem sokáig élvezheted a türelmemet.

- Nem sokáig?

- Még két percig bírom a stukker előkapása nélkül.

- Stukker? – vonta fel a szemöldökét. Ellökte magát a faltól, aztán idegesítően tett körülöttem egy kört. – Hol? – kérdezte nagy vidoran, mikor megállt előttem.

Önkéntelenül is ledermedtem, és letapiztam magam. Se Browning, se Firestar. Semmi. Basszus, hogyhogy nincs nálam?! Bármi megtörténhetett volna! Olyan vagyok, mint egy amatőr, megbolondít ez a hely. Bár… enyhén megnyugtató paranoia nélkül lézengeni, de inkább a paranoia, mint a halál!

- Nem vagy formában! – vigyorgott. Látszott, hogy kurvára élvezi a csesztetést.

- Honnan veszed, mikor vagyok formában?! – sziszegtem.

- Hát… ha most formában lennél, akkor a hírhedtséged alapjait kiszínezték – nézett végig rajtam enyhe lenézéssel, majd rám mosolygott.

- Készültél belőlem? – vontam össze a szemöldököm. Elnevette magát.

- Azt hiszed…? Csak olvasok újságot.

Ökölbe szorult a kezem. Szórakozik velem, és kurvára élvezi.

- Mitől nyílt így ki a csipád? – vágtam ki.

- Legyél bájos, aranyos, szerencsétlen, hogy a régiek ismét el legyenek bűvölve tőled. Aztán csinálj, amit akarsz – megvonta a vállát, és beletúrt a hajába.

- Vagyis cseszegess – morogtam. Ártatlanul pislogott rám.

- Én?

Miért idegesített, hogy a stílje hasonlít Jean-Claude-éhoz?!

- Hunter…!

- Ó, inkább Laurie-Anne! – mosolygott.

Épp vitába szálltam volna vele, hogy nekem akkor is csak Hunter lesz, mikor Dumbledore bebotorkált az egyik folyosóról.

- Ó, hát itt vannak! Jöjjenek, még meg kell mutatnom Miss Blake-nek a tantermet, és a tanárit!

Hunter bájos mosolyt, ártatlan tekintetet pöccintett az arcára, aztán Dumbledore felé fordult. Mint egy kapcsoló. Nem fogom kibírni, és a tenyerem is viszketett a Browning után.

- Épp ismerkedtünk. – közölte csengő hangon.

- Az nagyszerű! – örvendezett a bácsi. – Ha körbeértünk ki is ülhetnének a parkba, és el is kezdhetnék a tananyagok átbeszélését. Addig én fölkeresem Mr. Zeemant.

Megmondtam volna neki, hogy mennyen a fenébe a tananyaggal, én inkább a gyilkosság helyszínét nézném meg, de Hunter villogó mosollyal rábólintott, hogy persze! Megdöbbentő, hogy mennyire semmibe veszik az én akaratomat! És akkor még az amerikaiak a bunkók, mi?

A terem-, és a tanáriszemle után visszatrappoltam a szobámba, mögöttem Hunterral.

- Pattanj le rólam! – sziszegtem neki az ajtóban.

- Nem, menjünk ki tanulni – erősködött.

- Nem, én lemegyek a pincébe!

Színpadiasan sóhajtott, és megvonta a vállát. – Hát, ha magadtól megtalálod Piton szobáját, hajrá…

Becsukta a szobaajtómat.

Basszus! Direkt szívat, hogy nem tudok semmit! Az egyik bőröndből előhalásztam a Browningot, kivágtam az ajtót, és belerohantam. Ekkor vettem észre, hogy jóval fölém nőtt. Fölnéztem rá, gúnyosan mosolygott.

- Az újságokban nagyobbnak írnak!

- Kuss, mutasd meg Piton szobáját! – követeltem.

- Van rá okom?

Az orrába nyomta a stukkert. – Van.

Rábandzsított a pisztolycsőre. – Képes lennél lelőni?

- Full ideg vagyok, kiráz a hideg az itt áramló energiáktól, és az agyamra megy a stíled! Igen, képes lennék lelőni téged! – fújtam dühösen, és mélyen a szemébe néztem. Valószínűleg rájött a tekintetemből, hogy nem viccelek. Igen, Anita Blake soha nem blöfföl, kivéve amikor igen.

- Jól van. Tedd el pisztolyod, akkor megmutatom, na. De utána kimegyünk!

- Utána azt csinálunk amit akarsz! – sziszegtem.

- Akkor vedd már el a képemből a fegyvered! – csattant fel hisztérikusan. A pisztolyt a plafon fölé fordítottam, aztán a derekamnál a farmeromba gyűrtem. Nagyokat kortyolt a levegőből, aztán szó nélkül elindult. Becsuktam az ajtót, és utána indultam.

Bepánikolt a pisztolytól. Végül is, érthető. A pisztolynál csak meghúzod a ravaszt, a pálcánál meg kántálhatod a varázsigét. Gondolom én. Biztos kántálni kell. Vagy esőtáncot járni. Ja nem, az egy másik dolog.