I. fejezet - Lila bácsi

Te hogy éreznéd magad, ha egy rém leamortizáló nap után egy öregember pofátlankodna a hálódba, és azzal tömné a fejedet, hogy derítsd fel a sulijában történt vámpírgyilkosságot? És ha ez még nem elég, akkor kiderül, hogy a bácsi varázsló, és az iskolája is varázslóképző! Csodálkozol, hogy rálőttem? Aztán mit kezdjek én a 11-17 éves korosztállyal odaát? Jean-Claude miért váltja le a koporsót sziklára? Richard hogyan birkózik meg a bájitaltannal, és hogy fékezi meg Jasont? Mit akar tőlem Draco Malfoy? Most itt ki is valójában a gonosz, Harry Potter vagy Voldemort?! És ki ölte meg a vámpírt, he?! Hagyjatok békén, aludni akarok!… Nem érted, tünés!? *pisztoly elő* Na, így érted… Jé, azt is tudod hol az ajtó? Akkor nem kell kifáradnom, és megmutatnom hogyan olvashatod el e történetet, ugye? De jó nekem.

Címtelen izé, avagy mi történik, ha Anita Blake a Roxfortra szabadul? by tőlünk

1. fejezet by Cly
Lila bácsi

Nem túlzás: hulla voltam. Nem éreztem a lábam, a karomon már erősen lüktetett a lőtt seb, ráadásul már 1 napja, 2 órája és 23 perce nem aludtam! Francba. Ez az én formám… vámpírok, farkasok, zombik és zsaruk. Szép az élet.

Mocskosnak éreztem magam, mindenféle értelemben. Amint becsaptam az ajtót – minek persze a szomszédok nem örültek így hajnalban – első utam a fürdőbe vezetett. Még útközben lerugdostam a lábamról a cipőmet, az ágyra dobtam a Firestart, és eltűntem a fürdőben. Lerángattam magamról vértől tocsogó felsőmet, szakadt gatyámat. Teleengedtem a kádat forró vízzel, és már remegő lábakkal huppantam bele. A Browningot kartávolságba helyeztem. Nem vagyok paranoiás. Dehogyis.

Félórás ázás után végül rávettem magam és kikászálódtam a vízből. Egy régi fehér pólómat összetéptem, és bekötöztem vele a karom. Majd ha lesz időm és energiám, majd akkor valaki lesz olyan drága, és rendbe teszi. Vagy nem. Az egyik falon lógó törött tükörbe néztem. Göndör, fekete hajam most vizes volt még a fürdéstől, de úgyse szándékozom megszárítani. A szemem már erősen karikás volt, az arcom teljesen lesápadt. Akár azt is hihetné valaki, hogy hulla vagy vámpír vagyok. Na igen, az kéne még, hogy Jean-Claude-dal egy fajtából származzak. Előbb gyilkolom meg magam. Amúgy egész tűrhetően néztem ki. Az ezüst nyakláncot, rajta az ezüst kereszttel, mindig hordtam. Sosem lehet tudni. Egyedül csak a magasságommal volt bajom mindig is. Reménytelenül kicsi vagyok, de már kezdem megszokni.

Felkaptam magamra egy agyonnyűtt Mickey egeres pólót, és az ágyam felé tartottam. A Browningot a kezembe lóbálva haladtam, és egyszer csak… puff! Naná, felestem az ágyban, és szép ívben, hasra landoltam rajta. De siker. Elértem az ágyig. Ügyes vagyok. Bepasszíroztam a pisztolyom a párnám alá, magamhoz öleltem legalább három pingvinemet, becsuktam a szemem, és aludtam… volna.

Egy pukkanás hallatszott, nem messze tőlem. Villámgyors mozdulattal előkaptam a párna alól a Browningot és a pukkanás irányába tartottam. Akkor viszont azt hittem elröhögöm magam.
Egy szakállas öregember állt az ágyam végében. Valami hosszú, lila… ruha volt rajta. Olyasmi, mint az ókori rómaiakon – tóga vagy mi. Irtó viccesen nézett ki, de nem röhögtem. Annyira nem süllyedtem mélyre… még. Kurva fáradt voltam, és most már ideges is, hogy mit keres itt ez a pasas az éjjel közepén az ágyam végében?! Hogy a francba jutott be?!

- Ki a frász maga? – kérdeztem cseppet sem illemtudóan és álmos hangon. Tényleg bunkó lennék? Jaj. Ezen sürgősen változtatni kell…
- Albus Dumbledore – mosolygott a pasas, és nem is akaródzott többet mondani. Na juj, a nevéből tudnom kéne, hogy kicsoda? Akkor pofára esett. Mert gőzöm sincs ki ez. – Ön pedig Anita Blake, ha nem tévedek…
- Igen – bólintottam. Én viszont híres vagyok. Éljen!
- Egy szívességet kérnék magától.
- Szívesség?! – Az órámra néztem. – Hajnali hat órakor. Honnét jött maga? Ilyenkor az ember nagyban alszik, engem kivéve… – mondtam gúnyosan.
- Hm. Hát elképzelhető, hogy egy kicsit elszámoltam az időeltolódást. De néhány percet csak tud nekem szánni.
- Hát nem igazán – húztam össze a szemöldököm. Egyre gyanúsabb a hapsi. Jelentőségteljesen meglóbáltam a Browningot. Még csak fel sem vette. Mintha nem lett volna töltött pisztoly a kezemben. Lefogadom, hogy európai. Halálbiztos.
- Angliában, a Roxfort igazgatója vagyok – mosolygott Dumbledore. Már megint nevekkel dobálózik. De legalább bejött… európai! – Két napja… vámpírgyilkosság történt az iskolámban. Az egyik tanárom veszett oda.

Köhögni kezdtem, hogy elfojtsam feltörő röhögésem. Ez tanárnak alkalmazott egy vámpírt?! Hát az ő baja… Ha meghalt, hát meghalt. Bár egy vámpír eleve halott… De azt még mindig nem értem, hogy minek kellek én?

- Megbízható forrásokból tudom, hogy a legmegbízhatóbb szakértő a témában, Miss. Blake. Mivel Angliában nem sokat értenek ehhez a témához, Önt szeretném megkérni, hogy derítsen fényt a gyilkosság részleteire.
- Hogy én?! Angliába? Nem. Szó sem lehet róla! – tiltakoztam hevesen. Mi ez a komédia?! Lehet, hogy már álmodom? Kurva jó.
- Növendékeim varázslók és boszorkányok. Olyan kivételesen tehetséges fiatalok, akik értenek a pálcahasználathoz. A professzor, aki két napja gyilkosság áldozata lett, a bájitalok mestere volt. Hogy mondhatják ezt maguknál? – Dumbledore elgondolkozott. – Kémikus. Igen, valami ilyesmi…

Na itt telt be nálam a pohár. Nem elég, hogy agyilag totál K.O. vagyok, még ilyen hülyeségekkel is traktálnak?! Azt hiszem bekattant az agyam, mert eldörrentettem a fegyverem. Menjen mást hülyíteni! Most hogy elsült a Browning, most bezzeg már észrevette! De nem volt hajlandó eltűnni.

- Tűnjön innen! Menjen mást boldogítani a marhaságaival!

Lőttem. Nem mozdult, éppen csak annyira, hogy a golyó ne találja el. Még legalább kétszer lőttem, és végre valahára eltűnt. Szó szerint. Pukkant egyet, és eltűnt. Mint a bűvészek a cirkuszban. Hű de jó. Leejtettem a fejem a párnára, és a Browninggal a kezemben nyomott el az álom.

* * *

Az egész délutánt átaludtam. Csodálkoztam is rajta, hogy senki sem zargatott, baszogatott, ugrasztott ki az ágyamból. Este hatóra felé vettem rá magam, hogy felkeljek. Kimásztam az ágyból, és eljutottam magammal arra a pontra, hogy halvány gőzöm se volt róla, mit csináljak. Vállat vontam, és eldöntöttem, hogy ma este cseszettül nem fogok csinálni semmit. Döglődöm itthon, és jól elleszek. Már csak abban reménykedem, hogy senki nem töri rám az ajtót, ugrik be az ablakon, vagy ne adj isten, a falon át érkezik. Megnyugtattam magam, hogy szabadnap nekem is jár. Az már nem érdekelt, hogy másoknak halvány hupilila gőzük sincs erről a tervemről. Majd közlöm velük: „Szabadnapom van emberek, állatok, hullák, élőholtak. Felszívódás!” Egy kis szerencsével be is jön. Hehe.

Elvonszoltam magam a telefonig és rendeltem egy pizzát. Éljek kényelmesen, ha már szabadnapot tartok! Lehuppantam a kanapéra és… el sem hiszem magam se: Tv-t néztem. Vigyorogtam magamon. De rég csináltam ilyesmit… már abban sem voltam biztos, hogy működik a doboz. De működött! Foci. Naná. Pfuj de utálom. Kapcs tovább. „Oh José Armando szeretlek, csókolj meg!” Áááá okádék! Ha én ezt eljátszanám Jean-Claude-dal, tuti sikítva rohanna ki a világból. Hümm. Nem is rossz ötlet! Még egy gombnyomás. Ej, hírek. Feljebb vettem a hangerőt.

- Az angliai gyilkosságok egyre inkább szaporodnak – mondta monoton hangján a bemondó bácsi. – Emberek tűnnek el rejtélyes körülmények között, és holtan kerülnek elő. Addig jámbor öregasszonyok ölik meg unokáikat. Az Angol Miniszter hárít minden feltételezést földön kívüliekről, vagy titkos terrorista szervezetekről. További híreink…

Nem hallottam a további híreket. Mi ez az egész? Tényleg igaz lett volna, amit tegnap a pasas mondott? Hogy vannak varázslók? Lehet, hogy ők állnak a gyilkosságok mögött? Ezek szerint nem valami jámborak… ki kéne őket irtani! Vagy ők is olyanok, mint az átlagemberek? Van közöttük jó és rossz is? Biztos. Már ha tényleg léteznek. Majd pont egy 200 éves izémizének fogok hinni. Vicces. Néha még azt se hiszem el, amit Jeany mond, pedig ő már több száz éves… Ez most teljesen logikátlan, na és?

Kopogtak az ajtón. Takarékra tettem a tv-t, és füleltem. A szokásos „Megjött a pizza!” kiáltás elmaradt. Érdekes. Hátha csak be van rekedve a kissrác, vagy más hozta ki. Vállat vontam. De azért a kis Firestart beledugtam a combomra erősített tokba. Jééé, nem vettem le? Tényleg fáradt lehettem. A lehető leghalkabban az ajtóhoz lopóztam és füleltem. Nem akartam kinyitni, valami furcsa érzés tekerte a torkom. Valaki rácsapott az ajtóra, és beszólt:

- Tudom, hogy bent vagy Anita, nyisd ki!
- Ajjaj! – nyögtem.

Menten lemegyek hídba! Feltéptem az ajtót, és ha nem a saját szemeimmel látom, el sem hiszem: Edward, a város talán (mit talán, biztosan) legjobb fejvadásza állt előttem. És nem ez a legfurcsább. Hanem az, hogy az ajtón át érkezett, nem hozta rám a frászt és nem is fogott rám fegyvert. Érdekes. Köszönés nélkül belépett, és lehuppant az egyik fotelba. Jellemző. Becsaptam az ajtót, és visszakuporodtam a kanapéra. Csak bámultam újonnan érkezett, hívatlan vendégemet, de az meg se nyikkant. Nagyot sóhajtottam.

- Miért jöttél? Nem szokásod csak úgy betoppanni…
- Reggel járt nálam egy pasas – vágott bele mondókájába. – Azt állította, téged is meglátogatott. Ősz haj, szakáll, lila talár…
- Na neeee, téged is?! – nyekkentem egy nagyot. Ki lehet az a pali?! Nagyon gyanús… És Edwardhoz mért ment el? Semmi köze semmihez…
- Aha – bólintott egy nagyot a pasi, aztán vállat vont. Esküszöm, néha gőzöm sincs, mit miért csinál…
- Csak ezért jöttél?
- Nem. Menj el Angliába.
- Hogy mi?! – kiáltottam fel hörögve. Érdekes hangzása volt. Edward közelebb hajolt hozzám.
- Szerintem, megéri elmenni Anita. Gondolj bele… varázslók. Hm. Anglia. Hm. Munka és egy kis kiszakadás az itteni életből. Nem lenne jó néhány hétig leszarni itt mindent?!
- De, de…
- Hát akkor? – Edward felállt. – Menj el. Biztos vissza fog jönni a lila. Mondd azt, hogy mész, és kész. De majd mesélj, milyen volt. – Rám vigyorgott. – További szép éjszakát, Blake!

Ezzel fogta magát, és mielőtt még megszólalhattam volna, kiment az ajtón. Jaj nekem, hát mindenki megőrült?! Megint csöngettek. Elhangzott a szokásos „Megjött a pizza!” ordítás. Tehát mégsem rekedt be a srác. Heh. Kifizettem, és leültem a tv elé pizzát zabálni. Így egyedül nem volt valami élvezetes, de jobbat nem tudtam. Közbe valami akciófilm ment. Bimm-bumm innen-onnan, esküszöm, élőben sokkal hitelesebb. Gyorsan el is kapcsoltam. Ááá! Másik adón mi ment?! Rajzfilm! Bent hagytam. Imádom a meséket. Ott vigyorogtam, mint egy agyilag zárlatos hűtő, és még néha vihogtam is. Én komolyan nem vagyok normális. Éjfélkor abbahagyták a mesézést. Kikapcsoltam a tv-t, és felálltam. Nyújtóztam egyet, így is már hulla voltam, gondoltam egyet és elmentem lefeküdni… De most nem estem fel az ágyban, ha! Ügyes vagyok. Szépen bemásztam, betakartam magam, és pillanatok alatt elaludtam.

* * *

Másnap egy pukkanásra ébredtem. Már meg sem lepődtem, de ettől függetlenül nem voltam hajlandó bármit is csinálni, azon kívül, hogy a fejemre húztam a párnát, és valamit motyogtam, még magam se tudom mit. Tudtam, hogy a pasi ártalmatlan, vagy már rég kinyiffantott volna.

- Miss Blake? – szólított meg mosolygós hangon. Kicsit kifordultam, hogy kényelembe helyezzem magam.
- Igen, én vagyok – dörmögtem valahonnan a kispárnák és pingvinek tömege alól.
- Tudom – kuncogott Dumbledore, akit ezentúl Dumbynak fogok hívni, mert túl hosszú és bonyi a neve. Angolok… – Gondolkozott az… ajánlatomon?

Sóhajtva hanyatt fordultam, és ellöktem arcom elől a párnát. – Igen.

- És mire jutott? – Kihallottam a várakozást a hangjából. Nagy nyögéssel fölültem az ágyban, kifújtam arcomból már igencsak fésülésre váró hajam, és Dumbyra néztem.
- Tegnap beszélt egy barátommal, és nagyon úgy érzem, hogy maga küldte ide.
- Nos… – Krahácsolt egy sort. Hoppszlá. Ezt még Dumby se magyarázza ki, hehe. – Csak azt tettem, amit helyesnek találtam.
- Maga szerint az a helyes, ha rám uszít egy gyilkost?! – néztem rá hüledezve. Agyára mehetett az öregség. Vállat vont.
- Nem ölt volna. Üres kézzel távozott.
- Ez megnyugtat. – Sóhajtottam. Aztán még egyszer. Aztán kimondtam: – Elvállalom.
- Elvállalja? – Dumby szeme csillogott az örömtől. Összecsapta a kezét. – Nagyszerű!

Kezdett bennem motoszkálni valami. Egyre inkább vágytam arra, hogy elmehessek innen, hogy végre magam legyek a gondolataimmal, pasik nélkül! Mondhatni, pont jókor jött ez az ajánlat. Sok-sok idő vámpírok nélkül – ebbe Jean-Claude is beletartozik –, zombik nélkül és ki tudja még hányfajta fajzat nélkül. Bár nem éppen Anglia álmaim országa, de megteszi. Főleg azért, mert egy egész óceán választ majd el mindentől, ami itt van. Egy kis időre. Talán kicsit kitisztul a fejem, és nem leszek mindig annyira túlhajszolt, hogy ordítsak még a szomszéd nénivel is, minden ok nélkül…

- Akár csomagolhat is – rángatott ki gondolataimból Dumby.
- Tessék? – kaptam föl a fejem. – Na, hát az nem fog olyan könnyen menni…
- Talán nincs bőröndje, amibe pakolhatna? – nézett rám ferde szemmel Lila bácsi.
- Nem… a főnökömmel kell beszélnem. Személyesen.

Dumby sóhajtott. – Ám legyen. Este hétig ejtsen meg minden fontos dolgot, akkor visszajövök magáért. Azért remélem, a véleményét már nem változtatja meg…?

- Nem, ebben biztos lehet! – Elvigyorodtam. Hűha, most tényleg Angliába fogok menni?! Yupí!
- Addig is, viszlát, Miss Blake. – Ezzel egy elegáns mozdulattal megint eltűnt. Hát ez hihetetlen. Hogy csinálja? Talán lehet… teleportálni a varázslóknál? Ajjaj, biztos jó, hogy vállaltam ezt az egészet? Ehh, nem biztos. Nem baj. Jó nekem.

Gyorsan le akartam rendezni a dolgaim, ezért már siettem is átvedleni valami elfogadható cuccba. Felrángattam magamra egy fekete farmert, egy ujjatlan fekete pólót, és egy szintén fekete zserbót, izé, garbót. Nyárhoz képest pocsék idő volt. Mondjuk tény, hogy mindjárt ősz, de azért… Felcsatoltam néhány kést (sosem lehet tudni), valahogy sikerült a Firestart is elraknom, de a Browning itthon marad.

Felkaptam a kulcsom, és kiviharzottam a lakásból. A folyosón nem futottam össze senkivel, sőt! A kocsiig sem. Kész csoda. Bepattantam, és már robogtam is a munkahelyemre. Hivatásos zombiidézőként igencsak furcsa munkám van, de szeretem. Vagyis fogjuk rá. Útközben mindössze egyszer fogtam ki piros lámpát. Persze amikor dolgozni megyek, ez a zöldekkel szokott így lenni… Az irodánk elé érve szépen leparkoltam, és egy nagy sóhaj kíséretében kiszálltam. Aztán megint sóhajtottam. És megint. Ez nem lesz szép… de remélem minden simán fog menni. Újabb mély sóhaj után beléptem. Odabent talán még hidegebb volt, mint kint. Megborzongtam és beljebb mentem. A recepciónál nem ült senki. Biztos szünet van, vagy még be sem jött… elindultam az emeletre, Bert, a főnököm irodája felé. Nagyon reméltem, hogy bent találom, mert ha most nincs itt, én vissza nem jövök még egyszer! Határozottan bekopogtam és egy mogorva hang beljebb szólított. Na tessék. Szívélyes fogadtatás. Szerencséje, hogy itt van, vagy pofára esett volna, ha megtudja, hogy talán hónapokra eltűntem. Áh, lehet, hogy azt kellett volna csinálni… egy kellemetlen élménytől mentettem volna meg magam. Na de most már mindegy. Benyitottam, és egy igazán személytelen irodában találtam magam. Az ajtóval szemben iróasztal, mögötte a főnök. Talán túl nagy lendülettel csukhattam be az ajtót, mert Bert összerezzent, mielőtt felnézett. Amikor meglátta, hogy én vagyok az, felcsillant a szeme.

- Anita! De régen láttalak! – Na igen, belehal, ha egy napig meg kell válnia tőlem? Ehh. – Mi járatban?
- Fontos mondanivalóm van. – Nagy levegőt vettem, és belekezdtem. – Ma este elutazom, talán hónapokra. Csak gondoltam szólok…
- Micsoda?! – ordított fel. Utálom, hogy mindig túldramatizálja a helyzeteket. – Ugye csak viccelsz?
- Nem. – Nem tudtam, mennyit mondhatok el neki. Na a varázslós részt tuti nem, mert még halálra röhögi magát szerencsétlen. De valamit mégis muszáj… mert a végén még kitalál valamit, hogy visszatartson. – Munkát kaptam Angliában, és…
- Mi dolgod neked Angliában?! Elment az eszed Blake?! Mihez kezdjek én addig, amíg itt se leszel? Nem, ebbe rossz belegondolni. Nem mehetsz el, és kész. Ügy lezárva. Reggel járt itt egy házaspár, munkád van késő délután.
- Nem. már beleegyeztem, Bert, hozzád csak azért jöttem el, hogy ne másodkézből értesülj róla.
- A főnököd vagyok, Anita Blake. Ha azt mondom nem mész, akkor nem is és kész!

Kezdtem begurulni. Az oké, hogy a főnököm, de még is mit képzel magáról?! Menjen a francba! – A magam ura vagyok, ezt mindig is tudtad. Elmegyek, és ez tény. Az már hidegen hagy, hogy te mit gondolsz.

- Ha elmész Angliába, Blake, búcsúzhatsz az állásodtól! – sziszegte, miközben termetét meghazudtoló módon felpattant a székből.
- És azt hiszed, nem találnék új munkát magamnak? – mosolyodtam rá negédesen. Tudtam, hogy nélkülözhetetlen vagyok, vagy bukná mindenét. Hátat fordítottam, és az ajtóhoz masíroztam, de még láttam, hogy teljesen lesápad. – Még látjuk egymást.

Ezzel kimentem az ajtón, és becsaptam magam mögött. Főjön Bert a levében úgy, ahogy akar. Vigyorogva huppantam újra az autóba. Igazából ez volt az egyetlen dolog, amit el kellett intéznem. Jeany cicához el nem megyek, mert ő tényleg elérné, hogy sehova se menjek az ágyán kívül. A többi barátom meg nem annyira fontos. Mondjuk Richard… neki illene szólni, de biztos, hogy összetörném. Azt meg nem akarom, tehát hanyagoljuk. De mit fogok én csinálni estig? A pakolás max egy óra alatt kész van. Utána… utána… nem tudom, mi lesz utána.

Szép nyugodtan hazahajtottam. Az utakon szinte senki sem volt, mindenki vagy otthon, vagy nyaraláson döglött. De bezzeg én egész nyáron güriztem. Néha már a halálba kívántam mindenkit. Hát mi vagyok én?! Egyesek biztos nem annak néznek, aminek érzem magam. Ennek úgy, de úgy tudok örülni. Menjenek a francba, akik gépnek néznek. Leparkoltam a ház előtt, és a kormányra dőlve nagyot sóhajtottam. Lelkiekben fel kell készülnöm az előttem álló hajcihőre. Hát nem egy kellemes nyaralás lesz, az biztos….

* * *

Két óra múlva már az ágyamon hevertem, mint egy zsák, aki csak arra vár, mikor rugdossák már szét. Még mindig rengeteg időm volt, de nem tudtam mivel eltölteni. Ott nyögdöstem az ágyon és gurultam ide-oda. Nem szeretem a semmittevést. Fölültem az ágyon, és kibámultam az ablakon. Nem tudtam megállni, odavánszorogtam a telefonhoz, és szinte önkívületben tárcsáztam.

- Halló? – hallottam a mély férfihangot. Összeszorult a torkom, és egy szót sem bírtam kinyögni. – Hahó! Ki az? – A hang kissé türelmetlenebb lett. És én még mindig nem tudtam megszólalni. Mi ütött belém?! – Ki az?! – morgott bele Richard a telefonba, és ezt szó szerint kell venni.

Nyeltem egyet, és lecsaptam a kagylót. Hát én teljesen megőrültem?! Minek hívtam fel? És ha már erre vetemedtem, miért nem szólaltam meg?! Úgy viselkedtem, mint egy szédült tini, aki nem mer beszélni a hőn imádott pasival. Tényleg hülye vagyok. Egy reménytelen idióta. Már éppen azon voltam, hogy őrült módon a falba verjem a fejem, amikor pukkanást hallottam. Rögtön felkaptam a fejem, és Dumbyt láttam meg, most kék talárban, a szobám közepén. Gyors pillantás az órára: délután fél három körül.

- Nem estére ígérkezett? – kérdeztem döbbenten.
- Talán most nem ér rá.
- De igen…
- Akkor mehetünk? – Dumby elmosolyodott. Bólintottam.
- Persze.

Felkaptam a földről a táskát, amibe a ruháimat meg egyéb dolgaimat pakolásztam, és a kezembe kaptam a „munkástáskám”, zombiidézéshez, vámpíröléshez való dolgokkal tömve. Elindultam az ajtó felé.

- Hova megy, Miss Blake? – kérdezte döbbenten Dumby. Visszafordultam. Mi van?
- Mégis hogy akar átmenni egy kibaszott nagy óceánon?! Repül? Vagy talán úszik?! – Gúnyosan elhúztam a szám.
- A repülés ekkora vízfelület felett igen kockázatos volna, az úszáshoz pedig már nagyon öreg vagyok. – válaszolt mosolyogva. Ennek nem lehet a mosolyt letörölni a képéről?! – Jöjjön Miss Blake. Ezzel megyünk. – És kihúzott a zsebéből egy kicsi könyvet. Azt hittem menten elröhögöm magam.
- Viccel? Csak nem akarja beadni, hogy belemegyünk a könyvbe?
- Természetesen nem. – Szerintem kis híja volt, hogy ne vigyorogjon. Őrült. – Érintse meg a könyvet. – Mit tehettem volna? Kivételesen ellenkezés nélkül megcsináltam. – És most készüljön fel egy erős rántásra. Három… – kezdett el visszaszámolni. – Kettő… Egy…

Erős rántást éreztem a köldökömnél és a világ pörögni kezdett körülöttem. Felsikoltottam. Ilyet idáig csak sci-fikben olvastam… nem hiszem el. Mire újra észbekaphattam volna, abbamaradt a pörgés, és én a padlón kötöttem ki, egyik táskámmal a hasamon. Nagyot nyögve ledobtam magamról. Dumby a kezét nyújtotta. Jó kislány módjára elfogadtam és feltápászkodtam. Elkövettem egy kicsi hibát: körbenéztem. A szoba kör alakú volt, és tele volt polcokkal. A polcokon számomra teljesen ismeretlen szerkezetek voltak. Az egyik kőtál például kékesfehér fénnyel világított. A falakon körbe festmények. Pánikba estem. Mármint nem attól, hogy képek vannak a falon, hanem azért, mert… mozogtak! Vinnyogni kezdtem. Ez tényleg komoly. Megfordultam, egy íróasztal volt a hátam mögött. Az egyetlen furcsa az volt, hogy pergamenekre voltak rajta, és… tollak. Olyanok, amiket a régiek használtak. Pennák. Hihetetlen. Lehuppantam az asztal előtt álló egyik karosszékre, mert nem hittem, hogy a lábam még elbír.

- Jól van, Miss Blake? – nézett rám aggódva Dumbledore.
- Izé… öhm… igen, csak enyhén szólva sok nekem, ami itt van… – motyogtam.
- Oh, hamar megszokja, ebben biztos vagyok – mosolyodott el újra.
- Remélem…

És mi az egészben a legrosszabb? Hogy halvány hupilila fogalmam sincs a varázslóvilágról!